Atomenergetika jövője

Az előző bejegyzésemhez érkezett pár visszajelzés, ami arra sarkalt, hogy az előző poszttal ellentétben most a szubjektív véleményemet is kifejtsem az atomenergetika helyzetéről (valamint ez az utolsó atomenergiával foglalkozó poszt ezen a blogon). Előző poszt érintette a környezetvédelmi problémákat, amiket nem kerülhetünk ki, valóban a megújuló energiát ki kell használni, amennyire csak lehet, de ne higgyük azt, hogy ezekkel fedezni tudjuk az óriási fogyasztásunkat. Nem szeretnék itt statisztikai adatok tömkelegét felsorolni, egyrészt a szakavatatlan olvasó ezt elunja és nem is érti, aki pedig szakmabeli maga is utána tud nézni, vagy eleve ismeri is ezeket. Ha ebből a tényből indulunk ki itt jönnek az atomerőművek a képbe. Szerintem az atomerőművek egy olyan energiatermelő eszközök, amik sok jelenlegi problémára megoldást jelentenének:

Globális éghajlatváltozás

Egyrészt a globális éghajlatváltozás tény. Ebben az ember szerepe vitatott csupán. Szerepünket meg szerintem azért kár vitatni, mivel számos faj kipusztításával bizonyítottuk az erős befolyásunkat a globális folyamatokra, a technika gyors ütemű fejlődésével, pedig a légkör összetételét változtatjuk meg nem elhanyagolható mértékben. Tudjuk, hogy a földtörténet során már előfordult magas szén-dioxid koncentráció, de nem tudjuk, hogy ehhez milyen életkörülmények párosultak, esetleg pont egy nagy vulkántevékenységhez, vagy meteoritbecsapódáshoz kapcsolódik, amit meg egy nagy kihalás követett. Attól még, hogy ilyen előfordul természetesen is, muszáj lenne ezt nekünk mesterségesen előidézni? Ráadásul hozzávetőleg 300 év alatt? Mert 300 év földtörténeti szempontból mérhetetlenül rövid idő, ez azt jelenti, hogy az ember befolyás összemérhető a természetes geológiai folyamatokkal. Tudom azt is, hogy a fenti állítás bizonyítása kétséges, mert nem áll rendelkezésünkre megfelelő mennyiségű adat, amiből statisztikát készíthetnénk. Ugyanis, ha egy éves periódusról szeretnénk egy elfogadható szórású mérést végezni, ahhoz 100 évnyi adatra lenne szükség, 1000 év pedig még mindig elhanyagolható földtörténeti szempontból, ehhez pedig 100000 év mérésre lenne szükség. Viszont ebben a témában nálam okosabb emberek kifejtették a véleményüket, alátámasztva az ember szerepét az globális éghajlatváltozásban. Az ember tevékenysége több tudományos nézet szerint veszélyes a földi életre, ezért a szén-dioxid kibocsájtást sürgősen csökkentenünk kell.

Ebben lehetne az atomerőműveknek kiemelt szerepe. Nagy kapacitásúak, így hatékonyan működnének, az azt is jelenti, hogy a szennyezés egy helyre koncentrálódik. Láttam olyan kimutatást is, hogy egy atomerőműnek is van szén-dioxid kibocsájtása, mivel például a szállítást is benzin, vagy dízelmotoros járművek végzik. Ez az érvelés röhejes, ezt nem is értem miért kell az atomerőművek számlájára írni. Ehhez hasonló érvek miatt meg el teljesen az ember kedve a vitától.

Fűtőelem

A fűtőelemek beszerzése nem olyan problémás az atomerőművek esetében, mint a kőolajé, vagy a földgázé. Míg az utóbbit politikailag nem túl stabil, vagy háború sújtotta országokból kell beszerezni, addig az uránérc fő kitermelője Ausztrália, Kanada, amik sokkal megbízhatóbb országok. Sőt, a technológia fejlődésével akár hazánk is újra megnyithatná uránérc bányáit, ilyen irányú kutatásokat a Wildhorse Ausztrál cég jelenleg is folytat. Ez azt jelenti, hogy bizonyos áramár mellett akár itthon is bányászhatnánk a nyersanyagot.

Másik előnye az ár: jelenleg az uránérc a legolcsóbb alapanyag, amiből áramot tudunk termelni. Gázerőművek csak azért maradnak versenyképesek, mert az egész erőmű beruházási költsége nagyon alacsony, így a befektetőnek hamarabb megtérül, míg egy atomerőmű sokkal később kezd profitot termelni, de a földgáz és kőolaj árának emelkedésével a fosszilis erőművek fokozatosan elveszítik előnyüket.

Természetesen az uránkészletek sem állnak végtelen mennyiségben rendelkezésünkre, de beleszámolva, hogy az uránnak nem csak a 235-ös izotópját használhatjuk fel, hanem a 238-ast és a tóriumot is, akkor már nem ötven, hanem több száz éves készletekről beszélünk az egész világ számára.

Dráguló kőolaj

A kőolaj fokozatosan drágul. Ennek egyszerű prózai oka van: fogy. A fogyasztás növelésével (Kína és India bekapcsolódásával), valamint az adott áron kitermelhető készletek fogyása mellett elértünk egy bizonyos maximumot, amit nem tudunk tovább fokozni. Ez vezet a piac idegességéhez, hogy elég egy rossz időjárás Texasban és egekbe emelkedik az olajár. Mivel a fogyasztás tovább nő, míg a kitermelés alig lehet ilyet ütemben növelni, várhatóan ár évről évre monoton emelkedni fog. Ennek elsősorban a gépkocsi közlekedésre lesz hatással, egyre versenyképesebbel lesznek a nem benzin meghajtású autók. Jelenlegi trendek szerint az elektromos autók tűnnek a következő generációnak, és itt jönnek képbe újra az atomerőművek: ezt a megnövekedett fogyasztást honnan termeljük meg.

Ne feledjük el, hogy a magas olajárakból indultunk, ki azaz például Magyarország legnagyobb kapacitású erőműve a Dunamenti Erőmű is drágábban termeli meg nekünk az energiát. Azaz az olaj és gáz ár emelkedése hatással lesz az áram árára is, amire viszont pont nagyobb mennyiségben lenne szükségünk, amit valahonnan meg kell termelni. A megújuló energia jelenleg sem elég, ha pedig erőműveknek kell kiszolgálni a személygépkocsik energiaigényét is, biztos, hogy nem támaszkodhatunk rájuk.

Összegezve

A fenti érveket alapul véve, gazdasági és igen KÖRNYEZETVÉDELMI szempontból is szükségünk lenne az atomerőművekre. Németország populista hozzáállása nagyon káros, mivel mint vezető gazdasági hatalom leállította az ez irányú fejlesztéseket, viszont ha tevékenyen hozzájárulna a technológia fejlesztéséhez, akkor már rendelkezésre állnának olyan technológiák, amivel az elhasznált fűtőelemek sem jelentenének akkora veszélyt a környezetre. E helyett inkább megveszi az áramot máshonnan, mindegy, hogy ott mivel termelik meg azt. Nem beszélve a tóriumról, ami után nem maradna veszélyes hulladék! Ilyenkor teljesen értetlenül állok a politikusok döntései előtt, miért nem használnak környezetünkre kevésbé káros technológiákat, amik már a rendelkezésünkre állhatnának, ha a fejlesztéseket beindították volna.

Reklámok

Kell e nekünk atomerőmű?

Időről időre felvetődik a kérdés, kell e nekünk atomerőmű, egyáltalán szükség van e atomenergiára. A környezetvédő szervezetek és a szakma teljesen ellentétes véleményen van, ami nem könnyíti meg a választópolgárok helyzetét, ugyanis így nem könnyű egy átlagembernek döntést hoznia. Pedig végső soron választókon múlik, erre Németország jó példa: Angela Merkel hiába végzett fizikus, a politikai célok miatt le kell állítani az atomerőműveket, bármi is a szakmai véleménye. Persze Japán messze van, Németországban meg szökőár sem túl valószínű, de ha az emberek félnek valamitől, nem racionálisan döntenek, hanem próbálják a veszélyt lehetőleg teljesen kizárni.

A választók akarata fontos egy demokráciában, de mennyire kell engedni, hogy a választók félelme irányítsa a döntéshozókat, mint a szakmai szervezetek? Mint mindenhol itt is az arany középút lenne a megfelelő: a közembernek mindig résen kell lennie, hogy az egyéni érdekek ne lépjék túl a biztonsági határokat, a szakmai oldalnak pedig kötelessége kampányolni és tájékoztatni a közvéleményt az adott technológia negatív és pozitív oldalairól. E kettő összegéből kellene egy kompromisszumnak születnie ideális helyzetben.

Atomenergia a mumus

Atomenergia az energiatermelés mostohagyereke. Már a születése is rosszul kezdődött: bombakészítés háborús célokra, egy olyan pusztító fegyver, ami akár az egész városokat dönthet romba. (Paradox módon pont ez a fegyver hozta el Európának a leghosszabb békeidőszakot.) Ezzel a kezdettel nem csoda, ha egyből bizalmatlanság fogatta ennek a békés felhasználását is, majd a balesetek (three mile island-i, csernobili, most legutóbb a fukusimai) pedig végleg aláásták a bizalmat. Míg a legkülönbözőbb biztonsági elemzések próbálják bizonygatni, hogy milyen biztonságos egy erőmű, addig a másik oldalon elég Csernobil nevet bevetni és minden érvet lesöpör az asztalról. Ezzel egy németországi erős kancellár-asszony sem tud mit kezdeni. Közvélemény egy része azt hisz, hogy egy atomerőmű bármikor úgy robbanhat, mint egy bomba, pedig egyik baleset esetében sem volt ilyesmi, ha volt robbanás, akkor az gáz, vagy gőzrobbanás volt. Másrészt nincsenek eléggé hangsúlyozva a valós problémák, mint például a használt fűtőelemek tárolása hosszú távon, sokan nem is tudják, hogy ez a legkomolyabb hátránya egy atomerőműnek.

Greenpeace jelenléte nagyon hasznos, így folyamatosan a figyelem központjában vannak és nem engedik lazulni a biztonsági előírásokat. Ennek a kitüntetett figyelemnek egyértelműen ez az egy előnye van: a biztonság tényleg kiemelkedően fontos az atomerőművek esetében. A költségek lefaragása érdekében a management mindig megpróbál a biztonsági követelményeken lazítani, ami könnyen egy kolontári katasztrófához vezethet. Érdekes módon a kolontári baleset után nem kellett az összes alumínium gyárat bezárni, pedig nem csekély környezeti kárt okozott…

Mit akar a nép

Ha a társadalom többsége úgy dönt, hogy be kell zárni az erőműveket, akkor azt tiszteletben kell tartani. De ezt a döntést úgy kell meghozni, hogy minden következményeivel tisztába kell lenni. Ugyanis ahhoz ragaszkodunk, hogy áramunk legyen, méghozzá fejlett európai háztartásnak nem is kicsi az áramfelvétele. Ezt valahonnan meg kell termelni, aminek lesz is hatása a környezetre. Ha emlékszünk a bősi vízlépcsőt megvétóztuk, környezetvédelmi elvekre hivatkozva, sok helyen tiltakoznak a szélerőművek ellen is, különböző okokra hivatkozva: hangos, rontja a látképet, megöli a madarakat, stb.

Atomenergiát fosszilis erőművekkel lehet helyettesíteni (azaz szén, olaj, gáz erőművekkel), amik meg a szén-dioxid kibocsájtást fogják növelni. Persze az ember szerepe a globális éghajlatváltozásban erősen vitatott, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ennek a sok szénhidrogének elégetésének hatással kell lennie a légköri folyamatokra, amik átalakíthatják a bolygónk időjárását, így tulajdonképen az egyik rossz helyett egy másikat választunk: vagy gázokat eregetünk a levegőbe ami az időjárást befolyásolja, ezen keresztül az élelmiszer termelést, vagy választjuk az atomerőműveket a maguk biztonsági kockázatával és vállaljuk a veszélyes sugárzó hulladék tárolását hosszútávra, ami a talajban marad többé-kevésbé lokalizált helyen. Úgy néz ki nincs ingyen energia.

De akkor mi legyen?

Az atomenergia egy olcsó megoldás lenne, ezért életképes ezen ellenszéllel szemben is, valamint nagy kapacitásúak a szél és vízi-erőművekkel szemben. Németország felvállalja a drágább áramot cserébe az erőművek leállításáért. Mi ezt megtennénk? Szerintem nem. De Németország példája is képmutató, hiszen mivel importálja az áramot, nem mérlegeli, hogy ott azt milyen erőművel termelik meg, azaz nekik így csak az a fontos, hogy a szennyezés a határaikon kívül legyen.

Az első lépés a spórolás lenne. Ha kevesebb energiát használnánk, akkor a zöld technológiák aránya is jobb lenne, mert a megújuló erőművek kapacitása véges, ráadásul adott ország lehetőségei nagyon korlátozottak lehetnek. Ha folytatjuk a pazarlást, akkor azzal biztosan a környezetbarát technológiák versenyképességét rontjuk, így vagy importra szorulunk, vagy újabb nagy kapacitású erőművet kell építenünk, ami vagy fosszilis, vagy atomerőmű lesz. Ha pedig a kőolaj készletek tovább csökkennek és ezzel tovább drágul a kőolaj, abban az esetben pedig jelenlegi technológiával nem is látszik más alternatív energia, amivel a jelenlegi életmódunkat fenntarthatnánk.

Bajnai-féle politikát!

Másodszor találkoztam Bajna Gordon egy cikkével, amiben az aktuális politikát bírálja, véleményezi. A cikk tartalmával teljesen egyet tudok érteni, politikai és a gazdasági célokkal is. Felsorolt problémák egy részével foglalkoztunk ezen a blogon is, de aki kicsit is követi a napi gazdasági híreket és hajlandó ezeken két percet gondolkodni is, ugyan ezekkel a felvetésekkel találja szembe magát, valamint szerintem hasonló megoldási vázlat körvonalazódik számára.

Amikor Orbán Viktor, vagy mondjuk Lázár János beszédeit, nyilatkozatát hallgatom, mindig azt a benyomást keltik, hogy tényleg az ország helyzetének javításán gondolkoznak, csak egyoldalúan a politikai érdekeik, a népszerűség megtartása az elsődleges szempontjuk. Az érveléseik elgondolkodtatóak, kicsit más kép alakul ki bennem, mint egy cikk tükrében, ahol ügye az intézkedések várható negatív hatását is kifejtik. Egyszerűen nem tudok másra gondolni csak arra, hogy ők tényleg csak jót akarnak. Például mikor a végtörlesztés vitájában Orbán felszólalt, egy nagyon meggyőző beszéddel bizonygatta, hogy itt egy igazságos veszteségelosztásról van szó: ugyanis ezeket a hiteleket körülbelül 150 svájci frank árfolyamon vették fel, így a 180-as árfolyamon a végtörlesztés egyfajta salamoni döntésnek is tűnhet. Orbán szerint ez így igazságos, és erre a választók bólogathatnak is.

De ennek a politikának van egy nagy buktatója: ugyanis ha számítások nem jönnek be és a gazdasági helyzet tovább romlik (azaz rossz anyagi helyzetben lévők kilátásai romlanak), akkor azok a választók, akik az Orbán-féle igazságos megoldásinak örültek, a gazdaság mélyebb elemzésére soha nem fordítanak időt, össze lesznek zavarodva, e miatt dühösek lesznek és egy másik populista politikát hirdető pártot fognak választani, amelyik lehet, hogy szélsőségesebb nézeteket vall … Ugye nem kell folytatnom, ezt tovább gondolva nem nehéz belátni hova is juthatunk ilyen nép-igazságos politikával. Igenis lehetséges forgatókönyv, hogy még Görögországnál is lejjebb csússzunk, hogy az oktatás reménytelenül rossz lesz, ha pedig az elvándorlás miatt újra elűzzük a felnövő értelmiséget az országból, újabb keserves 40 év elé nézünk.

Bajnai Gordon véleménye nagyon szimpatikus, de figyelembe véve azt, hogy nemcsak nincs kormányon, hanem még tervbe sincs véve semmilyen politikai szereplése, nincs semmilyen párt aki tervezne személyével, csupán egy figyelemre méltó vélemény egy volt miniszterelnöktől. Innen nézve persze mondhatjuk, hogy könnyű okosnak lenni, kormányozni mindig nehezebb, mint azt elemezni, bírálni. Viszont Bajnai Gordonnak volt egy éve mikor miniszterelnök volt egy nagyon nehéz időszakban. Selmeczi Gabriellával semmiképen sem értek egyet, hogy az ország tönkretételében vett volna részt. Egy olyan helyzetben kormányzott, ahol esély sem volt arra, hogy látványos politikai győzelmet arasson, vagy népszerűséget szerezzen. Csupán szakmai körökben szerezhetett elismerést, ahonnan tudtommal elismerően nyilatkoznak róla. Sajnos egy olyan stílusú munkának amit ő képvisel nem is lehet hangos sikere, ugyanis egy csendes, kis lépésekből álló projekteknek nincs látványos eredménye rövid távon, a kicsi pozitív változásokat meg sajnos a választók nem veszik észre, de ha valami picit rosszabbra fordul, azt azonnal megtorolják.

Pedig Magyarországnak égető szüksége lenne egy ilyen gondolkodású kormányra. Európa és Magyarország együttes helyzete egy kimért józan, populizmustól mentes gondolkodásra lenne szüksége. Ehhez pont illik Bajna stílusa, de egy ember nagyon kevés ehhez. Sajnos nincs párt, aki hajlandó lenne egy ilyen programmal a választók elé állni, szembesíteni őket a rideg tényekkel és elmagyarázni miért van szükség a megszorításokra. Persze könnyebb lenne, ha a kormányzó párt folyamatosan tájékoztatná a lakosságot a tényleges, valós gondokról, hogy rendszeresen elmondanák: nem csak az ország, hanem Európa is pénzügyi gondokkal küzd, ezért MEGSZORÍTÁSOK jönnek, mert nincs más megoldás. Ezt a FIDESZ nem vállalja fel, pedig a saját következő négy évüket is megkönnyítenék, ha úgy alakulna. Egy pártnak mindig a politikai és gazdasági érdekei között kell egyensúlyozni, de a FIDESZ annyira ragaszkodik a saját ellenzéki politikájához, hogy most kormányon ez a korlátjuk, valamint ebben a helyzetben sokkal inkább a gazdasági érdekeket kellene figyelembe venniük, mint a politikait.

Egy politikától tisztes távolságot tartó párt nem lesz soha nyertes itthon. A megszokott választási témák nélkül nem lehet a választók érzelmeire hatni, ész érvekkel, adatokkal, elemzésekkel pedig biztos, hogy érdektelenségbe fullad az adott párt programja. Olyan mintha egy Bertolt Brecht-féle epikus drámából szeretnénk egy 3D-s mozifilmet csinálni. Semmi értelme mert a kettő pont kizárja egymást. Kár érte, mert nehéz helyzetben hideg, megfontolt fejre van szükség.

Világpolgárok és emigránsok

Nem csak a szorult anyagi helyzetűek választják a külföldi munkavégzést, hanem a középiskolások körében is egyre népszerűbb a külföldi továbbtanulás lehetősége, több esetben hosszabb távra terveznek. Persze ezt az országra nem túl hízelgő: „minél előbb el kell húzni” kijelentés kíséretében teszik. A külföldön tanulás egy jó lehetőség arra, hogy nyelvet tanuljunk és olyan technikákkal, módszerekkel ismerkedhetünk meg, amik előrébb tartanak, mint nálunk. Gondolok itt olyan tárgyakra, amiket emelt szinten érdemes külföldön tanulni, ilyenek különböző kutatási területek, ahol sokkal fejlettebb eszközök állnak a hallgató rendelkezésére, vagy ide lehetne sorolni a menedzsmentet, ami tőlünk nyugatabbra minden ágát magasabb szinten művelik, mint itthon. Ezzel a pár sorral le is zárnám a külföldön tanulás, dolgozás hasznáról szóló témát, a továbbiakban a világpolgár és az emigráns szemlélet közti különbségről szeretnék írni Márai Sándor példáján keresztül.

Márai Sándor elég felkapott író lett az elmúlt tíz évben (előtte pedig méltatlanul el volt hanyagolva), így többen jól ismerik a munkásságát. De előre le szeretném szögezni, próbáljunk meg attól elvonatkoztatni, hogy egy politikai kör megpróbálta munkásságát kisajátítani. Semmi közük sincs ahhoz a réteghez, amiről Márai ír, ugyanis az a réteg megszűnt létezni. Nem csak itthon, hanem egész Európában. Személyes véleményem szerint meg Márai nem szimpatizálna ezzel a politikai vonallal, de ez csak tipp.

De térjünk a tárgyra! Márai életét e téma szerint is két részre oszthatjuk: egy világpolgári korszakra és egy emigráns korszakra, amikor el kellett hagynia az országot a politikai változások miatt. A poszt szempontjából az első rész az érdekesebb, azaz mi is világpolgár és az emigráns közti különbség? Egy világpolgár nem csak az anyaországához, hanem egy bizonyos társadalmi réteghez is tartozik, amiben az országhatárokat átlépve vándorol, megtartva ezt az identitást. 1919-1928 között megjárta többek közt Németországot, Franciaországot, ahol tanulmányai mellett végig nyitott szemmel járt, látta a hasonlóságokat és különbségeket a hazai és az ottani viszonyok közt, elmerült az adott ország spleenjében, végül ezeket a tapasztalatokat irodalmi művekbe foglalta össze (Egy polgár vallomásai, Napló, Idegen Emberek stb…).

Márai korai műveiben nem találjuk a kesergés nyomát, a külföldi tartózkodás nem a menekülésről szólt, hanem egy ismerkedésről, tapasztalatszerzésről. Márai esetében nem csak nemzeti identitásról volt szó, hanem erős kötődése volt egy olyan társadalmi réteghez, ami egész Európában megtalálható volt, ami kisebb különbségektől eltekintve egységes képet alkotott. Márai naplójában meg is említi, hogy Németországban nem is érezte magát idegennek, otthonosan mozgott az ottani környezetben, ellentétben Franciaországgal (lásd: Idegen emberek c. írása). Talán a szülővárosának elvesztése is hozzájárult ehhez a világpolgári szemlélet kialakulásához. Mindenesetre a műveiből megismerhetjük az ő polgári rétegét, érződik az ehhez fűződő szoros viszonya és az olyan erős kötődése, ami miatt ebben kényelmesen érzi magát bárhol is legyen Európában.

Ezzel szemben manapság a diplomások és a középiskolások elsősorban menekülnek. Nincs szó egyfajta identitásról egy Európán átívelő társadalmi réteghez való tartozáshoz. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a második világháború után a társadalmi rétegek összemosódtak. Tulajdonképen egy gazdag vezető réteg alatt kialakult egy óriási massza, aki az előállított termékeket fogyasztja és dolgozik, különböző bérért. Nem található az a réteg ahol a családban összegyűlt egy „könyvtár”. Egy családi műveltség, tradíció, ami generációkat meghatározna. Mindenki mintha ugyan abból a sablonból vágtak volna ki, ha megszerzi valaki a megfelelő tudást (ami nem műveltség), akkor Európában bárhol beállhat egy hasonló tömegbe magasabb fizetésért dolgozni, mint otthon. Márai Sándor céltalannak tűnő bolyongása mégis ezen, a polgári réteghez kötődő pályán mozgott. Identitás és a műveltség szorosan összefügg. Identitás valahova tartozást jelent, ez pedig csak közös történetek, mégpedig olyanok, amik csak adott szűk körnek (családnak) a története, közös kulturális élet, ahol az értékrendek is találkoznak. Ezek mind összekuszálódtak a második világháború viharában. Egyszer majd talán kialakul valami más helyette, de világosan látszik még sokan csak keresik a helyüket.

Márai Sándor emigráns korszakában született írásaiban megjelent egyfajta keserűség, amit a hontalanság okoz. Egészen más szabadon vándorolni, mint tudni, hogy a szülőhazába nem térhetünk vissza. Neki a politikai rendszer elől kellett menekülnie, mert nem érezte magát biztonságban. Manapság ilyenről nem beszélhetünk, csupán arról, hogy valaki nem elégedett a jólétével. Sokan a rossz pénzügyi helyzet miatt keresnek jobb anyagi lehetőségeket, de többen a nagyobb luxus miatt vállalnak külföldön munkát. Ez teljesen más motiváció, ami szintén egyfajta helykeresés a társadalomban. Úgy érzem sokan egyszerűen elégedetlenek az adott társadalmi helyzetükkel (legyen az bármilyen jó), innen feljebb akarnak kerülni, mert nincs az adott rétegen belül semmi kohézió, csak az örök mozgás. Egy ilyen masszában nem könnyű magunknak olyan célokat találni, amitől valóban boldogok lehetünk. Ezért is menekülünk sokan az ésszerűtlen fogyasztásba, anyagi javak hajszolásába, hogy ezt a hiányunkat pótoljuk. Hiteleket nehéz visszafizetni, de mi volt az a cél amiért felvettük?  

Oligarchák márpedig vannak

Oligarchák már pedig vannak, attól függően, hogyan definiáljuk őket. Ha a következő definíciót vesszük: “egy nagyobb országrészen önhatalmúlag uralkodó főnemes, hatalmaskodó főúr, kiskirály” (forrás: wiki), akkor ebből kiindulva elég nagy vitára nyílik lehetőségünk, ugyanis manapság nehéz eldönteni, hogy ki is az ún. “kiskirály” a földbirtokosok körében. Elég jó, már-már cinikus érvelés az, hogy senki nem látott még oligarchát. Hát pont ezzel van a gond. Kisbirtokosok is tudják, egy lemondott miniszter is tudja, de tulajdonképen csak egy kisebb nyomozással deríthetjük csak ki, hogy tulajdonképen kikről is beszélünk személy szerint. Ettől kelt ez az ügy indulatokat és sérti sokak igazságérzetét: miért kell fantomok ellen harcolnunk? Így lesz ez a gazdasági verseny tisztességtelen.

Orbán Viktor érvelése helytálló, miszerint nincsenek oligarchák, ha a fenti definíciót úgy értjük, hogy ezeknek a gazdasági szereplőknek nincsen politikai befolyása. LMP érvelése is helytálló, mivel szerintük ezek a nagybirtokosok a FIDESZ érdekcsoportjából kerülnek ki, párthoz való kötődésük elég nyilvánvaló. Ha a parlamenti összefoglalót jól értettem, akkor a vita a körül van, hogy ezek a földbirtokosok mennyire befolyásolják a jog és hatalomgyakorlást. Orbán Viktor világosan kifejtette, szerinte szükség van azokra a nagybirtokosokra (tőkésekre), akik munkahelyet teremtenek és hatékonyan tudnak egy gazdaságot működtetni. Kérdés csak az, hogy kik legyenek ezek a tőkések.

TSZ vezetőkből oligarchák

Mikor 1990 után a TSZ-ek kezdtek kft.-é átalakulni, természetes, hogy az ott dolgozó, az ágazatban járatos vezetők kerültek jó pozícióba. Nem azért mert „szemét komcsik”, hanem mert tényleg volt rálátásuk, mivel ott dolgoztak, és sokaknak közülük jó elképzeléseik és céljaik is voltak a saját kft.-jükkel kapcsolatban. Valamint ezek az újdonsült vállalkozók kárpótlási jegyekből is bevásároltak, amikkel igen kedvező áron jutottak földekhez és ezek a földek ma már értéküket megtöbbszörözték. Könnyű ezért is őket hibáztatni, de ez nagy hiba, mivel a kárpótlási jegyekhez senki nem ragaszkodott. Legtöbben, akik ezeket megkapták egyáltalán nem láttak perspektívát a földművelésben, főleg a telek méretéből adódóan, ezért is minél előbb pénzzé akarták váltani. Így elmondhatjuk, hogy a kereslet és kínálati oldal akkor igenis találkozott egymással, az pedig, hogy utólag kiderült, ők csináltak jó üzletet, azért nem ők a felelősek. Mégis mit kellett volna csinálni? Kényszerből kapát adni mindenki kezébe? Akkor azt hiszem tényleg nem is lett volna rendszerváltás … Azok akik végül megtartották kicsiny földjüket és bérbe adják mai napig ezeknek a vállalkozóknak, tisztességes bérleti díjat kapnak érte, mondanom sem kell a kárpótlási jegyért kapott pénz többszöröse visszajött már.

Ezek a volt TSZ vezetők bizonyára nem FIDESZ közeli emberek voltak (bár lehetett köztük olyan is, ezt nem tudhatjuk), de a politikai súlyuk nem mondható nagynak, így bármilyen gazdagok is nem beszélhetünk oligarcháról mégsem. Úgy tűnik 1990 után kezdett kialakulni egy birtokosi rendszer, amit tovább kellett volna finomítani, úgy, hogy az elmaradott térségek és a kisbirtokos gazdák is több támogatáshoz juthassanak, főleg EU-s forrásokból.

A FIDESZ-es oligarcha jobb

Már az első Fidesz ciklus vége fele érződött Orbán Viktor azon szándéka, miszerint az ő bizalmasait szeretné a mezőgazdasági szférában helyzetbe hozni. Valamiért ez fontossá vált, de a miértre mai napig nem jöttem rá. Akkor ebből nem volt ekkora médiaügy, már csak azért is, mert közelegtek a választások, ahol más fontosabb témák merültek fel, másrészt az MSZP nem foglakozott ezzel annyit mint most az LMP. Mégis úgy érzem, igazából azok a folyamatok folytatódnak, amik 2000-ben elkezdődtek, de a szükségességét most sem értem.

Miért kell egyáltalán helyzetbe hozni a más vállalkozókat? Miért jobb, ha egy bizalmas ember kezében összpontosul az ország mezőgazdasági termelése? Talán nem bíznak a helyi gazdákban, a hatékonysággal van a gond? Ezek mind olyan kérdések, amiket csak Orbán Viktor válaszolhatna meg, ha akarna. Talán egyre adott választ: a hatékonyságra. Sejthetően a párton belül dilemma volt, hogy a nagy, vagy a kis gazdaságokat támogassák. A miniszterelnök válaszából a parlamentben kiderült, ő a nagybirtokosok mellett teszi le a voksát. Az is lehet, csak az ő saját szemléletéből adódik, hogy erre a pozícióra csak bizalmasokat tud elképzelni. Azt hiszem sokan ezt nem szeretik benne.

Mire lenne szükség?

Teljesen természetes lenne, hogy egy szabad piaci versenyben kialakulnak nagy és kisbirtokok. Viszont ha európai szokásokat követnénk, akkor kicsit tanulhattunk volna Ausztria példájából. Ott nagyon komolyan veszik az ún. „esélykiegyenlítést”. Az EU-s támogatásokat több szempont szerint osztják szét: birtok, tevékenység, valamint termőterület elhelyezkedése szerint (pl. hegyvidéki, vagy síkvidéki gazdálkodás). Céljuk a családi gazdaságok támogatása és fenntartása, valamint környezetvédelmi szempontok betartása. (Részletesebben itt lehet erről olvasni.)

A mai hazai folyamatok ezt a szemléletet nem tükrözik. Ha egy vállalkozó kezében összpontosul a mezőgazdasági termelés, annak nagyon negatív hatása lenne a foglakoztatásra, biztos, hogy nagyon költséghatékonyan termelnének, de ezzel szemben milyen költségeket róna az államra az ezzel járó munkanélküliség minden gondja? A társadalmi és elvándorlási problémákról nem is beszélve.

A családi gazdaságok támogatása kiemelten fontos lenne, mivel segíteni kell őket a vállalkozók melletti versenyben. Azért írtam melletti versenyt, mert egymás mellett kellene működniük, minél kevesebb érdekütközéssel. Az EU-s támogatások felhasználásakor ezeket a szempontokat kellene figyelembe venni.

Ángyán József lemondása, Orbán Viktor magyarázkodása arra enged következtetni, nem ebbe az irányba haladunk, ami egy újabb sajnálatos pont, ami a kormányunk munkája ellen szól. Ebben a rossz gazdasági helyzetben sokkal fontosabb lenne a fejlesztési, mint a politikai célok megvalósítása.

Munkaerő áramlás, mert szükség van ránk

Külföldön dolgozás az EU-s csatlakozásunk óta nem nagy kuriózum, ha valaki megcéloz egy hiányszakmát könnyedén kap állást külföldön. Egy EU-n belüli munkavállalás procedúrája alig bonyolultabb, mint egy itthoni, talán nincs is különbség. Ha valakinek sikerül külföldön elhelyezkednie, akkor az biztosan előnyös a munkaadónak és a munkavállalónak, hiszen ezért kötnek szerződést, ez a része világos, ezért is van egyáltalán munkaerő áramlás. De mi a helyzet a munkaerőt adó és a felvevő országokkal? A munkaerőt adó ország problémáiról már született itt egy cikk, most ezt kiegészíteném és a befogadó ország szemszögét is szeretném kifejteni.

A befogadó oldal

Egy olyan országból, ahonnan főleg kiáramlás van nehéz látni a célország fenntartásait a más országbeli munkavállalókkal szemben. Pedig a konfliktus kézenfekvő: a munkanélküliség mindenhol van, még egy fejlettebb országban is. Angliában például ez olyannyira gond, hogy 2007-ben Gordon Brown a “brit munkásokat a brit munkahelyekre” szlogennel kampányolt. Próbálták is szigorítani a bevándorlási törvényeken, de ezek a szabályok természetesen csak az EU-n kívüli országokra lehetnek érvényesek, de a bevándorlók jelentős része Lengyelországból, Litvániából és Magyarországról érkezik.

Angliában működő cégek szívesen alkalmaznak nem angol munkaerőt, mert ők jobban dolgoznak. Egy angol nem viseli el a nehezebb munkát, inkább a segélyből él valahogy. BBC egy műsorban megkérdezett egy vállalkozót, hogy miért foglalkoztat csak litvánokat. A válasz az volt, hogy britek el sem vállalnák ezt a bizonyos munkát. A műsor kedvéért lehetőséget adtak három munkanélküli angol fiatalnak, akik közül az egyik első nap csak egy SMS-t küldött, hogy nem megy dolgozni, egy másik meg első alkalommal elkésett. Ezzel szemben mondjuk egy litván tisztességgel elvégzi a rá bízott munkát. (Erről bővebben az mr1 honlapján lehet olvasni, valamint az erről készült műsor is meghallgatható.)

Persze ezek a kérdések nem csak Angliában merülnek fel, hanem más fejlettebb EU-s országokban is. A probléma hasonló: az adott ország fiataljai nem hajlandóak bizonyos számikra rangon aluli, vagy kényelmetlen munkákat elvégezni, inkább a segélyt választják, ezeket az állásokat meg betöltik más országokból érkezők. Bizonyos rétegek elkényelmesedésével sok munkalehetőség nyílik meg mások előtt, de ugyanez konfliktusokhoz is vezet. Ugyanezek a munkanélküliek, akik rangon alulinak tartja azt a munkát, amit betölthetne, a bevándorlót hibáztatja a munkanélküliségéért. Pedig ha ugyan azért a pénzért ő is olyan tisztességesen elvégezné az adott munkát, valószínűleg semmi esélye sem lenne egy külföldinek arra a pozícióra.

Egy vállalkozásnak mindenképpen előnyös, ha nagyobb munkaerőpiacról válogathat, egy európai multinacionális vállalat versenyképessége is javulhat a világon ezzel. Ezzel nem nehéz belátni, hogy valóban nyer ezzel összességében egy nagy cég, de az adott befogadó ország összes lakosa jobban jár azzal, ha egy nemzeti vállalatuk erősebb és több a bevétele. Magyarán a működéséből járó adóbevételekből bőven jut munkanélküli segélyekre, ami a fenti példából kiindulva nem is olyan rossz alternatíva nekik a munkához képest. Ergo elmondhatjuk, még szükségük is van a bevándorló munkaerőre.

Persze ez a szimbiózis addig működik, amíg valamilyen gazdasági vihar fel nem borítja ezt a kényes egyensúlyt, és felszínre kerülnek a kulturális különbségek miatti feszültségek. Erről már hallottunk Franciaországból, Németországból, legutóbb pedig Angliából is. A befogadó ország szempontjából jobb, ha türelmes az új lakókkal szemben, mert egész egyszerűen függ a munkájuktól.

A munkaerőt adó oldal

A munkaerőt adó oldal helyzete más, kicsit kényesebb téma, érdemes finoman fogalmazni, mert könnyen félreérthető. Leszögezném, az EU tagság előny. Ehhez kétség nem fér, elég csak arra gondolnunk milyen pánik volt mikor meglebegtették a kohéziós alap befagyasztását. Szóval bármilyen hátrányt is szenvedünk a munkaerő elvándorlása miatt, ezt kompenzálják támogatás formájában, amit ha okosan használnánk fel előnnyé is kovácsolhatnánk.

A munkaerő elvándorlása kézzelfogható probléma, ezt jól látjuk a rezidensek példáján. Mi kiképezzük őket közpénzen, majd innen továbbállva egy másik országban helyezkedik el. Ezt joggal érezzük méltánytalannak, de ha beléptünk egy közösségbe, akkor annak a játékszabályait is be kell tartanunk. Ebbe az is beletartozik, hogy az állami pénzzel úgy gazdálkodunk, hogy ez a feszültség ne alakuljon ki. Ehhez előrelátóbb politikára lett volna szükség, és áldozatkészebb társadalomra. Azaz le kellett volna nyelni, hogy jobb egészségügyi ellátáshoz többet is kell fizetnünk valamilyen formában (adó, vizitdíj, magánbiztosítós rendszer, mindegy hogyan nevezzük).

A kialakult helyzetért nem az EU-t kell okolnunk, hanem saját magunkat. Magunkat, hogy eltűrtük és hagytuk, hogy idáig jussunk, nekünk sem volt semmilyen igényünk egy bár fájdalmas, de hatékony megoldásra. Bizony a gazdasági válság megtanított minket arra, hogy milyen ára van az ilyen fafejűségnek: szép lassan az EU-n belüli pozíciónk egyre rosszabb lett. Mivel évek óta nem változnak a bérek, várható volt, hogy az infláció hatására a külföldi munka egyre vonzóbb lesz, ami tovább rontja az itthoni helyzetet.

Ha nem akarunk odáig süllyedni, hogy az EU-s tagságunk tényleg csak hátrány legyen, sürgősen versenyképessé kellene tenni az itthoni munkahelyeket a külföldiekkel szemben. Ehhez biztosan nincs szükség nyugati bérekre, elég lenne, ha az életkörülmények javulnának és a bérek bizonyos szakmákban legalább egy elfogadható szintet elérnének. Szeretném azt hinni, hogy nem késő, hogy nem egy olyan lejtőn vagyunk, ahol már hiába húzzuk a féket.

Bentlakásos iskolák szükségessége romáknak és nem romáknak

A bentlakásos iskolákat regényekből is jól ismerhetjük, mást ne említsünk, mint Nyilas Misi történetét, céljuk egyértelműen a hatékonyabb nevelés volt. Egy ilyen iskolába vagy csak a jobb tanulók kerülhettek, vagy például egy olyan speciális „szakma” alkalmazta ezt a nevelési módszert, mint a katonaság. Mindegy honnan vesszük a példát, jól látszik, ha speciális odafigyelésre, nevelésre van szükség, azt előszeretettel végezték bentlakásos intézményekben. Meg kell említeni a javító, nevelő célját is: ha egy gyerek rossz társaságba keveredett, vagy valamilyen oknál fogva a családi környezet nem volt megfelelő számára, akkor is ideális megoldást jelentett egy bentlakásos iskola, ahol a szigorúbb környezetben talán jobbra fordul a gyermek sorsa.

Hangsúlyozom, hogy TALÁN, mert egy ilyen bentlakásos intézménynek is megvannak a hátrányai, nem csak egy Almodóvar filmre gondolok, meg a valóságban megtörtént szörnyűségekre. Tökéletes nevelés nincs, de a lényeg nem a kiragadott negatív példák, mert azt találhatunk a hagyományos iskolák esetében is bőven, hanem ezzel a módszerrel el tudunk e érni egy jobb átlagot bizonyos gyerekek körében. Módszer nem általános, de ahol hatásos, igenis alkalmazni kellene.

Szegregáció, vagy segítség a Romák esetében? – A környezeti hatás kiküszöbölése

Ez a kérdés rengetegszer felmerül, amikor a roma integráció ez az eszköze szóba kerül. Tapasztalat pedig van: a pécsi Gandhi Gimnázium évek óta alkalmazzák a bentlakásos módszert is. Legfontosabb, hogy ne kényszerből, hanem a szülőkkel együttműködve, a gyerek javát szolgálva működtessük. A példa a szemünk előtt van, csak össze kellene gyűjteni a tapasztalatokat és alkalmazni őket. Ezzel el is értünk az egyik lényeghez: miért szükséges a bentlakásos iskola a romák esetében.

A fogyatékosokkal foglalkozó speciális iskolákban sajnos magas a roma gyerekek aránya. Az enyhe fogyatékos gyerekek esetében nem kerülhetjük ki a rossz családi körülmények káros hatását, azaz nem vele született rendellenesség miatt lett enyhén fogyatékos, hanem magyarra lefordítva nem foglalkoztak vele eleget. Értem úgy, hogy nem beszéltek hozzá, nem kapta meg otthon azokat a fejlesztő játékokat, amik egy magyar családban magától értetődően megvannak, valamint óvodába sem járnak, ahol ezt pótolhatnák. A rossz családi körülmények bizony erős kihatással vannak a szellemi fejlődésre, amik iskolakezdésre behozhatatlan hátrány lesz és nem fogják rendes iskolába engedni a gyereket. Ezt szinte nem is lehet máshogy korrigálni, mint időben, a családi környezetből kiemelve.

Ha a gyerekvállalás és segélyezési (anyagi) problémákat félretesszük, akkor a gyerekek érdekében minél előbb el kell kezdeni a gyerek felzárkóztatását, és igen, még iskola előtt. Ezt először a szülőkkel kellene megértetni, hogy ez kizárólag a gyerekük érdekében szükséges és velük együttműködve szeretnénk ezeket a bentlakásos intézményeket bevezetni. Természetesen mivel azt sem várhatjuk el, hogy a költségeket a szülők állják az állami szerepvállalás kikerülhetetlen. Én személy szerint nem sajnálnám erre az adóforintjaimat. A megfelelő iskoláztatás az egyetlen út a roma integráció felé és ha ezért nem hozzuk meg az anyagi áldozatot később fogjuk a kárát látni, mert bizony egy felnőtt iskolázatlan embert „nehéz továbbképezni”.

A magyar gyerekeknek sem ártana

Mielőtt nagyon elmélyülnénk a roma gyerekek problémáikkal, ne feledkezzünk meg az oktatás általános nehézségeiről. A tanároknak soha sem volt könnyű dolguk a kamaszodó gyerekekkel, de manapság a szülő kooperációja nélkül ez a nevelési feladat különösen nehéz. Nekem az a meglátásom, hogy a tanárok többsége komoly és igen sok munkát fektet a jó órák tartására. A probléma a követelmények teljes behajthatatlansága és a gyerekek érdektelensége. Olyan sok, érdekesebb információ éri el őket, hogy ezekhez képest a tanóra sokkal unalmasabb.

Egy szülőtől hallottam a legjobb önkritikát: „Olyan későn érek haza, hogy fogalmam sincs, hogy mit csinál és mennyit tanul a gyerekem.” Hát igen, azt hiszem ebben a mondatban összefoglaltuk az igazságot. Egy gyerekét egyedül nevelő, éjjel-nappal dolgozó szülő (vagy akár pár) ügye nem olyan ritka. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor nem nehéz belátni, gyereknevelésre bizony semmiképen nem marad egy ilyen szülőnek, vagy akár szülőknek ideje. A fent említett szülő még szerencsés, hogy belátta a saját hibáját és nem hárít a tanárra.

Ez a rész akár egy külön poszt is lehetne, de mégis ide kell vennem a következő kapcsolódási pont miatt, ez pedig a nevelés hiánya. Mindegy az, hogy ez a rossz anyagi helyzet miatt megromlott családi körülmények, vagy az agyonhajszolt családot elhanyagoló XXI. századi életmódunk miatt, de a lényeg, hogy sok család bizony nem fordít elég időt a saját gyerekének a nevelésére, oktatására. Elszörnyülködünk azon, hogy a cigány gyerekek hogyan viselkednek az iskolában, pedig nem csak velük van a gond. A magyar gyerekek ugyan úgy kezelhetetlenek, csak arról nem beszélünk olyan sokat. Akármilyen bizarrul hangzik, ezt a nevelést pótolhatják a bentlakásos iskolák. Egy erős intézmény nyújtotta többlettudás kincs egy olyan ember esetében, akik tényleg a tudásukból, diplomájukból tudnak csak megélni. Egy jó oktatással a gyerekünk jövőjét alapozzuk meg, a nevelés elhanyagolásával pedig nagy felelőtlenséget követünk el.

Nem szabad a bentlakásos iskolákra úgy tekinteni mint egy börtönre. Akik nekem például a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumról meséltek, általában jó tapasztalatokat és jó közösségről hallottam, nem utolsósorban az oktatás színvonala sem volt rossz. Ez csak egy példa, de érdemes fontolóra venni az ilyen intézmények szerepét, mert a mai életmódunk mellett igazából rájuk vagyunk utalva, romáknak pedig égető szükségük lenne rájuk.