Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Elfáradt Értelmiség

A társadalom olyan, mint egy ember egyedül. Ha sokat dolgozik, elfárad, pihennie kell, már nem fog olyan erővel munkába kezdeni, mint előtte, kicsit hanyagabb lesz, közönyösebb. Dühös is lehet, ha nem kapja meg amit akar, sőt! Ha azt régóta kéri, de meg se hallgatják, akár meggondolatlanul is cselekedhet. Keressünk példát a saját életünkben arra, amikor nagyon dühösek lettünk, és meggondolatlanul cselekedtünk. A legtöbb ember nem büszke rá. Mi történik, ha a társadalom lesz meggondolatlan dühében? Ha mi hibázunk azt is katasztrófaként éljük meg, a saját szemszögünkből, de a sokszor (szerencsére) maximum a szűk környezetünkre lehetünk hatással. Sajnos egy dühös ember könnyebben hibázik, ahogy agy dühös társadalom is.

Közönyös értelmiség elfelejtett középosztály

Ha az értelmiség szerepét boncolgatjuk, ők egyfajta közvetítőréteg a felső döntéshozók és a úgynevezett nép között. Egy író elbeszélheti azokat a gondokat, amik aktuálisan velünk zajlanak, erről énekelhet a zenész, de még az is árulkodó lehet, mennyire népszerű a torzított gitár és az üvöltés a zenében. Amikor az értelmiség nem fáradt, olyan zenekarok lesznek népszerűek mint például Crosby, Stills & Nash. Ők üzenni akartak, szerintük közösen jobbá lehet tenni a világot, fontos volt számukra a mondanivaló. Persze mai szemmel ezek a hippik röhejesnek tűnnek, de ennek a reakciónak mély tanulságai vannak: az értelmiség közvetítő szerepe elveszett, azok, akiknek a zene szólna már nem hisznek abban, hogy egyáltalán az üzenetnek van értelme.

Sajnos pont ennek az egyik következménye Donald Trump megválasztása és a Brexit is. Ezer cikket olvashattunk erről, hogy a bevándorlók munkája mennyire előnyös a brit gazdaságnak, de azokról a lecsúszó középosztálybeli fiatalokról nem szóltak, akiknek semmi esélyük sem maradt munkát találni. Milyen érzés lenne mégis egy magyar fiatalnak, ha verné az asztalt az alacsony bérek miatt, mert 100 000 Ft-ot keveselli, de jön valaki máshonnan, aki 90 000 Ft-ért is boldogan elvállalja ugyan azt a munkát két okból:

  1. Fogalma sincs arról mennyit is ér ez a 90 000Ft, csak azt tuja, hogy sokkal több pénz, mint amit otthon kapna, valamint mire rájön, hogy ebből se neki, se a családjának nincs jövője, már késő.

  2. Nem tervez hosszan az adott országban, összeszedi a kitűzött összeget és utazik vissza haza, ez szintén nem segít hősünkön.

Sajnos a gazdaság kétségkívül élénkül, ha olcsón lehet munkaerőt találni, de ez csak egy szám. Igényünk egy bizonyos életszínvonalra az egyik legtermészetesebb dolog, nem lehet senkinek sem a szemére vetni, hogy miért nem akar leadni az igényeiből a gazdaság kedvéért. Természetes, hogy minimum szeretnénk azokat a körülményeket, amiben felnőttünk, vagy továbblépni, ha pedig a vezetés egyszerűen lecserélné őket, akkor az jogosan dühítő. Fontosabb a társadalmi stabilitás, hogy ne legyenek dühös rétegek, hogy ne szülessen olyan döntés, amit később bánnának, vagy esetleg szégyellnének, hogy ne kelljen olyan vezetőt választaniuk, mint Donald Trump, mert más is (valóban) törődne velük. Ma egyik nyugati ország sem törődik az elszegényedő középrétegével, amit nem szabad tovább halogatni!

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Göncz Árpád (1922 – 2015)

Goncz Arpad

Göncz Árpád neve összeforrt a rendszerváltással, ő volt az a politikus, akiben a választók mérsékelt része nemhogy nem csalódott, hanem egyenesen példaképként, tényleg Magyarország nagypapájaként tekintettek rá, bár nem közvetlen választásokon szerezte meg a Magyar Köztársaság elnöki pozíciót. A múltja csak hitelesebbé tette 1988 utáni politikai nézeteit és tevékenységét, hiszen két elnyomó diktatúrával is szembeszállt, kommunista elnyomás 56-os forradalom után börtönbe is zárta, ha nincs a 1960. márciusi amnesztia, talán élete végéig.

Műfordítóként és drámaíróként valóban közel érezhettük magunkat, hiszen ez csak alátámasztotta a bölcs öregember imidzsét. Erre szükség is volt, mivel a kommunista rendszerben a nép gyermeke szlogen kissé elkopott. Legismertebb fordítása a Gyűrűk ura, amit azért is kezdtem el elolvasni, mert az ő neve is szerepelt a könyvön, de végül nem sikerült soha elolvasnom, de ez nem Göncz Árpád hibája.

A rendszerváltás utáni egyik legnépszerűbb, ha nem a legnépszerűbb politikus volt, de még érdekesebb ezen népszerű politikus viszonya az aktuális kormánnyal. Göncz Árpád csökönyösen ragaszkodott olyan elvekhez, ami a választók nagy részének szimpatikus volt, nem az olcsó népszerűséget kereste, hanem a pozitív ideológiáját megértették a választók nagy része is, és könnyen azonosulni tudott, azzal, ami Göncz Árpád volt maga. De miért futott zátonyra a kapcsolata nem csak Antal Józseffel, hanem általában az MDF politikájával? Talán több következetességet várt volna el tőlük. Még több kérdést vet fel, hogy vajon miért találta meg a közös hangot az 1994 ás 1998 között kormányzó MSZP-vel jobban, mint a saját pártjával vagy a rendszerváltó MDF-el és később a FIDESZ-el? 1989-es változásokat sokan nem értették meg, szélsőjobb ösztönösen nyugat ellen kezdett lázadni, ők benne csupán egy összeesküvőt láttak, amit Csurka István csak megerősített, ami a 1992-es kifütyüléséhez vezetett, ezt a többség értetlenül fogatta. Sokan csupán azt hitték, megvalósulnak az álmaik, lesz nyugati kocsi, nyugati költekezés és több pénz, talán a szabadságot és abban rejlő lehetőségeket kevesen látták meg, még kevesebben értékelték.

Összességében Göncz Árpád készen állt a rendszerváltásra, mert ő maga sohasem fogadta el az elnyomást, mert személyisége letisztult volt és elég bölcs volt ahhoz, hogy a megfelelő döntéseket hozza meg, szilárd legyen az értékrendje. De a választók egy része és a kormány sem készült fel rá. A politikai hibák sorozata oda vezetett, hogy már a második választásokon vereséget szenvedtek a rendszerváltó erők, és faramuci módon, de a MSZNP utódpártja valószínűleg adaptálva az új politikai elveket, és a vezetési tapasztalatait felhasználva tudta azt a demokratikus kormányzást létrehoznia, ami Göncz Árpádhoz is a legközelebb állt, még a következő Orbán kormánnyal is hűvösebb volt a viszonya.

A további elemzéstől eltekintenék, inkább szeretném az utolsó bekezdéssel gondolkozásra sarkalni a kedves olvasót.

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Variációk kötelező olvasmányokra

Kötelező olvasmányokat többnyire senki sem szerette, talán divatból, vagy lustaságból, hiszen általában tanulni sem szeretet mindenki. A kötelező olvasmányokon belül Jókai írásai különösen rossz pozíciót foglaltak el. A fülem annyira megszokta, hogy szidják, már fel sem tűnt. Hihetetlen, de 17 évvel az utolsó Jókai regény elolvasása után gondolkoztam csak el ezen. Egyáltalán miért Jókai a tipikus ellenpélda a kötelező olvasmányok témájában?

Sokak szerint Jókai unalmasan írt. Mai szemmel nyelvezete régies, témája nem elég lebilincselő. Ezen belül is a kőszívű ember fiai az állandó rossz példa, a kötelezők rémálma. Egyes iskolákban már nem létezik az a klasszikus kötelező olvasmány, mint 17 az én iskolás éveimben. Gyerekek listából választhatnak, valamint nem is kell hosszadalmas olvasmánynaplókat írni. Ezzel szélesíthetik azt az irodalmi palettát, ami kiszolgálhatja a diákok szerteágazó ízlését.

Már negyedikes osztályos koromban előkerült például az alapvető fiú-lány ízlésbeli különbség, A Tüskevár például a fiúknak nagyon tetszett, míg a lányok halálra unták. Végül a idős, eléggé konzervatív tanárnők is meghajolt az ész érvek előtt. Hiszen ő is belátta a cél végül is az olvasás megszeretettése.

Ezért nagyon nehéz manapság kötelező olvasmányokat feladni. Mert nagyon kevesen olvasnak (sajnos én is). A elektronika egyszerűen kiszorította ezt a szórakozási formát, de ebben a helyzetben üdítő látni azt a pár fiatal gyereket, aki örömmel olvas, még ha az a Harry Potter is.

Mégis, mik azok az okok, amik Jókait és azon belül A Kőszívű ember fiait feketelistára tette? Talán Harry Potter fantáziavilága, a modernebb nyelvezete közelebb áll a mai gyerekekhez. De szerintem el kell jutni valahogy Jókaiig is. Ehhez elsősorban a megfelelő időben és korban kell a gyerekek elé tárni. Én szerettem Jókait, a hosszú leírásaival együtt, mert mivel szerettem olvasni, hozzászoktam, hogy a betűkkel leírt dolgokat magamnak kell elképzelni, sőt ezt nagyon szerettem. Ez egyben eltávolított a filmektől, mivel úgy érzem, valamit rám akarnak kényszeríteni. Furcsa mód nem tudom a mai látvány és hangvilágot sem élvezni a mozikban.

Első lépés nagyon helyesen az, hogy a tanuló megszeresse az olvasást. Második, hogy belássuk, nem mindenki ugyan olyan érdeklődési körű és nem mindenki tud ugyan úgy elmélyülni a tananyagban. Aki eleve nem érdeklődik mélyen a történelem (ezen belül a magyar történelem iránt) az távolinak fogja érezni Jókai történelmi regényeit. De szerintem az aki középiskolában jó tanulónak számít és jó iskolába jár, annak el kell jutni odáig, hogy az adott kor irodalmában is elmélyüljön, nem feltétlenül Jókait kell választania, de valamit az adott témakörből. Viszont Jókai a 1848-49-es forradalom és az utáni témából nagyon jó. Egyrészt mert egyszerűen jól írt, nyelvezete bár régies, de szép, valamint egy lenyűgöző pillanatképet fest nekünk az adott korszakról. Aki szereti a történelmet (mint én), annak ezeket élmény olvasni.

Be kell látni, hogy nem vagyunk egyformák, mindenkinek más alapvetően az érdeklődési köre. Vannak jobb és rosszabb iskolák, ahol adott színvonalnak megfelelően mélyülnek el a diákok a tananyagban, kell lennie olyan intézményeknek, ahol biztosítják az érdeklődő diákok kellő elmélyülését, bizonyos szabadsággal, de az irányítást kézben tartva! Úgy látom a jó iskolák Budapestre koncentrálódnak, bizonyos vidéki városokban gyerekek ezen lehetőségei vészesen korlátozottak.

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Elfogyó Európa

Lehet, már lerágott csont Magyarország fogyó népességéről beszélni, de szerintem ez annyira súlyos probléma, hogy ezt a témát nem lehet elégszer ismételni. Népességfogyás XX. század közepe előtt elsősorban valamilyen természeti csapás (aszály miatti éhezés), járvány, vagy háború miatt szokott bekövetkezni. Ennek okai Európában és Észak-Amerikában a XX. század végén XXI. század elején már teljesen mások.

Bár nem hanyagolhatjuk el például Oroszországban és Németországban a második világháború hatását, de elsősorban nem ez a társadalom elöregedésének az oka. XX. század technikai fejlődése gyökeresen átalakította társadalmunkat, ami a gyerekvállalás csökkenéséhez vezet.

Első ok a fogamzásgátlás. Ha nem lenne az óvszer, vagy a tabletta a párkapcsolatok végeredménye akaratlanul is a gyerek megfoganása lenne. Persze fogamzásgátlás volt már a tabletták előtt is, de mégsem volt az életmód része.

Megváltoztak a társadalmi elvárások is. Érdekes, hogy míg régen Magyarországon belül is változó volt, mennyi gyereket vállalnak a családok (lásd baranyai egykézés, valamint ezzel szemben a somogyi nagycsaládokat), ma egész Európa egységesen 1,3 -1,6-os termékenységi rátát mutat fel, szóval átlagosan maximum kevesebb, mint 2 gyereket vállal egy család. Nekem úgy tűnik, bár több szülő erőtlenül emlegeti a gyerekvállalást, de e mellet sokkal fontosabb az egzisztenciális előrelépés, amibe viszont egy gyerek sokszor nem fér bele. Érdekes, hogy sokkal jobban élünk mint akár a nagyszüleink, mégis sokszor irreális anyagi célokat tűzünk ki magunk elé a gyerekvállaláshoz, így ezeket teljesíteni sem fogjuk soha. Ez egy fajta kapzsiság.

Társadalmunk elkényelmesedik. Mivel ma a gyerekek nagy kényelemben nőnek fel, így a rájuk váró megpróbáltatásokat is inkább kikerülik. Ez világosan látszik a például a gyerekek sporthoz való hozzáállásukon, már koránt sem lehet akkora terhelésnek kitenni őket, mint 20 éve, különben lemorzsolódnának. Egyszerűen nem szoknak hozzá, mivel se gyalogolniuk nem kell, se a játszótéren nem fociznak már általában. Egy gyerek (főleg az első) nagy megterhelés, mind idegileg (sok koncentráció, kevés alvás, sokszor magányosság érzése), valamint maga a szülés is fizikailag lestrapálja a nőt. Ehhez kitartás kell, de erre a megterhelésre manapság nem készítik fel a gyerekeket, így joggal félnek is tőle.

A fenti bekezdésben leírtakkal együtt, valamint a „karrier” fontossága miatt a harminc éves kor felett joggal tántorodik el az ember a gyerekvállalástól. Bizony pont a 18-27 éves korunk közti energiával teli életszakaszunkat pazaroljuk el ebből a szempontból. Magyarországon ma egy 27 éves anya nagyon fiatalnak számít, a játszótéren bizony ki fog lógni a sorból. Nehéz elképzelnem hogy bármelyik leendő nagyszülő bátorítaná a lányát, hogy egyetem után egyből családot alapítson. Pedig mivel a fejlettebb egészségügyi rendszernek köszönhetően, ha valaki 30 évesen 2 gyerekkel kezdene el dolgozni, vígan munkában maradhat 65-70 éves koráig (persze ez attól is függ, mi az a munka), 44 éves korára meg a gyerekek felnőnének, élhetné a szabad életét. Manapság a családalapítás egyszerűen nem prioritás, így sokan kifutnak az időből.

Olvastam egy Holland kutatás összefoglalását, arról hány évesen kellene egy nőnek teherbe esni, attól függően, hány gyereket akar, és nem akar beültetést sem. Magyarországon sok fiatal három gyereket akar, ha megkérdezik. Szerintem ezt nem mondják komolyan, csak úgy érzik ez a helyes válasz, de minimum nem gondolják rendesen végig. Ahhoz, hogy 90%-os eséllyel 2 gyereke legyen valakinek természetes úton, annak a nőnek legkorábban 27 éves korában kell az első gyereket vállalnia! Szerintem ez sokaknak meglepő adat, természetesen 3 gyerekhez még korábban. Így picit máshogy fest a négy gyerekes családmodell, gyakorlatilag a jelen társadalmi berendezkedés mellett Magyarországon irreális.

Mai munkavállalókra jellemző a mobilitás. Sokszor akár ezer kilométer távolságra is elköltözünk a jobb munka reményében. Személyes tapasztalatból tudom, hogy a család segítsége felbecsülhetetlen, ha gyerekünk lesz, ennek hiányában a terhünk és anyagi kiadásain hatványozottan nő. Itt megint azt lájuk, hogy az anyagi haszon messze fontosabb, mint a családi kötelékek, ill. a gyerekvállalás.

Magyarországon specifikusan meg kell említeni a bölcsődei és óvodai rendszer katasztrofális állapotát, ami nagyban megakadályozza a fiatal anyukák munkába visszatérését, tovább rontva a gyerekvállalási kedvet.

Lehetséges megoldás lenne, ha a tanulmányok befejezése és a munkavállalás között lenne lehetősége a fiataloknak családot alapítani. Több információ, lehetne szerezni arról, hogyan is lehet tényleg a három gyereket megvalósítani, valamint elérhető óvodai és bölcsődei ellátás szintén elengedetlen lenne. Európai tapasztalatok alapján a gyerekvállalás pusztán anyagi támogatása nem megoldás. Végül de nem utolsósorban alapvetően a prioritásokat kellene megváltoztatni, eldönteni, mi is a z igazán fontos az életben, és azokért kell áldozatokat hozni.

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Váltózó Európa

Európa egy új korszak elé néz. Ez a korszak egy újkori népvándorlásról és a kultúrák keveredéséről fog szólni. De mit is tanít erről nekünk a történelem? Ehhez hasonló folyamatok számtalanszor lezajlottak, a legismertebb talán az a népvándorlás sorozat, ami a nyugat-Római Birodalmat is összeroppantotta. Hosszabban itt lehet olvasni a 4-6. század népvándorlásáról. Röviden: ennek a kutatása források hiánya miatt nehézkes, de egy vándorlási láncreakció miatt megindultak a meggyengült Római Birodalom felé az ún. barbár népcsoportok. Ha csak a vándorlási irányokat tanulmányozzuk, akkor világosan látszik, hogy egy összeomló birodalom okozta „vákuum” irányába történt, mind a hunok, mind a vandálok mozgása. Ezt a mozgást sem a limes, sem a katonai helyőrségek nem tudták megakadályozni, vége a latin nép eltűnése és a Nyugat-Római Birodalom összeomlása lett.

Ennek az új korszaknak egy másik aspektusa a keresztényi kultúránk megváltozása. Ennek egyik oka sokak szerint az iszlám bevándorlás. Pedig a keresztény kultúra önmagában is hanyatlik. Emlékszünk, mikor Péter apostol készül elhagyni Rómát és találkozik Jézussal, és megkérdi tőle: „Domine, Quo vadis?”, erre a válasz: „Megyek Rómába, hogy újra megfeszítsenek.” Ebben a történetben az én olvasatom szerint az áldozatkészségről van szó, ami az akkori keresztény hit egyik alapja volt. Jézus nem kardot fogott Néró ellen, aki a keresztények ádáz ellensége volt, hanem ha kell, újra vállalta a fájdalmat és az áldozatot.

Ezzel szemben I. Konstantin császár idejében a keresztény egyházat átszövi a világi politika, az üldöztetések ellenére már a felekezetek elsősorban egymás ellenségei, mint a római apparátusé, végül Konstantin császár egész Római Birodalom területén engedélyezi a katolikus hit gyakorlását (313-ban). Ebben a témában Faludy György: Karoton című regényét tudom ajánlani, ami inkább a katolikus egyház világi hatalommá válásáról szól, mint a dicsőséges felemelkedéséröl. Innentől a katolikus egyház szerintem nagyon eltávolodott a gyökereitől, eredeti eszméit nyomokban, egy-egy kivételes ember tevékenysége nyomán hordozta csak. Ettől fogva segítség, áldozatkészség, szegények védelmezése helyett, a falak építése, defenzív hozzáállás, más ideológiák kívül tartása volt a cél. Szóval az utóbbi kb. 700 évről beszélek. Kevés hívőt ismerek, akik valóban a keresztényi hit gyökereihez állnának közel, sokan divatból, nagyzolásból lesznek keresztények, filozófiájával, valódi üzenetével mit sem törődve.

Ebbe a csoportba tartozik miniszterelnökünk is, ez nem csak az én véleményem, hanem a valóban hívő barátainké is. Mikor a keresztény értékek védelméről beszél, meg szeretném kérdezni tőle, hogy pontosan milyen értékekről is beszél? Hogyan uszítsunk az iszlám vallásúak ellen, és ebből hogyan kovácsoljunk politikai tőkét? Én a menekültekről gyökeresen ellenkezőleg gondolkoztam, pedig én még hívő sem vagyok … Olvasva a híreket, a posztokat a facebookon, reménytelenül egyedül érzem magam, csupán a gyűlöletet, és a gyűlöletbeszéd sikerét látom. A FIDESZ ezzel az emberileg helytelen és keresztényietlen politikával növeli előnyét, bezsebel pár dicséretet pont az európai keresztény-konzervatív politikustól.

Történelem ismétli önmagát, pedig naivan azt hittem, az oktatás által megváltozik a kollektív gondolkodás is, képesek vagyunk egy problémáról összetetten gondolkodni, megérteni a gyökerét. A történelmi tanulság a népvándorlásról az, hogy nem lehet megállítani. Európa népessége gyorsan fogy, főleg Magyarországé. Orbán Viktor bármennyire is szeretné, úgy néz ki a magyar anyák nem vállnak négy gyereket, az átlag továbbra is 1,3, persze kérdés az is, hogy ez a magyar anya itthon marad-e a gyerekekkel. Ez a népességfogyás egyfajta vákuumot generál, így a háborús övezetekből erre fognak indulni, valószínűleg sokan, még évtizedeken keresztül. Lehet, hogy ma, vagy holnap kerítésekkel megvédjük a határainkat, de mi lesz mikor 7 millióan leszünk, vagy kevesebben? A magoldás az, hogy az utolsó itt maradt magyarok élőlánccal védjék az üres országot? Nem lenne jobb még most szervezetten integrálni a fiatalokat, hátha ők valamit átmentenek a magyar kultúrából a jövőnek? Mert bizony régen is ez történt, sokan akik ma a szélső-jobboldaliak, könnyen lehet, hogy még magyar dédszülőjük sincs. Sokan ma magyarnak vallják magukat pedig valójában szlovák-német származásúak. Mivel globális felmelegedés és a történelmi konfliktusok miatt, illetve a nagyhatalmak játszadozásai miatt a közel-Kelet egyre élhetetlenebb lesz, így arra ne számítsunk, hogy a jó környezeti adottságokkal rendelkező hazánkat, ahol fogy a népesség elkerülik az otthonukat elvesztő emberek, így vagy úgy a változás be fog következni, de nem mindegy hogyan!

Európai kultúrának máris része az iszlám. Ezt talán jobb lenne elfogadni és befogadni, mert így egy felnövekvő második generációs muszlim fiatal talán talán nem egy távoli őrült ideológiában keres menedéket, hanem otthon érezné magát Európában.

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Liberális oktatás

Liberális oktatás. Enek s mondatnak hallatán azt hiszem legtöbb KDNP-s és Jobbikos politikus hátán feláll a szőr. De mit is jelent valójában a liberális oktatás? Általában a poroszos oktatás ellentétét értik ez alatt. Mivel a világunk gyorsan változik, így nem ördögtől való, hogy az oktatásunk is továbblépjen a százéves hagyományokon. De nálunk a liberális a rossz szinonimája lett.

Egy ideig a liberális jelző jó marketing volt. Ugyanis meglátásom szerint ma nem elsősorban a szülő választ középiskolát, hanem a gyerek. Nekik ez igen vonzó lehetett, mert megértették, hogy ott valószínűleg nem kell majd tanulni. Nos ebben teljesen igazuk is van.

De itt a liberális oktatással van-e a baj, vagy esetleg mással? Ha körbenézünk a világban és összevetjük a ma felkapott finn oktatást mondjuk a konzervatívabb szigorú indiaival, az eredmények mindkettőt igazolják, azaz nem egy járható út van. Valamilyen okokból nem sikerül az iskoláknak sem tudással, sem tanulási képességgel felruházni a diákokat, ami azért nagy baj, mert a munkaerőpiacon teljesen használhatatlanok lesznek.

Sejtésem szerint e mögött a gyerekekért folytatott harc áll. Talán a fogyó népesség egyre kevésbé tudja feltölteni a meglévő intézményeket, így az igazgatók minden eszközt megragadnak az iskolájuk népszerűsítésért, valamint ezeket a gyerekeket meg kell tartani, méghozzá minden áron!

Ha a fenti problémát kombináljuk az alacsony fizetésekkel, talán az egészet nem is kell tovább magyarázni. A focival ellentétben itt nagy baj a finanszírozás hiánya, ugyanis ha egy dolgozónak nem ad fenntartható jövőképet egy pálya, akkor valószínűleg értelmesebb ember inkább mást választ. Persze egy iskola sem marad tanár nélkül, sokan akik bent ragadtak, a rossz rendszer, valamint a nevelés hiánya miatt a kiégéssel kell megküzdeniük, ami egy kölcsönös szenvedést okoz a gyereknek és tanároknak egyaránt.

Feleségem egy elhivatott tanár. (E miatt bolondnak nézik, tiszteletről természetesen szó sincs.) Nem az első évét tölti a szakmában, de annak ellenére, hogy fizika tanár és anya nem könnyű megvetni a lábát egy intézményben. Magyarországon az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a versenyszféra sokkal humánusabb és családbarátabb, mint a tanári szakma. Egyik Iskolában (Budapesten) azért nem hosszabbították meg a szerződését, mert terhes volt. Az se érdekelte őket, hogy ezzel nem lesz meg a folyamatos munkaviszonya és elesik a gyes-től. De évek alatt körvonalazódott, mi is a baj vele: oktatni akar. Ez ugyanis konfliktusokat szül, azt pedig el kell kerülni. Fura mód, a részegen asztalon fekvő tanárral nincs baj. Ott a gyerekek is cinkosok, csendben vannak, nincs kifelé mutatott baj. Ha egy órán nemzeti sportot olvasnak fizika helyet, azzal sincs gond. Az sem baj, ha próbaéretségin az osztály 70%-a megbukik, mert egy másik tanár elkottyantja, hogy úgyis átrugdossák őket, így ezek után se tanulnak semmit. Az sem baj, hogy szövegértési gondjaik vannak, legalapvetőbb matematikai összefüggéseket nem értik. Csak a szülő ne vigye el a gyereket és ne kelljen senkit kirúgni. Az a nagy baj, hogy az iskolát nem érdekli a gyerek jövője, a tanárok, az igazgató csak az adott napot akarja túlélni.

Sok tanár a liberális oktatás alatt a tanulókkal való haverkodást érti. A jó kapcsolat fontos lenne, de ne keverjük össze a haverkodással, mert meg kell tanulni élni a lehetőségekkel, de betartani a szabályokat is. Talán több tanár részéről is ez egyfajta menekülési út inkább, legalább a gyerekek nem bántják, tanítani úgysem lehet.

Ezek a fajta tanárok megvédik a diákjaikat, még a kolégákkal szemben is. Például egy osztályfőnök elkottyantotta a diákoknak, hogy a fizikatanárt ki fogja rúgatni. Ezt elég nehéz értelmezni. Ezzel haverságot próbálta erősíteni, vagy tényleg szakmai gondja van? Talán ez utóbbit el is felejthetjük …

Ha a oktatást nem tesszük rendbe diplománk le fog értékelődni, amivel a felnövő fiatalok még nagyobb hátrányba kerülnek, mert így még külföldön is nehezebben fognak munkát kapni. Bajok általános iskolában kezdődnek, amit az egyetemeken tapasztalunk az mind csak tünet. Ha nem lesz a tanári pálya egy megbecsült hivatás addig a gyerekek hülyék maradnak (főleg a szakiskolákban), a tanárok meg egymást fogják ölni.

Másik érdekes dolog a félelem a feljelentéstől. Érdekes módon ha ez meg is történik nem szokott lenni következménye. (Kivéve persze egyértelmű eseteket, de ezek kirívóak, nem általánosak). Feljelenteni szokott diák tanárt, mikor a tanulást végkép nem tudja elkerülni, ill. ilyen diákok cinkosai, azzaz a fent említett tanár kollégák akik inkább a munka helyett a gyengébb pozícióban lévő munkatársát próbálja megfúrni. Aki rendesen tanítani akar az pedig csak gyenge pozícióba kerülhet, nem szereti az igazgató, mert fegyelmi, oktatási ügyekkel kellene foglalkoznia, a kollégák sem, mert meg kellene beszélni a szakmai kérdéseket, a gyerekek sem, mert tanulniuk kellene (amit ha megkockáztatnak, még a kiközösítéssel is szembe kell nézniük). Az egyre gyengülő pozíció miatt pedig egyre több támadásra számíthat az a tanár aki a rendszer ellen megy.

Ezekre megoldás a több pénz. Egy felől igen, mert így lehet elvárásokat támasztani, ami kapcsán lassan beindul egy pozitív változás. Sajnos egy hosszabb, mint egy négy éves ciklus, és az eredmény sem látványos, ezzel választást csak elbukni lehet, így a vezetőinkre nem is számíthatunk. Oktatással nem az a baj, hogy liberális, hanem hogy a gyerekekben megöli a tudás iránti vágyat és hülyék maradnak.

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Válasszunk, vagy ne válasszunk?

Ahogy közelednek a választások, egyre csak nő a kétség bennem. Ez aggasztó önmagában is, mert normális esetben egyre biztosabbnak kellene lennem abban, hogy kire adom a voksomat. A mostani kampány csendes volt, bár a végére egy kicsit felpezsdült, de még mindig hiányzik a tűz, ha szabad a párkapcsolatokkal párhuzamot vonnom. Ez egy egyenlőtlen közdelem volt, ahol nem is választási csata, hanem politikai lenullázás zajlott, az ellenzék totális veresége a nélkül, hogy megválasztották volna.

Csendes kampány mellett jellemzőek a csendes választók. Eltekintve azoktól, akik közel vannak a tűzhöz, ritka aki politikáról beszélne. Talán a Jobbik szimpatizánsokra jellemző, hogy érvelnének, győzködnének a saját oldaluk mellett (már ha a hallgató nyitott a vitára). Inkább az apátia és a belenyugvás jellemző. Vajon a kampány célegyenesében képes-e az ellenzék mozgósítani a változást akarókat? Egyáltalán érdemes-e elmenni választani?

Tallián Miklós szerint nem érdemes. Mielőtt elolvastam volna az írását, egyfajta tényként kezeltem, hogy el kell menni szavazni, de valamit azt hiszem megértettem: a mostani helyzetben talán nem felelőtlenség a szavazás bojkottálása, hanem ez egyfajta út lehetne a gyógyuláshoz. A cikket nem szeretném megismételni, de valóban egy rossz rendszer sokáig fennmaradhat, de nem a végtelenségig, talán jobb lenne, ha annak a fejére borulna, aki ezt összehozta. Ez történt a baloldallal is, egyszer valaki csak tanul belőle. Másrészről csak azért voksolni a baloldalra, mert utáljuk a FIDESZ-t pont olyan ostobaság, mint azért szavazni a FIDESZ-re, mert mindig is utáltuk a kommunistákat. Ha valóban alkalmas lenne a baloldal a kormányzásra, akkor megérdemelné a voksunkat? Előbb ezt kell mérlegelni.

De mi is vezetett odáig, hogy most a legkilátástalanabb egy bizonytalan szavazó helyzete? Először is volt a baloldal összeomlása. Hogy mi vezetett idáig, annak elemzése túlmutat ezen a poszton. Tény, hogy a keletkezett űrt semmilyen baloldali párt nem tudja betölteni, nincs olyan hiteles személy, aki vezethetné az ellenzéket, és a szavazók felsorakoznának mögé. Ezt az űrt egyenlőre a Jobbik kezdi betölteni. Egy biztos, a baloldal nem tudod nyolc év kormányzás után olyan vezetőt felmutatni, aki új lendületet adna. Ezzel szemben tételezzük fel Orbán Viktor visszavonulna, biztos lenne olyan ismert (hangsúlyozom: ismert) politikus, akire a régi szavazók szívesen adnák a voksukat.

Baloldal összeomlásából levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a pártok és politikusok nem feltétlenül tanulnak a hibáikból, valószínűleg egy hasonló jobboldal összeomlása után a szélsőség nyerne teret, ami egy újabb távolodás lenne az európai értékektől. Szeretnék hinni benne, hogy a választás bojkottálásával üzenhetünk a politikusoknak, de attól tartok, hogy ezzel csak azt erősíteném, akit nem akarok, azt aki majd 2018-ban nyeri a választásokat és az eddigieknél is rosszabb lesz. Hogy üzenjünk mi választók a politikának, ha pofára esés sem elég? Mi lenne az a módszer, ami egyfajta megújuláshoz vezetne? A legtöbb bizonytalan erre keresi a választ.

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Választási körkép

Mi annak a háttere, hogy idei választást ilyen csendes kampány előzi meg? Elsősorban a felborult erőviszonyok. Az ellenfelek nincsenek egy súlycsoportban a kormányzó erőkkel, továbbá a baloldal sem tudta feledtetni a nyolc év kormányzását. A kérdés már nem is a végeredmény, hanem az, hogy meddig tart az egypártrendszer.

Bár a kampány nagyon csendes, szűkebb körben szóba kerül néha a politika, de nem úgy mint régen, mikor fiatalabb voltam és az ifjúságom hevületével szálltam vitába, sokszor az alkoholtól megokosodva. Talán kicsit szkeptikusabbak lettünk. Ahány emberrel beszélgetek, mindegyik beszélgetésnek más színezete van, de az is biztos, egyik esetben sem tudott ez a téma pár óránál tovább kitartani, nemhogy egy egész estét kitölteni és ezen a bor sem segített.

Egy ismerősöm tagja egy baloldali pártnak. Ő (is) hisz valamiféle rejtett szavazókban, akik csak a szavazófülke magányában fejtik ki a véleményüket, de közvéleménykutatoknak nem merik. Ez naivitás. Ezek a rejtett szavazók nincsenek sehol. Miért is? Mert rengetegen csalódtak bennük, ezt hajlamosak elfelejteni. Igaz, hogy a kormánypártnak nagy a hátszele, nagy a médiatámogatottsága, de ne feledjük el, ezeken a helyeken dolgozó emberek is számításba veszik, megéri-e áramlattal szembe úszni, bízik-e annyira az új erőben? Szerintem mikor a baloldal a jobboldalt azzal vádolja, hogy mindent az ő kezében tart, nem ártana egy önvizsgálatot tartani. Valóban félnek az emberek, vagy elhidegültek tőlünk? Mert ha bizony a baloldal messze nem olyan szimpatikus, mint régen, akkor egy semleges szavazó, például aki újságíró, miért foglalkozna velük? Talán a 2010-es vereség is a jobboldal hibája volt? Lehet, hogy fel kellett volna akkor reálisan mérni a károkat, és belátni, innen a talpra állás tovább fog tartani, mint négy év. Ebből következik, hogy az összefogás is egy szükségtelen dolog volt, mert így csak a céltáblát sikerült növelniük, a szavazóbázist meg csökkenteni.

Egy jobboldali szimpatizáns barátom szerint kormányunk messze nem tökéletes, de jobb, mint a baloldali volt. Talán ha nem ábrándultam volna ki a politikából tudtam volna vele vitatkozni, de csak annyit feleltem, hogy talán igaza van. Felháborított, hogy államosították a nyugdíjvagyont, hogy megszüntették a cafeteriát, hogy a fociba ölik feleslegesen a pénzt, de másrészről nem vagyok benne biztos, hogy amit csinálnak teljesen rossz. Életszínvonal nem javul, a gazdaság se bővül, de volt valamikor jobb? Ha nyerne egy másik párt, akkor minden szép és jó lenne? Na ebben nem hiszek és azt hiszem sokan mások sem. Tisztelem barátomat, hogy bízni tud egy pártban, mert én sajnos nem, pedig az országot valakinek szerintem is képviselnie kell.

Egy ismerősöm jobbikos. Szerinte nincs más alternatíva, mert csak ők azok akik igazán védenék a magyar érdekeket. Szerinte nincs szükség az EU-ra, mert olyan egyezményt kényszerít ránk, ami magyar termelőket hátrányos helyzetbe juttatja. Ez érdekes dolog, mert én magam is felháborodok a szupermarketek zöldségkínálatán, például nem lehet magyar hagymát kapni, csak osztrákot, vagy németet. Néha makóit többszörös áron. Valóban ideges leszek ilyenkor és átfut az agyamon egy „bassza meg az EU” gondolat. De igazából nem tudom az okait. Lehet, hogy makói gazdálkodók termelnek keveset? Ez egy szerződés miatt van egyáltalán? Ha igen, akkor azt ki kötötte meg és miért? Ezek szerteágazó kérdések, nincs rálátásom, de valami tényleg nem stimmel, de erre nem biztos, hogy egy radikális megoldás kell. De nem láthatok a jövőbe, lehet, hogy ebből a szempontból jobb lenne.

Választhatjuk az LMP-t is. Egy kollégám LMP szimpatizáns. Ez a kollégám általában mindennel elégedetlen, kicsit az az érzésem, hogy csak abban a kényelmes pozícióban akar maradni, ahonnan biztosan a legszélesebb tábort szidhatja, jobbra is meg balra is, de azt se kelljen mondania, hogy ő nem szavazott. LMP feldarabolta magát, nem számottevő tényező. Elvükkel lehet szimpatizálni, de kormányozni nem fognak.

A kampány csendes a szavazók kiábrándultsága miatt. Nincs szükség egy olyan vitára, mai a szavazásra jogosultak nagy részét nem is érdekli. Másrészről egy bajnok birkózó kiállna küzdeni egy sokkal gyengébb ellenféllel? Szerintem csak kinevetné és legyintene: a presztízse nem nőne, ha győzne, csak kockáztatna. Ez teljesen érthető. Kormányváltáshoz ma több türelem, hosszú építkezés és politikai rátermettség kell, ami jelenleg szerintem hiányzik.

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Kerékpározás kultúrákon keresztül

Ezt az írást Bohumil Hrabal Esti Tanfolyam című novellája ihlette. Egy motoros tanfolyam városi vezetés gyakorlatát örökíti meg, ahol Hrabal mesél apja motor és sebesség imádatáról, hogyan száguldozott a családdal megpakolt oldalkocsis motorral az utakon, hiszen a sebességnek soha nem tudott ellenállni. A balesetek mindig komikusak ebben a novellában, a halálra rémült anyukának nevetve szokta mesélni az apuka, hogyan úszta meg az aktuális balesetet, akár a gyerekekkel együtt. Az oktató szerint Hrabal apja egy hős.

Az én szenvedélyem a biciklizés. Kicsit hasonlít a motorra: veszélyesebb, mert itt szintén nincs karosszéria, ami megvédene, de a sebesség is kisebb. Ennek ellenére kicsit én is Hrabal apjának a bőrében érzem magam. Bár balesetem nem sok volt, de ami volt az sem tántorított el a szenvedélyemtől, a veszélyektől sem ijedek meg. Talán kicsit apámtól örököltem, ő is sokat biciklizett, annak ellenére, hogy volt autónk is. Én azt hiszem ezt egy következő szintre emeltem, de remélem a mániát még nem értem el.

De mégis hogyan csöppentem Hrabal szürreális barokkos világába? Hiszen végül is én nem is a sebesség, hanem a tekerés, a sport szerelmese vagyok. Egy motoros, ha egyedül van a pályán az adrenalin löketért kockáztatja az életét, amit a motor sebessége okoz, nem pedig a környezete. Azt hiszen nekem a sport okozta adrenalinemelkedés elég lenne, a külső hatás által okozott nem hiányzik. De másrészről én is csak vigyorogva gondolok vissza arra a balesetemre, amibe akár bele is halhattam volna: egy forgalmasabb út szélén tekertem országúti biciklimmel, mikor az út szélén parkoló autó sofőrje elém nyitotta az ajtót. Esélyem sem volt fékezni, mert pont előttem történt, ráadásul lejtőn, majdnem a város vége táblánál. Természetesen óriásit estem, egy szinte szabályosat szaltóztam az út közepére, autó akkor pont nem jött (itt kamionok is szoktak járni). Rendőrt nem hívtam, mert rendes akartam lenni, így az autós a károm egyharmadát sem térítette meg. Nem is értette miért ilyen drága egy javítás (mert drága a bicikli …). De ezért csak magamat okolhatom, legközelebb máshogy csinálom. Bár esés után mindenem fájt, végül kiderült, csak zúzódásaim voltak: szerencsém volt többszörösen is. Biciklimről ez nem mondható el.

Feleségem nagyon megijedt, kollégáim pedig azt hiszem igazolva érezték magukat, azaz hogy Magyarországon életveszélyes az utakon biciklizni. Mint Hrabal apját, úgy engem sem tántorít ez el. Mit veszítene nélkülem a család, vagy mit veszítene a fiam, ha nem ilyen lennék? Ezeken a kérdéseken mai napig gondolkodok, de nem tudok behúzott fülű nyusziként élni.

***

Ennek a témának a másik felét sem tudom szó nélkül hagyni: azaz miért is veszélyes a magyar utakon biciklizni. Mi más nálunk, mint mondjuk az osztrákoknál? Azért is szorítkoznék rájuk, mert ott szereztem lényeges biciklis tapasztalatot és tényleg markánsak a különbségek.

De mit is gondolnánk elsőre miért veszélyes úton bicajozni? Mert rossz az út? Vagy mert nem látni a biciklist? Miért más Ausztria? Talán a szabályzásunk rossz?

Az a helyzet, hogy a szabályzás szinte ugyan olyan a két országban, különbségek elhanyagolhatóak. Valóban több és jobb minőségű bicikli út van, de ezek nem kijelölt bicikliutak, hanem csak zöld jelzéssel ellátott ajánlott útvonalak két település között. Azaz például egy versenyző gyorsan akar menni, akár az autóutat is választhatja, láttam is ilyet nem egyet.

Ezzel szemben ha Magyarországon épül is bicikliút, akkor azt trehányul fogják kivitelezni, pár év múlva áttör rajta a fű földes lesz és legtöbbször igen keskeny. Na akkor egy versenybringás is kénytelen a tipegő kisgyerek tempójában menni. Természetesen a vonalvezetésük is ezeknek ad hoc, többször keresztezik a járdát, autóutat, hogy minél több veszélyes szituáció legyen. Ezzel szemben még a magyar utakon is biztonságosabb versenybiciklivel menni, mint ezeken a bicikliutakon. De Magyarországon városok között is csak kötelezően használandó bicikliutakat jelölnek ki, így számíthatunk autók dudálására is, ha mégis az autóutat választjuk, de inkább ők dudáljanak, mint elüssek egy házból kiugró gyereket, vagy aki az apukája előtt kacsázik.

Az én összegzésem a következő: Magyarországon más a kultúra, itt minden a motorizált közlekedés alá van rendelve. Nem vagyunk toleránsak más közlekedőkkel szemben. A bicikliút alkalmatlan minden biciklis igényének kielégítésére. Szomszédunknál lehet az úton tekerni, ezért nem dudálnak rád ha azt választod, de az ajánlott bicikliút is széles és jó minőségű. Magyarországon a cél nem a biciklizés segítése, hanem a kerékpárok eltakarítása az autósok elöl, amit az autósok egy része ki is kényszerít az utakon. Ez egy olyan kulturális különbség, amit nem lehet szabályokkal helyretenni. A fejekben lévő agresszió, a másokkal szembeni intolerancia sokkal mélyebben gyökerezik. Osztrákok talán jobb anyagi helyzet miatt nyugodtabbak, nem tudom.

A fent említett balesetemre a reakciók is jól alátámasztják ezt: a magyar kollégák csak csóválták a fejüket, ej minek kell olyan helyen biciklizni, ahol veszélyes. Ezzel szemben az osztrákok kategorikusan kijelentették, hogy ez csak az autós hibája lehet, ez nem vita kérdés. Egy ukrán munkatársam viszont elmondta, hogy az oroszok egy hangutánzó szót használnak a biciklisekre: azt ami a kukoricapehely összeroppanására is használnak, mert ahhoz hasonlít mikor átmennek a biciklin az autóval. Szóval lehetne rosszabb is nálunk …

Szabály csak egy eszköz, amit az adott kultúrába helyezve teljesen más jelentést kaphat, az sem mindegy , hogy ezt milyen kultúrájú alkotó realizálja: a cél érdekében, vagy másokat elnyomni. Ebben a tekintetben tényleg Ukrajna és Ausztria között vagyunk és nem csak földrajzilag.

Bejegyzés dátuma: szerző: vajdatamas

Baloldali összefogás avagy baloldali olvasztótégely

Így a választások közeledtével újra előtérbe kerülnek a politikai témák, már csak azért is kell ezt a témát érintenem, mert egyszer már írtam Bajnai-féle politikáról, amit azt hiszem időszerű kiegészíteni.

Akkor arról írtam, hogy bizonyos esetekben előnyös lehet az apolitikusi hozzáállás, főleg ha nagy gazdasági bajokat kell megoldani, mert ilyenkor fontos a technikai tudás, azaz kevesebb az esély a hibázásra, ami esetleg még nagyobb lyukat ütne a költségvetésen. Kicsit könyvelői hozzáállással faragni ott ahol kell, toldani oda, ahova muszáj, de kerülni a politikai célú kockázatos költekezést. A valóság ennél sokkal bonyolultabb, amit jól mutat a baloldali összefogás megalakulásának módja is. Talán elsősorban az értelmiség (ami szerintem a diplomások egy szűk részhalmaza, talán ez a téma külön cikket érdemelne) szeretne egy olyan kormányt, aki az ö szintjükön és nyelvezetükkel kommunikál, mindent elmagyarázva, döntéseiket logikus lépésekre alapozva hosszútávra tervezve hozza meg. Azt hiszem ez a réteg az aki elvesztette a parlamenti képviseletét.

Bár Bajnai politikájáról írtam, de talán nem is az ő személye inkább az elvei voltak szimpatikusak, amiket akkor tudott kifejteni, amikor még pártot sem alapított, így ezt nem is politikusi, hanem inkább szakértői minőségében írhatta. Azzal, hogy pártot alapított, ha akarta, ha nem, politikussá vált, és ebben a minőségében teljesen más feladatok vártak rá. Egyszer a nagypapám oktatott ki a vezetői pozíció nehézségéről: ne gondoljam azt, hogy attól még, hogy én biztos vagyok az igazamban, akkor azt keresztül is tudom vinni a vállalaton, vagy az alattam lévő embereken. El kell fogadni, hogy néha a tömeg igenis mást akar és az ellen tenni nem lehet. A tömeg pedig nem akarja Bajnai politikáját. De lehet, hogy a szövetségesei sem.

Így mi is lett abból, ami nekem szimpatikus volt. Beintegrálódott egy nagy összefogásba, ahol ez csak egy csepp lesz a tengerben és kompromisszumkötésre hivatkozva addig faragják, amíg semmi sem marad belőle. Mert mi szavazók nem támogatjuk, ugyanis akkor nem lenne szükség kompromisszumra. Gondoljunk bele, ha véletlenül hatalomra kerülnének, hogy tudna érvényesülni a hatalmi harcokban, ha a kampánynál lényegében elvérzett és megadta magát. Hosszasan lehetne ezt elemezni, de Bajnai inkább szakértő, mint politikus, bizony nem bírt a nehézsúlyú játékosokkal.

Ez az összefogás súlyos lemondások és játszmák eredménye, mosolygós jóbarátok akik pár hete akár egymás hátába döfték volna a kést. Mégis milyen kormány lenne ebből, további harcok folytán melyik elv érvényesülne? Ki tud úgy szavazni rájuk, hogy közben ne találna minimum egy ellenszenves személyt ebben a szövetségben? Közvélemény kutatások szerint 20% le tudja nyelni ezt a békát, de az SZDSZ-MDF házasságból tudjuk 1+1 néha egy marad.

Fidesz sem egy év alatt lett meghatározó párt 1990 és 1998 között nem volt számottevő erő a parlamentben. Egy pártot építeni kockázatos dolog: lehet, hogy az LMP választja a helyes utat, és érdemes lesz kivárniuk, elkerülve a kellemetlen szövetséget, de az is lehet, hogy be sem kerülnek a parlamentbe és eltűnnek a süllyesztőben. Együtt-PM koalíció távolabb állt ettől a veszélytől, mégis az összefogást választotta és az identitás feladását a hosszútávú építkezés helyett. Tényleg ennyire sürgős leváltani a Fideszt vagy a siker kell már holnap azonnal?

Ez elég messze került attól az elvtől, ami szimpatikus volt abban a politikában, amit Bajnai képviselt, de azt kell mondanom én voltam naiv. Ha jó vezetőt akarunk választani annak jó politikusnak is kell lennie, olyan embernek, aki tudja hogyan lesz az elképzeléseiből törvény és rendelet. Ha ez nincs meg az levek semmit sem érnek. Talán nekünk kell az elvek és a vezető személye között kompromisszumot kötnünk. Az összefogásban nem látom sem az elveket, sem a vezért, csak egy nyertest, aki legyőzte a többieket.