A füstadó

Talán emlékszünk a történelemórákról arra a népi legendára, hogy miért is vezette be Mátyás király az ún. füstadót (füstpénzt, vagy a királyi kincstár adóját más néven). Ha nem, leírom emlékeztetőül: az 1336-ban egy inflációs adónemet felváltó adót vezettek be, a kapuadót. Ezt minden olyan portának be kellett fizetnie, aminek a kapuján befért egy megrakott szekér és meg is tudott fordulni. Mint mindenkor akkor is megpróbálták az adókat kijátszani, ebben az esetben több portához tartozott egy kapu, így akár öten fizettek meg egy kapuadót. Ennek Mátyás király reformjai vetettek véget, a kapuadót felváltotta a füstadó, azaz kémények után kellett fizetni. Ezzel feltételezte, hogy kémény mindenhol van, valamint többekre kiterjesztette az adófizetést.

Kérem senki ne értse félre ezt a párhuzamot. Közel sem arról van szó, hogy kormányunk olyan bölcs lenne, mint Mátyás király (legalábbis Mátyásról szóló legendák szerint). A leglényegesebb különbség a felhasználás céljában van: míg Mátyás egy ütőképes zsoldoshadsereget állított fel belőle, amivel bevette Bécset, máig csodálható épületeket építettet, addig a mai kormányunk egy szép adag adósságot igyekszik valahogy visszafizetni, tehát az adónkból nem sok fejlesztést fogunk látni, ezt bizony már előre feléltük.

De miért is hoztam fel ezt a példát? Mátyás királynak is egy olyan adórendszert kellett megreformálnia, amit már túl sokan kerültek meg. Egy elég frappáns megoldást talált a füstadóval a bevételei növelésére. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is olyan felháborító a füstadó és a tranzakciós adó, és arra jutottam azért, mert ez is pont ilyen frappáns megoldás: nehezen megkerülhető olyan adóteher, ami sok embert érint. Idehaza régi probléma az adók behajthatatlansága. A vállalkozásokat nullára könyvelik, akit csak lehet nem jelentenek be vagy csak minimálbérre, az állami alkalmazottak esetében pedig nem beszélhetünk adóról, csak kevesebb kiadásról. Ezekkel az adókkal mindenki be fog fizetni a kasszába, mert telefont mindenki használ és legyen manapság valaki bármekkora készpénz-fanatikus, néha muszáj banki átutalással intézni a pénzügyeit. Egy adót sohasem fogunk méltányosnak tartani, de az elmúlt két év talán megtanított nekünk pár játékszabályt, hogy mennyire gázolhatunk bele a nagy piaci szereplők érdekeibe, és azt hogy nincs ingyen semmi, munka nélkül meg főleg nem érhetünk el semmi javulást.

A másik lényeges különbség, hogy Mátyás a kapuadó helyett hozta a füstadót és nem a mellett. Ez szerintem az amin érdemes lenne változtatni: egy igazi adóreform az lenne, ha a régi nem bevált adókat leváltanák. Teljes mértékben támogatom a hatékony, megkerülhetetlen adót, amit mindenkinek meg kell fizetni, de nem tetszik az adórendszer bonyolítása., például az adó adóztatása, valamint azok az adók, amiket mondjuk a vállalkozók többsége már rutinból kikerül. A bonyolult adórendszer egyben a gazdaság gátja is, mert csak azokat engedi érvényesülni akik a kijátszásában jók, nem pedig az adott szolgáltatás nyújtásában. Ha statisztikát lehetne készíteni, jó lenne látni mennyien rettennek vissza a bonyolult bürokrácia és adórendszer miatt az ötleteik megvalósításától.

Ha ilyen intézkedésekkel kezdte volna a tevékenységét a kormány, talán még erre pozitívan emlékezne az utókor. Kár, hogy az előzmények tükrében ez csak egy katasztrófa elhárítása. Kár, hogy már az ellenzéki politizálásukkal kényszerpályára helyezték magukat, amihez ragaszkodva olyan intézkedéseket hoztak, amik nyilvánvaló bukás, csak képtelenek beismerni. Remélem ez az első lépés az észhez térés útján, legyen bármi is a kommunikációja a kormány részéről felénk. Következő jó lépés az lehetne például, ha az egykulcsos adójukat is elfelejtenék, és az e miatt kialakult adójóváírási bürokrácia is megszűnne. A remény hal meg utoljára.

Reklámok

Ne szólj szám …

Néha előfordul mindenkivel, hogy olyan mondat szalad ki a száján, amit talán jobb lett volna, ha nem mond ki. Ezt az érzést szerintem mindenki ismeri. Valamint ezt a szituációt mindenki máshogy reagálja le: valaki beismeri a hibát, valaki nem és valaki sumákol, mintha meg sem történt volna. Viszont bizonyos pozíciókban, ahol az ilyen kijelentéseknek sokkal nagyobb súlya van, sokszor egy bocsánat nem is elég.

Semjén Zsolt kijelentése teljesen beleillik a hazai retorikába. Ha nem Robert Fico lenne hatalmon Szlovákiában, ha nem lenne eleve negatív a megítélésünk, akkor el is siklanánk e hír mellett. De most nem tehetjük meg, mert különleges diplomáciai helyzetben vagyunk a felvállalt konfliktusok miatt. Jelen helyzetben hiába fordulnánk valamilyen európai bírósághoz, vagy európai szervezethez, mert bizony a körülöttünk kialakult botrányok befolyásolni fogják a döntéshozókat. Nekem az lenne a valószínűbb, hogy meg sem hallgatják a panaszunkat. Másik probléma, hogy ez már lefutott ügy, ugyanis ezeket a köröket az előző kormány lefutotta. Lehet, hogy az EU egyes döntéshozói sem nézik jó szemmel az ilyen diszkriminatív törvényeket, de nem tehetnek semmit, mert a nemzetiségi kérdés túl kényes Európának, ezt egyik nagyhatalom sem akarja feszegetni.

Jobb lenne egy pillanatra a trianoni sérelmeket és a szokásos ebből eredő retorikát elfelejteni. Ha ez meg van és sikerül üres lappal indulni, vegyük sorra a kezdeti feltételeket:

  • Adott a magyar kisebbség Szlovákiában, akiknek szeretnénk ha az ottani helyzete jobb lenne.

  • Adott még a helyzetünk az európai hierarchián belül, amit mindenki tud, hogy nincs nagy súlyunk.

  • Végül ide kell venni az elmúlt egy év eseményeit is, hiszen a nagyhatalmak hozzánk való viszonya nagyban befolyásolja azt, hogy mennyire segítőkészek velünk szemben.

A legutóbbi pontot ki is fejtettem, nincs sok értelme ugrálnunk, nem valószínű, hogy érdemben segítenének. Akinek ez nem elég, gondoljon a bősi vízlépcsős esetre: tulajdonképen a döntésükkel mindkét ország problémájától elhatárolódtak, azaz nevezhetjük kettős kiütésnek is. Gondoljunk arra, ha két szomszéd összevesz, és bíróságra viszik az ügyeiket, akkor azzal ritkán oldódik meg gyorsan és fájdalommentesen a gondjuk. Legjobb mindig ha a két fél le tud ülni egymással és megbeszélik mi fáj nekik, utána ha lehet megkeresik a kompromisszumos megoldást.

Az első és második pontról: mivel a befolyásunk nem túl nagy az EU-n belül, nem hiszem, hogy Szlovákiára érdemi nyomást tudnánk gyakorolni. Ennek a nyomásnak a fontosságát is kétségbe vonom, ugyanis valóban olyan fontos nekünk ez a kettős állampolgárság. Kétség kívül szép gesztus a határon túliak felé, de az EU-n belül akadály nélkül vállalhatnak munkát a szlovákiai magyarok, tudtommal az egyetemi oktatás támogatása is megoldható lenne e nélkül. Mi pontosan az az előny ami miatt érdemes a kettős állampolgárság mellett kardoskodni?

Ennek a hátterét mi nem láthatjuk, de remélem nem pusztán ideológia van mögötte. Legfontosabb pedig az első ponthoz kapcsolódik: azt kell szem előtt tartani, hogy mi a szlovákiai magyarok érdeke, mi lenne nekik a jobb. Erről az ő véleményüket kell meghallgatni, és sohasem veszíthetjük szem elől, hogy az ő országuk vezetője Robert Fico, akivel, ha konfrontálódunk, annak az ott élő magyarok isszák meg a levét.

Legfontosabb ebben az ügyben a kompromisszum. Csak párbeszéddel lehet megoldást találni, és hiszem, hogy a szlovákiai magyarok helyzete csak úgy lehet egyre jobb, ahogy a két ország viszonya javul. Innen a számítógép elöl úgy tűnik Orbán Viktor szándékai is hasonlóak, Semjén Zsolt kijelentésére meg remélem hamar fátylat borítanak és nem mennek bele sehova sem vezető szópárbajokba.

EU: hátrányok és előnyök

A gazdasági válság közepette gyakrabban hallani EU ellenes véleményeket, a JOBBIK-al az élen. Könnyű ezt dogmaszerűen elfogadni, hogy hülyeség az ilyen beszéd, de a helyzet ennél bonyolultabb. Főleg azért, mert lehet, hogy bizonyos kérdésekben tényleg rossz nekünk az EU tagság, de ez nem jelenti azt, hogy összességében rossz lenne. A lemaradásunk a többi tagországhoz képest visszafordítható egy jobb kormányzással, a kilépéssel viszont elszigetelnénk magunkat egy olyan közösségtől, akikhez gazdaságilag ezer szállal kötődünk. E miatt világos, hogy miért nem léphetünk ki.

Mégis miben érezzük a hátrányt? Az is világos, ha például az orvosok minél nagyobb számban hagyják el az országot a jobb fizetés reményében, akkor azt két okból látjuk kárát: lényegében kidobott pénz volt az orvosok képzése, másrészt Magyarország nem is olyan vonzó, hogy hozzánk más országból jöjjön helyette más. Magyarul úgy tűnik jelen pillanatban nekünk nem olyan előnyös a szabad munkaerő-áramlás, mármint az ország és nem az az egyén szempontjából, aki kimegy.

Talán érdemes azt megvizsgálni, hogy miért is jött létre az EU. Az ideológiák mellett nyilván gazdasági érdek állhatott ez az egész mögött: olyan szabad tőke, áru és munkaerő áramlást szerettek volna, ami kölcsönösen a befektető és a befogadó országnak is hasznos. Például egy német cég is könnyebben terjeszkedik egy olyan környezetben, ahol a bérek széles skálán változnak, de mégis van egy egységes szabályzás és akadálymentes szállítás. Ez jó egy tőkeerős országnak, mert könnyebben terjeszkedhet, és jobb egy lemaradottnak is, mert oda könnyebben betelepülhet egy sok munkahelyet ígérő cég.

Persze ha jön mondjuk egy gazdasági válság, már másképp néz ki a helyzet. Ilyenkor nem számíthatunk befektetésre. Sőt, örülhetünk, ha nem zár be túl sok munkahely, ilyenkor felszínre kerülnek azok a problémák, amiket a rendszer magában hordoz a jó gazdasági környezet esetén, ez pedig az öregedő Európa. EU számos tagországában csökken a lakosság különböző mértékében. Itt jön a képbe Németország, hogy miért is ragaszkodik a szabad munkaerő-áramláshoz, ugyanis ennek ő az egyik legnagyobb nyertese. Míg a népességcsökkenést semmilyen anyagi juttatással nem tudták megakadályozni, addig a kiesett munkaerőt remekül tudja pótolni a kelet-európai országokból. Például az informatikai szektorba komoly munkaerő importra szorul nem csak európai régióból, hanem Indiából is. Ennek persze nem csak az öregedő társadalom az oka, hanem a német fiatalok érdeklődésének a hiánya a műszaki, természettudományos, orvosi területek iránt. E miatt könnyen elszipkázzák a friss diplomásainkat is, akik még elég jó képzésben vesznek részt itthon.

Mivel Németország gazdasági előnye jó időre biztosítva van, abban nem reménykedhetünk, hogy Magyarországon hasonló bérek lesznek. Mivel nincs erős hazai vállalataink, csak a tőkeimportban bízhatunk, aminek pont az alacsonyabb bér az alapja. Egy új vállalat felfuttatása sem megy pár éven belül, és az ország fellendülése sem fog pár éven belül bekövetkezni, ezt mindenki sejti mélyebb elemzés meg gazdasági modellezés nélkül is. Szóval nem látszik semmilyen gyors válasz a gazdasági válságra, nem tudjuk lényegesen megemelni az orvosok fizetését, amivel legalább enyhíthetnénk az elvándorlást. Így tehát ezek összessége remek táptalaja az EU ellenes retorikának.

Megoldás mégsem a kilépés, vagy a röghöz kötés. Nem szabad abban a hiú ábrándban ringatni magunkat, hogy EU-n kívül jobban érvényesítenénk az érdekeinket. Pont, hogy nehezebben, hiszen nem vehetünk részt egy olyan folyamatokban, döntésekben, amiknek részei vagyunk. Attól, hogy kilépnénk, még Európa szívében maradunk és a kereskedelmi kapcsolataink sem változnak. Talán a röghöz kötés tűnik kevésbé problematikusnak, ez a felfogás azért nem tetszik, mert tulajdonképen EU-s támogatások keretében megkapjuk mi a kivándorolt diplomások képzésére fordított összeget, csak azt nem oda könyveljük. Azok, akik most a hátrányokat látják csak, látni fogják, ha megvonják tőlünk az támogatásokat és az IMF sem ad hitelt, milyen is az EU nélkül élni. Ez az együttélés olyan, mint a házasság: benne csak a hátrányokat látjuk, de ha kilépünk belőle bőrünkön érezzük a hátrányát, és többé nem leszünk függetlenek, hanem csak elvált emberek.

Új roma-stratégiát a nemzetnek!

Nemrég  láttam az m1 videótárból a Pesti Fekte Doboz cigány együttélésről szóló műsorát. Ez a téma már sokaknak lerágott csontnak tünhet, megint másokból annyi indulatot vált ki, hogy első másodberctől nem lehet erről a témáról higadtan beszélni. Pedig pont helyzet komolysága miatt lenne szükség a higgadt beszédre, a szokásos indulatok nélkül. A majdnem egy órás videót nem szükséges végignézni, ez a poszt inkább vele gondolkodik, nem pedig kommentrálja azt.

Nem kérdés, kényes témát boncol a műsor, sokszor a megfogalmazás sem kíméletes. Nyersen kimondja a valóságot egy olyan témáról, ami sokszor tabu (főleg a politikában). Pedig pont ez a műsor világít rá, hogy erről már nem lehet suttogva beszélni és úgy tenni, mintha ez nem is itthon történne meg. Muszály erről beszélni mert ez a nemzet érdeke.

Forgács István írásán alapuló műsor nem a cigáynság ellen irányult (ahogy az írás sem), hanem pont, hogy értük. Olyan rétegről beszélünk, akikről csak a hírekben hallunk, akkor sem pozitív értelemben. Nem jut el hozzánk a problémáik, olyan mintha a szomszéd megye, vagy falu eseményi valahol a harmadik világban történne, pedig ez bizony itt van, ebben az országban, csak a tévéből tűnik ugyan olyan távolinak mind a kettő. Azok, akik a bőrükön tapasztalják az együttélés nehézségeit, nekik is egy távoli, idegen csoport, hiába laknak pár utcával odébb. Egy idegen csoport, akikkel nem akar  (számunkra érthető módon) közösködni, beszélni az ő problémáiról. Pedig tizenöt-húsz év múlva nem lesz választásunk, olyan nagy számban fogják magugat képviseltetni, hogy a problémák már megkerülhetetlenek lesznek.

A cigányság helyzete még mindíg megoldatlan, és a társadalmi konzultációt a következő adat sürgeti: az öt évnél fiatalabbak között a roma származású gyerekek aránya körülbelül 20%. Azok közül, akik komolyan itthon képzelik el a jövőjüket és fontos nekik az ország sorsa, bizony jobban teszik, ha politikától és kormánytól függetlenül komolyan elgondolkodik ezen a kérdésen, és egy olyan megoldáson amit akár a saját, vagy a családja szintján megvalósítható. Nem, nem arra gondolok, hogy adjunk koldusnak több pénzt. Ezen a téren Muhammad Yunus-al, a bangladesi Grameen Bank, a “szegények bankja” alapító-vezérigazgatójával értek egyet: az ingyen kapott pénz nem oldja meg a szegények problémáját. Inkábba következő kérdések merültek fel bennem, például a gyerekneveléssel kapcsolatban: vajon érdemes e a szokásos ellenszenvet, gyűlöletet belenevelnünk a fiainkba, hogy aztán majd az iskolapadban konfrontálódjon, a jó eséllyel jelen lévő cigány származású osztálytársával? Érdemes e a feszültséget gerjeszteni magunkban a félelmeink miatt? Érdemes viszont nagyokat nyelve túllépni az ösztönös reakcióinkon és viselkedésünkön, mert ha tovább ássuk az amúgy is nehezen áthidalható árkot köztünk, akkor ez a történelemből már jól ismert tragédiához vezethet. Ezt pedig úgy hívunk, Trianon.

A történelem tanulsága

Elsőre kicsit erősnek tűnhet a párhuzam már csak azért is, mert Trianon sokak fejében úgy él, mint a franciák egy önkényes találmánya. Azóta több történelmi műsor sokkal mélyebben boncolgatta ezt az esetet, de talán a történelemórákon még mindíg nem fektetnek elég nagy hangsúlyt arra, milyen régóta is görgette a magyar politika maga előtt azokat a problémákat, amik végül a Trianini döntést jól megalapozták. Már a ’48-as reformok idején is napirendre került a jobbágy és nemzetiségi kérdés. Nem hiszem, hogy ez a gond akkor pattant ki, valószínűleg már jóval előbb is létezett, csak a történelem lapjaira nem került fel. A magyar politika lépéseit ismerjük: sem a jobbágy, sem a nemzetiségi kérdésben nem tettek semmi érdemlegeset, ami szép lassan, évtizedek alatt a nyakukra nőt és én hiszem, ha nincs az első világháború, akkor sem kerülhettük volna el ezt a szakadást. Egyszerűen túl nagy volt már mind a társadalmi, mind a nemzetiségek közti feszültség, és ez a két probléma együtt lehetetlenné tette az egységes magyar  fellépést. A politika meg csak sodródott az árral, annyit tett csak amit minimálisan meg kellet tennie az aznapi túlélésért. Ismerős?

Tudom, hogy az olvasók között sokan ösztönösen egy erőszakos megoldásra gondolnak, sajnos ilyen az ember természete, de mint trianoni béke esetében, nem azon kell keseregni, hogy Károlyi Mihly niért szerelte le a hadsereget, mert  mint említettem ekkor már rég mindegy volt, hanem azokat a tanulságokat kell levonni, hogy hogyan is lehetett volna ezt elkerülni. A megoldás az lett volna ha megfelelő időben nyitunk a nemzetiségek problémái felé és nem a törékeny többségünk elnyomó erelyében bízunk. Most is erről van szó.

Magyar cigányság esetében égető probléma az iskolázatlanság. Ebből a szempontból mélyen egyetérterk Forgács Istvánnal. Sok település annyira elszigetelve él azoktól a városoktól, ahol középiskolai oktatást kaphatnának, hogy szinte lehetetlen bejárni. Sokan mág az általános iskolát sem végzik el. Szinte nem is maradt más esélyük, mint a gyerekvállalás, amibe belekényszerítik a szülők a gyerekeiket. Nálam és kollégámnál is dolgozott cigány származású mesterember, a munkája kifogástalan volt. Ez és más pozitív példák mutatják, ha ki tudnak törni, bizony a társadalmunk ugyan olyan dolgozó tagjaivá válnak, mint bármelyikünk, de ehhez nekünk is esélyt kell adni.

Ha a fent említett 20% nagy része szegéynségben nő fel, semmi esélyt nem látva a kitörésre, az mindenki számára lehetetlen életet fog eredményezni. Nem tudom, hogy a politikától mit várhatunk, de nem számíthatunk arra, hogy a kényelmes bársonyszékből felkapják a fejüket. Akkor már késő lesz. Erről már beszélni kell, minél szélesebb körben és sürgősen megoldásokat találni, minden segítséget igénybe véve, a civil szervezetektől alapítványokig. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy az oktatási, munkavállalási lehetőségaiket javítsuk, mert különben egy triani békéhez hasonló tragédiával szembesülünk.

Nincs fény az alagút végén

Ha a saját jövőnkkel szebe szeretnénk nézni, nem szabad a gyerekeinket a szokásos sztereotípiák alapján nevelni. Mi sem reagálhatunk mindíg ösztönösen, akármennyire a természetünk része. Sajnos azok, akik nap mint nap a bőrükön érzik a cigány együttélés problémáját, nem reménykedhetnek négy éven belüli megoldásra. Az a párt, amelyik azt állítja, hogy ezt hamar megoldja, arra a legenyhébb kifejezés az, hogy optimista. Ezt nem szabad elhinni, mert a társadalni folyamatok lassúak, ha javítunk az okatási lehetőségeken, annak is hosszú évek múlva van hatása. Mint minden nagy brobléma kitartással, kemény munkával oldható meg, csakis közös erővel. Hogy mi a dolga a cigányságnak, az e videóban elhangzott. Most az a kérdés, hogy mi a mi dolgunk.

És mi lesz Schmidt Pál után?

Múl hét eseményei után felvetődik bennünk a kérdés: és ez után mi lesz? Valóban Schmitt Pál lemondásával le is zárulhat ez az ügy? Sajnos ez egy elég valószínű forgatókönyv, pedig a fejünkben kellene tartani azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket ez az ügy kiváltott, az elejétől fogva. Fejünkben kell tartani, hogy a megfelelő pillanatban emlékezzünk rájuk.

Felejtés a korunk egy jellemzője. Okait nem sikerült teljesen feltárni, de talán a rengeteg és sőrőn változó információ lehet az egyik. Ezt a tempót az agyunk már nem tudja egyszerűen követni. Ezt, véleményem szerint, könyörtelenül kihasználja a politika (az egész világon, nem csak itthon). Ha egy ügy pihen pár évet és elveszti aktualitását, még újra felhozni sem érdemes a témát, mert teljes érdektelenségbe fullad.

Mivel négy évente kell arról döntenünk, hogy ki vezesse ezt az országot, fontos, hogy MAGUNKBAN a megfelelő dontés meghozásához, eltároljuk ezeket az eseményeket. Nem csak a végeredmlnyt, egy kis benyomást, hanem az egész szituációt, a körülményeket.

Ebben az esetben nem szabad elfelejteni, hogy egyáltalán hogyan választották meg Schmitt Pált köztársasági elnökké. Pusztán ez a körülmény indikálta azt, hogy lesz egy olyan ellenlábasa, aki előhúz valamit a mútjából (pletykák szerint volt válogatási lehetőség a kényes ügyek között). A págium-ügy már csak egy következménye volt egy rossz döntésnek. Tippikus eset, amikor egy vezető a hatalmát félreértelmezi és azt hisz, egy nagy támogatás mindenre felruházza. Pedig nem. Minden hatalomnak megvannak a korlátai, amiket egy jó vezetőnek látnia kell, akkor is, ha egy despota, vagy egy demokratikus rendszerben megválasztott miniszterelnök, csak mások ezek a korlátok.

Orbán Viktor úgy látja, hogy Schmidt Pál támadása az ő személye ellen irányul? Szerintem jól látja: ez az ügy, az ő rossz döntése ellen irányult, hogy olyan elnököt nyomott le az ország torkán, akit még a saját pártján belül is elleneztek. Egy jó vezetőnek fel kell ismernie, hogy mikor kell egy kicsit visszavonulni. Visszavonulás nem a háború elvesztése, sőt, még nem is feltétlenül a csatáé. Egy fontos taktikai elem, amit a megfelelő helyen alkalmazni kell. Schmodt Pál ebben az esetben későn alkalmazta, hogy kinek a hibájából, ezt sohasem tudjuk meg. Lehet, ha csak rajta múlott volna szive szerint már előbb felállt volna.

Azért fontos, hogy az egész körülményre emlékezzünk, mert ez az egyetlen módja, hogy a hatalom visszajelzést kapjon, a választásokon keresztül. Ha mindig csak legyintünk, morgunk abból nem lesz előrelépés. Ne higyjük, hogy a paszzivitásunkkal nem vagyunk mi is hibásak. Ezt mondom magamnak is, mert ebbe a hibába én is beleestem. Továbbá ne higyjük, hogy ezek a visszajelzések hatására a változások azonnal bekövetkeznek. Minden folyamatnak van egy időskálája, ami a társadalmi-politikai folyamatokban (talána tömegek és a politika közti nagy távolság miatt is) években kell mérni. Időt kell adni annak, hogy egy politikai kultúra kialakuljon, egy megfelelően önnálló gondolkodás. Számomra világos, hogy húsz év nem volt elég. Egyszerően mindent a magunk bőrén kell tapasztalnunk, hogy minek mi a következménye. Annak, hogy túl sokat költünk, annak, ha olyan érdekcsoportokat sértünk, akik nálunk erősebbek, és a gazdasági erejüknél fogva a befolyásuk megkerülhetetlen.

Talán megtanuljuk, hogy ezeket a játékszabályokat be kell tartani a jövőnk érdekében. Talán megtanulunk az érdekeink mellett kiállni, de úgy, hogy bizonyos határokat nem lépümk át, amik már egyértelmű ghazdasági károkat okozhatnak. Nem szabad felejtenünk, el kell tárolnunk ezeket az információkat, megérlegelnünk és a megfelelő helyen ki kell nyílvánítani a véleményünket!