Lehetne más politika?


Eszembe jutott egy régi beszélgetés egy kollégámmal a 2010-es választások környékéről Ez a kollégám amerikai (USA állampolgár) volt, és csak futólag említettük meg neki, hogy nálunk épen választások vannak. A részletekbe nem mentünk bele, kár lett volna a sörözést siránkozással elrontani, csupán annyit említettünk meg neki, hogy egy teljesen új párt is bekerült a parlamentünkbe, aki négy éve nem is létezett. A téma innentől lett számomra érdekes.


Ez a tény teljesen felvillanyozta a kollégámat. Mivel new yorki volt, kicsit sem volt konzervatív beállítottságú, így a politikának ez a megújulóképessége nagyon tetszett neki. Kiemelte, milyen kár, hogy náluk ez teljesen lehetetlen, két párton kívül senki más nem rúghat labdába, és ha valakinek, mondjuk egy harmadik elképzelése van az ország dolgairól, neki nem lesz választása. Abban a pillanatban kicsit igazat adtam neki, hogy ez tényleg egy jó dolog, és önmagában tekintve is erre kicsit büszke lehetek. De lehet, hogy ezt csak azért éreztem így, mert akkor távol voltam az otthonomtól és az a röpke pár hét alatt is honvágyam volt, ami sok mindent megszépített.


Kollégámnak kicsit igaza is volt, de másrészről túl idealisztikus is. Változatos politikai paletta jó abból a szempontból, hogy könnyebben tudunk az igényinknek megfelelő képviselőt a parlamentbe juttatni, de hány párt tudja ténylegesen ellátni a feladatát? Nem elég a naiv jóindulat, a gyakorlati irányítás nehézségeivel is szembe kell nézni. Egy tradicionális nagy pártnak a szimpatizánsai az ország gazdasági, irányítási területein mindenhol jelen vannak, egy új pártnak ezt a hálózatot sok időbe telik újra felépíteni, pedig e nélkül nehéz jól irányítani. Valószínű ezzel egy konzervatív nézetű amerikai is egyetértene.


LMP szakadása csak egy a sok közül 1990 óta. Erről szól elég cikk, kár lenne itt erre a sorokat pazarolni, de szerintem mindannyiunknak mosolyt csal az arcára: ne ők is ugyan olyanok mint a többi. Igen, de mitől lennének mások? Végül is nem importáltuk őket. Nem szakadt volna a párt, ha egyesek az egyéni elképzelésüket alárendelték volna a párt érdekének. Egy republikánus politikusnak nincs is más választása, mert reménytelen dolog lenne másik pártot alapítania, de itthon lehet. Sokak szerint mi makacsabbak vagyunk, és szeretünk a saját fejünk után menni, de talán jobb ezt elfogadni, mint másokat utánozni. Mi választók úgyis arra adjuk a voksunkat akivel egyet értünk, lehet a távozókra, a maradékra, vagy egyikre sem, sőt, akár otthon is maradhatok, ha a kedvem úgy tartja. Azért mehet a saját feje után, mert megteheti, érez rá reális esélyt, hogy a saját pártja eredményesebb lesz, lehet, hogy elbukik, de fontosabb, hogy megpróbálta. Ezért vagyunk magyarok és nem amerikaiak.


Ilyenkor eszembe szokott jutni Jean-Jacques Rousseau Társadalmi szerződése. Ebben a műben arról is szó van, hogy milyen viszony alakulhat ki egy ország polgárai és vezetése között. A demokratikustól az autokratikus vezetésig sokféle megvalósulhat, ami függ az adott nép szokásaitól, az ország természeti adottságától, de nem utolsósorban a méretétől is. Egy akkora szuperhatalmat, mint az USA képtelenség lenne olyan civakodó pártokkal irányítani, mint az itthoniak. Joggal mondhatjuk, hogy az LMP esete tipikus magyar, de én csak azt kérdezem, ha ennyire ismerjük magunkat, akkor miért is csodálkozunk ennyire?


Valahol ez is a demokrácia része, ha egy képviselő úgy érzi, hogy a pért és az ő elvei gyökeresen eltérnek, akkor a választói felé is az a tisztességes lépés, hogy külön utakon folytatják. Mi pedig eldönthetjük a választásokkor, hogy kinek adunk felhatalmazást képviseletre.

 
Reklámok

Szokásainkba beragadva

Ebben a téli hidegben nehéz átéreznünk a globális felmelegedés problémáját, pedig a mínusz fokok ellenére ugyan úgy jelen van, mint a nyári hőségben. Talán a tényekkel egyre jobban szembesülve már kevésbé hitkérdésről van szó, mint tudományos tényről. Eleve különös, hogy egy fizikai problémát, hogyan lehet hitkérdéssé alakítani, de ez inkább pszichológiára tartozik, ebbe pedig nem szeretnék belefolyni.

A nagy havazás rámutat pár berögzült szokásunkra, amin képtelenek vagyunk változtatni. Alapjaiban arról van szó, hogy egyre kisebb kellemetlenséget már leküzdhetetlen akadálynak tekintünk. Tény, hogy a hó okoz fennakadásokat a közlekedésben, de azért nem a Balkán hegységben bennrekedt Orient expresszről van szó, ami akár napokat vesztegelhetett a hó fogságában. Nem, nem arra gondolok, hogy életünket és egészségünket kockáztatva kelljünk mindenképp útra, hanem azokra akiknek lenne alternatív közlekedésük, de ha az autó nem megy, akkor már inkább nem is megy sehova.

Az én példám talán nem mérvadó, mert túl makacs vagyok. Ha elindulok a munkahelyre, akkor el is megyek, ha negyven percet kell várni a vonatra, akkor is. De valahogy nem is tűnik nagy megpróbáltatásnak. Egy erősebb edzés, mikor kiköpöm a tüdőmet (régen volt ilyen) például nehéz dolognak tűnik ehhez képest. Végül is itt csak várni kell, és a végén nem is késtem sokat.

De miről is akar szólni ez a poszt? A berögzült szokásainkról és a kényelemhez való ragaszkodásunkról. És hogy jön ide a globális felmelegedés? Úgy, hogy pont e miatt nem tudunk tenni ellene semmit. Mert a kényelemhez ragaszkodásunk nem más, mint hogy nem adjuk fel a megszerzett életszínvonalunkat. Vonattal járni kicsit szégyen, ha van kocsink is, ezt már csak elvből nem adjuk fel. Ha csak arról van szó, hogy a leesett hó miatt egy nap nem megyünk be dolgozni, az nyilván teljesen lényegtelen, de ha ezzel tudnánk csökkenteni a káros anyag kibocsájtást, akkor már a saját felelősségünkről beszélünk.

Ez a hóhelyzet egy jó példa a hozzáállásunkra, mennyire nehezen változtatunk és nehezen hagyjuk el a komfort zónánkat. Szeretjük a felelősséget is áthárítani, hogy ez nem a mi dolgunk, ezt a vezetőinknek kellene megoldani, pedig a fent leírtak rájuk is igazak, ők ezt pont azért nem akarják megváltoztatni, amiért mi sem. Már csak azért sem, mert a döntéshozók sem látják át feltétlenül az éghajlatváltozás hatalmas veszélyét, vagy ha átlátják, nincs meg a megfelelő hatalom, hogy a változáshoz szükséges anyagi forrásokat birtokló cégek vezetőjét meggyőzzék.

Sokan sejtettük eddig is, hogy itt van a kutya elásva, eddig sok újat nem mondta. Viszont ezen a ponton szokott előjönni a következő vélemény: majd biztos, ha elfogy a kőolaj, akkor kitalálnak valami mást, hiszen a „tervezőasztalon” minden kész van, csak megvették az olajtársaságok és visszatartják a fejlesztéseket.

A bökkenő az, hogy nem biztos. A növekvő fogyasztás miatt (ebben Kína és Inda játssza a főszerepet), egyre többet kellene termelnünk, de kezdjük elérni az adott áron elérhető kőolaj kitermelésének a maximumát, azaz ennél csak drágábban juthatunk hozzá, úgy, hogy a fogyasztás nő, azaz még több kellene. Arról kár ábrándozni, hogy ebben a játékban résztvevő cégek lemondanak a nyereségükről, tehát minden bevethető politikai és anyagi befolyásukkal az érdekeiket fogják védeni, nem pedig egy új technológiába fognak beruházni. De ha bármilyen más energiahordozóra szeretnénk átállni, akkor ahhoz rengeteg pénz és erőforrás kell. Például, ha kifejlesztünk egy motort ami mondjuk hidrogénnel megy (csak egy példa), akkor annak meg kell oldani a szállítását, tárolását és a tankolási lehetőséget is biztosítani kell. Mivel a hidrogén tulajdonságai teljesen különböznek a kőolajától, az előbb felsorolt problémákra gyökeresen új megoldásra van szükség. Ráadásul hiába fejleszti ki ezt mondjuk Németország, mert lenne rá pénze, ha körülötte több országnak nincs rá lehetősége, mert akkor az új hidrogén üzemű autójával a német család nem tudna elmenni mondjuk Olaszországba nyaralni. Ilyen gyakorlati bökkenőkön múlik, hogy egyetlen ország/vállalat sem hajlandó technológiaváltásba invesztálni. Igen, de mi történik akkor, ha addig várunk, amíg az olajtartalék fogyásával, az árak emelkedésével az országok és a cégek úgy legatyásodnak, hogy egy ilyen fejlesztést mér sem egy cég, sem egy állam nem tudja megszervezni? Márpedig egy ilyen pontnak kell lennie, de nem tudjuk, hogy ez hol van. Ha egy kicsit is átlátjuk a hatalmas költségeket, akkor tulajdonképen a válság előtt érdemes lett volna belefogni, hogy mire elfogy a kőolaj egy kipróbált, bejáratott rendszer válthassa fel.

Ez azt is jelenti, lehet, hogy észre sem vettük, de ezen a ponton már túl is vagyunk, azaz ha elfogy a kőolaj bizony nem lesz alternatíva. Egyszerre kell talán megküzdenünk az erőforrások hiányával és az éghajlatváltozás okozta mezőgazdasági termeléskiesésre.

Szokásainkon nehezen változtatunk, ki szokná meg azt, hogy nem benzinkútnál tankol, hanem 3-4 óránkét konnektorról kell tölteni az autót, akár egy órán keresztül, és többé nem lehet úgy és olyan hosszan utazni, mint előtte. Ki az, aki finanszírozná az új elektromos töltőállomások kiépítését, mikor ennél fontosabb dolgokra sincs pénz? Megértenénk azt, hogy ezen most kellene változtatni, mert később nem lehet? Erősen kétlem, pedig az elektromos autó a legegyszerűbb megoldás lenne.

Biztos, hogy az életünk gyökeresen meg fog változni, az biztos, ha most tudnánk lépni, kevesebb kényelemről kellene lemondanunk, mint így az unokáinknak.

Család akkor és most

 Hosszú ideje nem volt időm írni, sok ötlet forgott a fejemben, de most mégis ad-hoc írnék egy olyan témáról, ami számomra is aktuális, talán a téli fáradság miatt került most felszínre.

Nehéz megítélni, hogy mennyiben éltek máshogy régebben, mi lehetett nehéz, mi könnyebb. Erre talán egy száz éves ember adhatna választ, ha pontosan emlékezik. Másik lehetőség, hogy megpróbáljuk a rendelkezésre álló információ alapján kitalálni. A nagyszülők elbeszélései alapján, olvasmányokból, olyan regényekből, amikben egy család életébe is betekintést nyerünk, nem csak a fiatalok szerelmi életébe és a nagyhatalmak háborúiba.

A téma, ami most újra felszínre került nálam, az a családalapítás nehézségei. Gyereket nevelni nehéz, ezt leszögezhetjük, sohasem volt könnyű, mert valószínűleg egy gyerek régen pont olyan hisztis volt mint ma. Mindegy milyen nevelési módszert alkalmazunk, a gyerek ki fogja harcolni azt a figyelmet, amit neki szükséges.

Mai fiatal természetes igénye a saját független élet megteremtése, és a lehető legjobb anyagi hátteret biztosítani, első lépésben magának. Például ezért is ment olyan jól az ingatlanüzlet, nem azért önmagában, mert könnyen lehetett hitelhez jutni, hanem mert valóban megvolt sokaknak az igénye egy saját otthonba költözésre, ezen alapult az a sok ingatlan eladás, annak ellenére, hogy a népesség fogy. A 20, 30 évvel ezelőtti építkezésén jól látszik, hogy szüleink teljesen máshogy gondolkoztak. Ők még a régi szokásokat követve minél nagyobb házakat építettek, hogy ha kell, akkor a gyerekek, vagy azok gyerekei is ott élhessenek. Nem tudhatták előre, hogy Magyarországon csak Budapesten lesz munkalehetősék, vagy sokan külföldön fognak dolgozni és ott is maradnak. Ma a fiatal generációból sokan elhagyták a szülők órási házait, ahol jellemzően a két szülő él, ők pedig a családalapítás előtt állva egy átlag 50-60 négyzetméteres laklásban éldegélnek.

Ez az élet sok előnnyel jár: tényleg a saját életet lehet élni, el lehet kerülni a konfliktusokat a szülőkkel (mert konfliktus mindenhol van), egyáltalán tényleg itt tölthetjük el a saját nyugodt mindennapjainkat.

A fent vázolt helyzet a gyerekvállaláskor változik meg drasztikusan. Amint belép az életünkbe a gyerek teljesen felborul az addigi időbeosztásunk, amit egy ideig hősiesen bírunk, de egy-két év múlva kicsit elgondolkozunk: egy gyerek miért ekkora teher? Ötgyerekes családban mit csinálhatnak jobban? Talán semmit, csak a fokozódó terhet szép lassan megszokják, megoldják.

A gyerek érkezésével a nagyszülő szerepe is átértékelődik. Ha nem szélsőségesen elviselhetetlen, bizony nagyon jól esik, amikor átveszi a terhet és végre kiszabadulhat mindkét szülő egy olyan helyre, ahova a gyerek nélkül minden gond nélkül elmehetett: egy teázóba, netán egy moziba késő estébe nyúlóan megnézni egy filmet stb. Ilyenkor egy elérhető közelségben élő segítség értékes plusz szabadidőhöz juttathat minket, e nélkül még egy gyerek is hihetetlenül nagy teher tud lenni. Ezért lehet különösen nehéz azoknak, akik külföldön vállalnak gyereket. Ott ezt csak bébiszitterrel lehet szabadidőhöz jutni. Ami persze nem kevés plusz költséget jelent, mert egy gazdag országban még egy bébiszitter is jól keres.

Alapvető különbséget abban látom, hogy a családok szétköltözésével az önállóság nő, de így egyben a feladatok is ránk hárulnak, és egy anya két gyerek esetén könnyen 3 évre otthon ragadhat. Nemhogy szórakozni nem tud elmenni, de még lehet, hogy a boltig se. A XX: század eleji társadalmában a gyerekvállalás természetes, magától értődő folyamata volt: megházasodtak, majd jött a gyerek, ha nem volt biológiai akadálya. Nagyszülők elmeséléséből tudhatjuk, hogy akkor együtt éltek a családok a szegénység miatt, de a tehetős középosztály (polgárok, Lásd: Márai: Egy polgár vallomásai) elég nagy számú kiszolgálószemélyzetet tartott, nevelőnő, dada, szakácsnő, ez mai szemmel elképzelhetetlen és nem a felső arisztokratákról van szó! Ez manapság elképzelhetetlen, mert ez a réteg megszűnt létezni, vannak a nagyon szegénye, a nagyon gazdagok és köztök mindenki más. Ebben a mindenki másba beletartozik a jobban és nem annyira jól kereső is, és a nem annyira jól kereső hiába gondolja azt, hogy ő milyen keveset kap, mert kisebbek a különbségek, mint 100 éve, hiszen anno pont ezért tarthattak ekkora személyzetet, mert nagyon olcsón dolgoztak. Aki kíváncsi rá, kiszámolhatja magának, hogy egy 100 évvel ezelőtti polgári család személyzetét ki szeretné fizetni, mennyit kellene keresnie. Lehet, hogy egy nyugati fizetés sem lenne elég …

Mára már nem kötelező a gyerekvállalás, talán ezért is szeretnének annyira biztatni minket a mi szüleink. Kicsit szerintem szépítenek is a dolgon, nehogy elmenjen a kedvünk. Persze, ha már megvan a gyerek és keveset láthatják, akkor meg a nevelésben nem igazán vesznek részt, inkább agyon szeretgetik (nagyon helyesen), aminek a következménye, hogy a gyereket teljesen elrontják, aztán kell kb. két nap amikor sikerül mindent a visszazökkenteni a rendes kerékvágásba. Így érthető, ha két gyereket vállal maximum egy család manapság, egyszerűen tényleg ennyire van energiánk.