Miért is kell innen elmenni?

Sok helyen lehet olvasi a kivándorolt honfitársaink véleményéről, sok személyes ismerősünk van, akivel szintén felmerül a szokásos téma: milyen is külföldön élni. Sok esetben a szokásos táma jön elő, hogy milyen rossz a mi helyzetünk és ezzel milyen ott bezzeg milyen jó. Ritkább esetben egy valóban érdekes beszámolót hallhatunk, olyat talán mint Bede Mártoné.

De vajon ezek a problémák olyan jelentősek, hogy emigrálni kell? A több kereset az ok? A rendezettebb élet? Ezek közül szinte mindegyik ok megtalálható a beszámolókban, természetesen mindenki azt emeli ki ami az ő egyéni prioritása. Ezeket emberileg mind meg lehet érteni, azt is, hogy valaki a tudásáért nagyobb anyagi megbecsülést vár, mint amit itthon kaphat. De mégis, sokakban ott az a rossz érzés, hogy de ez nem egyfajta kapzsiság? Cserébe nem hagyunk itthon valamit, nem adunk fel sok kapcsolatot a jobb anyagi létért. Persze új barátokat ott is lehet szerezni, de a családi kötelékek pótolhatatlanok. Az is felvetődik bennem, ha mindenki pusztán anyagi megfontolásból választana hazát, akkor ennek az országnak ki kellene ürülnie, hiszen tulajdonképen minden pályakezdő több pénzt kereshet valamelyik másik országban, mint itthon, és valószínűleg ez így is marad, hiszen nem lehet minden ország egy szinten. Ez is egyfajta verseny, ahol mi nagy hátrányt szedtünk össze, és egyre többen szálnak ki ebből a közös hajóból.

Valójában a kivándorlásnak Magyarországon történelmi hagyománya van. Már az első világháború előtt többen hagyták el az országot,, mint ’56 után. Az volt az emberek általános véleménye, hogy a kormány egyszerűen nem törődik velük, a problémáikkal. Pont, mint most. Körülbelül kétmillió állampolgár emigrált 1900-1956-ig.

Nyílván a nehéz körülmények, sokak szerint inkább igazságtalan rendszer mellett, a családok is erősen támogatják a kivándorlást. Szüleimtől is hallottam, hogy „ki kell menni”. Ez annak tudható be, hogy annyira kilátástalannak ítélik az itthoni helyzetet, hogy jobbnak tűnik, ha a gyermeke inkább egy teljesen idegen környezetben szerencsét próbál, mint az a segítség, amit ők nyújthatnának nekik itthon. Ez tulajdonképen indikálja az a gyökértelenséget, ami megkönnyíti a haza elhagyását és a beilleszkedést az új környezetbe. Ez már itthon egyfajta nevelés.

Sajnos nincs lehetőségem mély kutatást végezni abban, hogy fel lehet e mérni az úgymond „hazaszeretet” mértékét, vagy a hazához kötődést és ez milyen paraméterektől függ. Persze a szeretetet nem lehet mérni, de mégis, valahogy parametrizálni és számszerűsíteni szeretném különböző szempontok szerint, és összehasonlítanám több ország eredményét. Nos erre nincs lehetőségem, csak egy sejtésem van mint Fermatnak, azaz ahhoz képest hol helyezkedünk el a nemzetek gazdagsága rangsorán, nagyon elégedetlenek vagyunk a helyzetünkkel, és bizony a hazához való kötődésünk sem túl erős. Ez szerintem sokkal inkább az előbb említett „nevelés” az oka, mint a konkrét gazdasági helyzet, hiszen a sokféle panasz, a legkülönfélébb okok annyira megfoghatatlanok, hogy én csak az eleve nagyon gyenge, már-már nálunk tradicionális gyenge kötődéssel magyaráznám. A rossz hír, ha ez igaz, akkor ezen nem lehet segíteni. Ugyanis szeretetet nem lehet sem anyagi, sem egyéb gazdasági igazságtétellel „generálni”, már csak azért is, mert gazdasági, társadalmi igazság soha nem lehet. Ez sajnos a francia forradalom után már jól tudjuk: a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasból egy minimum sérül. Ez van, a világ nem tökéletes.

Az szintén egy érdekes pszichológiai vonás, hogyha valaki egy új, nehéz életszituációba kerül, akkor hajlamosabb jól teljesíteni, ami persze sikerélményt is okoz, ami miatt jobb a közérzet, szóval lejön a rózsaszín köd. Nekem a beszámolókból és a saját külföldi tapasztalatom alapján sokszor nem tűnik lényegesen jobbnak a beszámoló alapján a posztoló helyzete, mintha azt itthon öt év munkával hozta volna össze. Ugyanis itthon is van arra szép számmal példa, hogy nagyon kevés fizetésért elkezdett valaki dolgozni, és pár év múlva már több kereseti lehetősége is volt. Csak ehhez sok évet kellett kitartóan dolgozni. Mint külföldön. És egy kis albérletben lakik. Mint sokan külföldön. Arról nem is beszélve, hogyha esetleg egy adott család közös vállalkozásban dolgozna, ezt a szintet szintén elérhetné sok esetben, de ezt meghiúsítja az együttműködés hiánya, meg persze a kitartás hiány, amiről itthon is sokat beszélnek (nevezzük nevén a dolgot: lustaság, lásd: Pató Pál c. mű). Itt természetesen rengeteg példát fel lehetne hozni, hogy “de én nem tehettem mást”. Én ebben nem kételkedek, itt én csak elemzek, nem bíráskodok egyének felett.

Szóval hazához sok szálon lehet kötődni, lehet szeretni a zenéjét, gasztronómiáját, tájait, amik sajnos úgy tűnik nálunk mind semmit sem érnek nekünk. Pedig éghajlati és földrajzi szempontból nagyon jó helyen lakunk. Kevés környezeti katasztrófa fenyeget minket (földrengés, hurrikán), sok a jó minőségű termőterület és nem utolsósorban a vízkészlet is elegendő. Ezeket például semmire sem becsüljük, pedig ezeket minimum érdemes megőrizni az utódainknak. Szerintem elsősorban a szülőknek lenne érdemes végiggondolni, hogy milyen szempontból neveljük a gyerekünket. Azt szeretnénk, hogy a sok panaszaink miatt a gyerekünk is eleve utálja a saját hazáját, vagy esetleg úgy biztassuk a külföldi munkára, tanulásra, hogy öt-tíz év múlva itthon kamatoztassa a tudását és a más kultúrát a sajátjával összehasonlítva, onnan az előnyös módszereket hazahozza. Szerintem a második úttal mindenki sokkal többet nyerne.

Reklámok

Menni vagy nem menni, ez itt a kérdés.

A határátkelő blogon közölt posztok egy része (az utóbbi is) egy jól elkülöníthető csoportba sorolható. Leszögezném, hogy sok érdekes írás van amit nagyon jó olvasni. Ilyenek például az olyan beszámolók, amik egy idegen kultúrát, munkakörnyezetet, életstílust írja le, szinte odaképzeli magát az olvasó. De az előbb említett csoport miatt már kicsit félek erre a blogra tévedni. Komolyan, meg sem merem már nyitni, hiába érdekes a cím :).
Szóval ez utóbbi bejegyzés is tipikusan a panaszkodós fajta. Ezeknek természetesen van alapja, sőt komoly alapja van, amit persze itthon testközelből mi is jól ismerünk. De vajon ezek a problémák olyan jelentősek, hogy emigrálni kell? A több kereset az ok? A rendezettebb élet? Ezek közül szinte mindegyik ok megtalálható a beszámolókban, természetesen mindenki azt emeli ki ami az ő egyéni prioritása. Ezeket emberileg mind meg lehet érteni, azt is, hogy valaki a tudásáért nagyobb anyagi megbecsülést vár, mint amit itthon kaphat.
De mégis, sokakban ott az a rossz érzés, hogy de ez nem egyfajta kapzsiság? Cserébe nem hagyunk itthon valamit, nem adunk fel sok kapcsolatot a jobb anyagi létért. Persze új barátokat ott is lehet szerezni, de a családi kötelékek pótolhatatlanok. Az is felvetődik bennem, ha mindenki pusztán anyagi megfontolásból választana hazát, akkor ennek az országnak ki kellene ürülnie, hiszen tulajdonképen minden pályakezdő több pénzt kereshet valamelyik másik országban, mint itthon, és valószínűleg ez így is marad, hiszen nem lehet minden ország egy szinten. Ez is egyfajta verseny, ahol mi nagy hátrányt szedtünk össze, és egyre többen szálnak ki ebből a közös hajóból.
Valójában a kivándorlásnak Magyarországon történelmi hagyománya van. Már az első világháború előtt többen hagyták el az országot,, mint ’56 után. Az volt az emberek általános véleménye, hogy a kormány egyszerűen nem törődik velük, a problémáikkal. Pont, mint most. Körülbelül kétmillió állampolgár emigrált 1900-1956-ig.
Persze a nehéz körülmények, sokak szerint inkább igazságtalan rendszer mellett, a családok is erősen támogatják a kivándorlást. Szüleimtől is hallottam, hogy „ki kell menni”. Ez annak tudható be, hogy annyira kilátástalannak ítélik az itthoni helyzetet, hogy jobbnak tűnik, ha a gyermeke inkább egy teljesen idegen környezetben szerencsét próbál, mint az a segítség, amit ők nyújthatnának nekik itthon. Ez tulajdonképen indikálja az a gyökértelenséget, ami megkönnyíti a haza elhagyását és a beilleszkedést az új környezetbe. Ez már itthon egyfajta nevelés.
Sajnos nincs lehetőségem mély kutatást végezni abban, hogy fel lehet e mérni az úgymond „hazaszeretet” mértékét, vagy a hazához kötődést és ez milyen paraméterektől függ. Persze a szeretetet nem lehet mérni, de mégis, valahogy parametrizálni és számszerűsíteni szeretném különböző szempontok szerint, és összehasonlítanám több ország eredményét. Nos erre nincs lehetőségem, csak egy sejtésem van mint Fermatnak, azaz ahhoz képest hol helyezkedünk el a nemzetek gazdagsága rangsorán, nagyon elégedetlenek vagyunk a helyzetünkkel, és bizony a hazához való kötődésünk sem túl erős. Ez szerintem sokkal inkább az előbb említett „nevelés” az oka, mint a konkrét gazdasági helyzet, hiszen a sokféle panasz, a legkülönfélébb okok annyira megfoghatatlanok, hogy én csak az eleve nagyon gyenge, már-már nálunk tradicionális gyenge kötődéssel magyaráznám.
A rossz hír, ha ez igaz, akkor ezen nem lehet segíteni. Ugyanis szeretetet nem lehet sem anyagi, sem egyéb gazdasági igazságtétellel „generálni”, már csak azért is, mert gazdasági, társadalmi igazság soha nem lehet. Ez sajnos a francia forradalom után már jól tudjuk: a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasból egy minimum sérül. Ez van, a világ nem tökéletes.
Az szintén egy érdekes pszichológiai vonás, hogyha valaki egy új, nehéz életszituációba kerül, akkor hajlamosabb jól teljesíteni, ami persze sikerélményt is okoz, ami miatt jobb a közérzet, szóval lejön a rózsaszín köd. Nekem a beszámolókból és a saját külföldi tapasztalatom alapján sokszor nem tűnik lényegesen jobbnak a beszámoló alapján a posztoló helyzete, mintha azt itthon öt év munkával hozta volna össze. Ugyanis itthon is van arra szép számmal példa, hogy nagyon kevés fizetésért elkezdett valaki dolgozni, és pár év múlva már több kereseti lehetősége is volt. Csak ehhez sok évet kellett kitartóan dolgozni. Mint külföldön. És egy kis albérletben lakik. Mint sokan külföldön. Arról nem is beszélve, hogyha esetleg egy adott család közös vállalkozásban dolgozna, ezt a szintet szintén elérhetné sok esetben, de ezt meghiúsítja az együttműködés hiánya, meg persze a kitartás hiány, amiről itthon is sokat beszélnek (nevezzük nevén a dolgot: lustaság, lásd: Pató Pál c. mű).
Szóval hazához sok szálon lehet kötődni, lehet szeretni a zenéjét, gasztronómiáját, tájait, amik sajnos úgy tűnik nálunk mind semmit sem érnek nekünk. Pedig éghajlati és földrajzi szempontból nagyon jó helyen lakunk. Kevés környezeti katasztrófa fenyeget minket (földrengés, hurrikán), sok a jó minőségű termőterület és nem utolsósorban a vízkészlet is elegendő. Ezeket például semmire sem becsüljük, pedig ezeket minimum érdemes megőrizni az utódainknak. Szerintem elsősorban a szülőknek lenne érdemes végiggondolni, hogy milyen szempontból neveljük a gyerekünket. Azt szeretnénk, hogy a sok panaszaink miatt a gyerekünk is eleve utálja a saját hazáját, vagy esetleg úgy biztassuk a külföldi munkára, tanulásra, hogy öt-tíz év múlva itthon kamatoztassa a tudását és a más kultúrát a sajátjával összehasonlítva, onnan az előnyös módszereket hazahozza. Szerintem a második úttal mindenki sokkal többet nyerne.

Elveink ára

Múlt héten konstatáltam, hogy a tojás ára majdnem duplájára emelkedett. A sajtó jól körüljárta ez a problémát. Persze mint minden csoda, ez is három napig tartott.

Természetesen elsősorban az EU-s rendeletet tették felelőssé, sőt alapjaiban kérdőjelezték meg a létjogosultságát. Felvetődött, hogy így valóban jobb minőségű lesz e a tojás és a tyúkok valóban jobban érzik e magukat. Hát persze milyen reakciókra is lehetett számítani, gondolhatjuk így utólag. Persze arra is kiváncsi lennék, hogy azok közül akik felháborodtak, mikor a hiradóban annó bemutatták a tyúkok „embertelen körülméneit”, kik vállalnák most fel a jobb tartásuk többletköltségét. Hát nem sokan. Mi értelme van például a műanyag palackok szelektív gyűjtésének, ha azok elszállításához, feldolgozásához szintén igénybe vesszük az ipart, ami szennyezi a környezetet. Telán nem lenne egyszerübb, ha nem vennénk müanyagpalackokat? Már hallom is erre a felháborodott nemeket.

A termelők valószínüleg látták előre ennek a rendeletnek az anyagi következményeit, és gondolom nem is lett volna ezzel semmi problémájuk, ha ehhez megvan a társadalmi támogatás. De így csupán a beruházási költség terheli őket, aminek a megtérülésében csak reménykedhetnek, hiszen az áremelés nyílván keresletcsökkenést fog okozni. Szóval nem lennék most a helyükben, valószínüleg kicsit nyugtalanabb lenne pár éjszakám.

Meg tudom érteni azt az oldalt is akik nincsenek a tyúkok jobb tartása mellett, mivel engem is úgy neveltek, hogy ezek az állatok azért élnek, hohy a húsukat (tojásukat) megegyük. A gazdaságos (azaz olcsó) állattartás meg azt is jelenti valahol, hogy környezetet is kevésbbé terheli. Például a japánok is nagyon egészségessen táplálkoznak, de cserébe végzetesen megritkították a partjaik közelében a halállományt (a bálnavadászatról nem is beszélve).

Nem árt kicsit megérteni a környezetre gyakorolt hatásunk komplexitását, és azt, hogy egy környezetvédelmi szabálynak e maitt nem látható előre a következménye. Talán úgy kellene kezelni, mint egy mérnöki problémát: ha működik ne piszkáljuk, ha nem megy változtassunk rajta.

Bérkompenzáció, de miért is?

Ma reggel hallgattam egy riportot a bérkopenzációról. Erre ügye azért van szükség, mivel bevezették az egykulcsos adót és így aki 2011-ben még 17%-ot fizetett, mostantól 19%-os SZJA-t kell levonni a béréből. Ez a változás sok közalkalmazottat érintet, akiket ügye megpróbál kárpótolni a kormány, több-kevesebb sikerrel.

Probléma persze nem a szándékkal van. Nekem ebben az ügyben a logikátlanság és a maradi makacsság zavar. Ugyanis, tisztán gazdasági sempontokat vennének figyelembe, akkor az lenne a tisztább sor, ha visszaállítanák a kétkulcsos adót. Egyrészt, mert túl nagy hiányt okoz a költségvetésben, másrészt azért is lenne kézelfekvő, mert így a munkavállalóra (és munkaadókra) sem rónának plusz adminisztratív terheket. És ezzel el is értünk a következő problémáig: a bérkompenzáció igénylése túl bürokratikus. Ráadásul aki nem intézte időben és a határidő után nyújtja be az igénylését, annak csak az adott, igénylés benyújtásától számolják a bérkompenzációt. Miért van szükség erre a sok bonyolult szabályra, bürokráciára?

Sajnos az egykulcsos adóhoz ragaszkodás nem gazdasági, hanem politikai döntés. A visszalépésnek beláthatatlan következményei lennének, nem mellesleg félnek az ún. “Gyúrcsán effektustó”, azaz ha beismerik a hibájuket a politikai hitelük is el fog veszni. Persze kérdées az is, hogy így meddig marad meg. Sajnos semmi remény a kétkulcsos adó visszahozására, pedig ez lenne a leglogikusabb döntés. Személy szerint én nyertem az új adórendszeren, de akkor is támogatnám a kétkulcsos SZJAT, ha az én jövedelemsávomban újra emelkedne.

Önök szerint mi értelme az egykulcsos adónak? Kell ez egyáltalán?