Paks Vobiscum? Reakció John Lukács gondolataira.

Paks II körül kirobbant (főleg politikai) vitának ezer árnyalata van: környezetvédelmi, energiapolitikai, gazdasági és politikai abban az értelemben, hogy melyik hatalom felé kötelezzük el magunkat. John Lukács írása olvasása után egem ez utóbbi kezdett igazán érdekelni. A többi kérdés vagy lerágott csont (például atomerőmű szükségességéről írtam itt és itt is), vagy egyszerűen információ hiányában nem tudunk értelmes véleményt alkotni.

Viszont azt mindenki el tudja dönteni, hogy melyik politikai kultúra az ami számára szimpatikus. Tekintsünk el attól az abszurd helyzettől, hogy pont a volt MSZNP utódpártjai hazaárulózzák a jobboldali kormányt a Moszkva felé nyitás miatt. Mindenki személyiségéből fakadóan más-más rendszerrel szimpatizál, valaki az egyén és az egyéni döntéseket szeretné tiszteletben tartani, valaki a tekintélyt becsüli. FIDESZ kezdetben liberális párt volt, majd szép lassan átalakult egy konzervatív, tekintélyelvű párttá, amivel a potenciális szavazói szerintem egyet is értenek. Pont ezt a szervezettséget és határozott fellépést várják el tőlük a választóik is. Ha megnézzük ehhez a stílushoz inkább a moszkvai politika passzol, mint a decentralizált brüsszeli, de tartsuk szem előtt: itthon ezt a választók akarták. (A liberálisból konzervatívvá válásról meg Sir Winston Churchill szavai jutnak eszembe: Ha egy ember 30 éves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött nem konzervatív, akkor nincs esze.)

Ez alapján szerintem világos, hogy nekünk magyaroknak soha nem volt egyértelmű, hogy kelet, vagy nyugat felé orientálódjunk. Történelmi tény, hogy koronát a római pápától kaptuk, de ne felejtsük el a több száz évvel ezután felbukkanó pogánylázadásokat, hogy Szent István megkoronázása után is megmaradt Erdély és a keleti országrész keleti katolikus egyházhoz csatlakozott. Innen egyértelmű, hogy Magyarország ebből a szempontból nem volt egységes.

Következő fontos állomás az ország három részre szakadását megelőző időszak. Szapolyai által képviselt vonal (, ami a köznemesség álláspontja volt) egyértelműen a török birodalom felé húzott, a mellett az ország tovább szakadt Jagelló ill. Habsburg párti részre. Eredmény 150 év Török és 300 év Habsburg uralom lett, a függetlenségünk elvesztése. Mégis melyik vonallal jártunk volna jól? A Szapolyai-féle nemzeti királlyal? Ha a legutóbbi sikeres királyunkra gondolunk, talán ez lett volna a helyes út, még a török befolyás ellenére is, hiszen Mátyás uralkodása alatt virágzott utoljára Magyarország, az után soha nem sikerült nemzeti királynak a trónra ülnie.

Ellenben láthatjuk Szerbia példáján milyen kulturális és gazdasági különbségek alakultak ki a Habsburg uralom alatti Vajdasági és a török uralom alatti részen. A legjobb az lett volna ha minél nagyobb terület maradt volna a lehető legnagyobb önállósággal magyar uralom alatt, Erdély sorsán láthatjuk: ez lehetett volna számunkra a legjobb kompromisszum.

Itt szeretnék utalni Móricz Zsigmond Erdély című regényére, itt az író egyértelműen állást foglal Erdély mellett és a Habsburg uralom ellen, és ezzel a véleményével nincsen egyedül. El kell fogadnunk, az itt élő, egy nyelvet beszélő, de sokféle gyökerű ember különbözően gondolkodik erről, még Szent Istvánról is. Ha Paks II beruházásra gondolok, kicsit félek a rizikó miatt, hogy az oroszok kemény játékosok. De más részről végre történik valami. Végre beindul egy olyan beruházás, ami termel valamit, ami hozzájárul az ország működőképességéhez. Nekem az az az érzésem, hogy az EU-tól sokkal kevesebbet kapunk, de kisebb rizikóval. Nekem a következő is gyanús: a kiszivárgott amerikai jelentések alapján már hosszú ideje mindkét nagypárt az orosz beruházást látta reálisnak. Ez itt szerintem a legfontosabb dolog, más nem is csinálná meg, nem csak atomerőművet, hanem semmilyen más erőművet sem.

Mit akarsz Ukrajna?

Ukrajna egy klasszikus történelmi fordulóponthoz érkezett. Lehet majd a távoli jövőben elemezni, mi lett volna, ha másik utat választják, vagy ha ez meg az sikerült volna. Mint amikor Magyarország mikor a Habsburg és az Oszmán birodalom közé ékelődve két tűz közé került. Ukrajna esetében talán most csak egy tűzről van szó, ez pedig Oroszország, EU nem kényszeríti őket egyenlőre semmire.

De mégis mit szeretne Ukrajna, azaz az ukrán nép? Ehhez kicsit nézzünk utána, hogy tulajdonképen ki is az az ukrán nép. 1991 előtt nem létezett független Ukrajna, volt Krími Kánság része, 16. században Lengyelországhoz tartozott, 1648-as Hmelnickij vezette kozákfelkelés után egyre inkább Oroszország felé orientálódott, végül 1759-ben Habsburg és Orosz fennhatóság alá került, lényegében Oroszország, majd Szovjetunió része maradt 1991-ig. Mi a következménye annak, ha egy ország sokáig nem tud független maradni? Például Magyarország esetében is ez azt jelentette, hogy eltűnt az a vezető réteg, aki egységesen össze tudta volna fogni az adott területen élő népeket, szervezés ás az államügyek irányítása átkerül mások kezébe, így ennek nem lesz sem kultúrája, sem megfelelő tapasztalat. Továbbá nagyhatalmaknál megfigyelhető nemzetállam kialakulása is elmarad, e helyett megjelenik az elnyomó hatalom nemzetiségei is a területen, ami önállóság elnyerése után nyilvánvaló feszültségforrás lesz.

Például vegyük az ukrán nyelvet. Lehet, hogy sokaknak újat mondok, de az orosz nem érti meg az ukránt, de az ukrán megérti a lengyelt. Tehát az ukrán nyelv inkább a lengyelhez áll közelebb, mint az oroszhoz. Ukrajnát jelenleg olyan személy vezeti, aki alig tud ukránul. A keleti oroszok lakta részből származik és egyszerűen nem tanult meg rendesen ukránul, hibásak az ukrán mondatai. Egy ilyen vezetővel hogyan tudna Ukrajna ukrán része azonosulni? Mégis hogy fogadják az orosz közeledést? Ellenszenv az oroszokkal szembe így érthető. Csakhogy Ukrajnának van egy oroszok által lakott része is, akik inkább Oroszország felé orientálódnának, ők most nem tünetnek a kijevi utcákon, így hogy lehet úgy döntést hozni, ha az csak az ország egyik felének lesz jó?

Kérdés számomra csak az, hogy Ukrajna valójában tényleg EU-ba szeretne belépni, vagy csak Oroszországtól menekül. Mert szerintem a második igaz. Nagy reményeket fűznek az EU-hoz, de tudják-e valójában, mit is adhat az EU? Erről egy ukrán kollégámat kérdeztem meg és egy kicsit meglepődtem a válaszán, de nagyon tanulságos: szerinte ha belépnek az EU-ba, akkor talán végre normális fizetést kapnának az orvosok, és megszűnne a korrupció a kórházakban és nem kellene magánklinikára menni, ha az ember normális ellátást szeretne. Szerinte végre lenne normális útfejlesztés, nem pedig az mint most, hogy csak a pénz ellopása megy útépítés címen. Szerinte talán lenne normális minőségellenörzés az ukrán gyárakban. Ismerősek ezek a problémák? Nálunk ezekből hány oldódott meg miután beléptünk az EU-ba? EU nem ad csak úgy pénzt fizetésemelésre. Mikor elmondtam az én tapasztalataimat Magyarországgal kapcsolatban nagyon pesszimistának tűnhettem. Nem is igazán értett engem, mert ő csak azt látta, hogy mikor átutazik Magyarországon vannak jó autópályák, a vasút is jobb állapotban van. Hiába mondtam, neki, hogy csak azon a szakaszon, ha egy kevésbé frekventált részen utazott volna semmi különbséget nem látott volna Ukrajnához képest.

De ezen utólag nem csodálkozok, végül is én sem tudtam, hogy mi az az EU. Talán még most sem. Számomra azt jelenti, hogy bárhol dolgozhatok az EU-n belül és bárhova el is költözhetek. Egy termelőnek, gyártónak azt is jelentheti, hogy szabadon kereskedhet. De nem segélyforrás. Bár van támogatási rendszere, de az nem biztosíték a lopás ellen és nem fogja az adott nemzet kultúráját semmilyen értelemben megváltoztatni.

Nekünk nincs választásunk, nagyon rosszul járnánk, ha kiszorulnánk ebből a kereskedelmi szövetségből, de Ukrajnának van választása. Oroszország nem követelne meg olyan politikai kultúrát, mint az EU, ez talán könnyebbség lenne nekik és élvezhetnék az olcsó orosz erőforrások előnyeit. Ezzel szemben nem tudni mit kaphatnának az európai szövetségtől, azon kívül, hogy ukrán orvosok is kivándorolnak Németországba, de az egyértelmű, hogy mi kell az EU-nak: az ukrán nyersanyagok. Német iparnak biztos jól jönne, ha olcsón hozzájutnának, talán cserébe megéri kifizetniük azt a 20 milliárd eurót, csak valahogy itt le kell nyomni az itteni választópolgárok torkán.

Ukrajnának választania kell nyugat és kelet között, egy nagyon bonyolult helyzetben, amit szerintem kevés tüntető lát át. Talán EU-val járnának jobban, talán Oroszországgal, ezt majd az idő eldönti.

A civilizációnk túlértékelése

Ember mióta történelme folyamán próbál kiemelkedni az állatvilágból, azóta nem csak a körülötte történő dolgokat próbálta megmagyarázni, hanem azt eredetét és a saját viselkedését is. Sokan ma is megkérdőjelezik a darwini evolúciót, sőt az ember állatoktól való eredetét. Általában az európai kultúra, ezen belül a kereszténység is kiemeli az embert az állatvilágból, sőt a fölé is helyezi. Nem ismerem eléggé az ázsiai, vagy az ősi amerikai kultúrát, de talán többnyire annak ellenére megtalálható más vallásokban az ember kitüntetett szerepe a világban, hogy a mi keresztény felfogásunkkal ellentétben az embert inkább a természet részének tekintik, mint uralkodójának. Szóval így vagy úgy, de minden kultúra kitüntetett szerepet tulajdonít az emberiségnek.

A keresztény kultúránkat mindig egy kis csodálattal, tisztelettel vizsgáltam, talán az első könyv, ami eszembe jut az a Quo Vadis. Ursus és a bika küzdelme lehet a jelképes régi Róma és a kereszténység összecsapása. Néró uralkodás egyik legjobban kiválasztott korszak, ha a kereszténység küzdelmét akarjuk szemléltetni. Egy csodálatos romantikus regény, ami teljesen magával ragadja az olvasót , átérezzük, hogy a római társadalom válságára egyik válasz a keresztény hit, és azok az erkölcsi tanok, amik a szegények mellé álltak. Ezzel a regénnyel szembe állíthatjuk Faludy György Karoton című művét. Ez a történet már a Diocletianus utáni tetrarchia idején játszódik. Alexandria ekkor Maximus Daia uralkodása alatt állt, és Daia nem kímélte a keresztényeket, de ekkor már mind a szenátusban, mind a társadalomban olyan számban voltak jelen, hogy nem lehetett őket többé sem elnyomni, sem megkerülni. Ekkorra az üldöztetések ellenére világossá vált, hogy a keresztények kezében már hatalom is összpontosul és már nem is a római hatalom volt fő ellenség, hanem egyik felekezetnek a másik katolikus felekezet. A számos szekta harcolt a hívekért nem mellőzve azokat az ármánykodást amit a nagy politikára jellemző. Faludy már árnyalja a katolikusokról alkotott képet, és egy kicsit rávilágít arra is, hogy a régi római kultúrának is voltak értékei, lehetett azt is szeretni a katolikus pökhendiséggel szemben.

De mit is adott a katolicizmus a római kultúrával szemben? Szerintem elsősorban dogmákat. Míg a római kultúra a görög filozófiára, gondolkodásra épült, a társadalmi rendszert gondolkodva vizsgálva fektetett le olyan jogi alapokat, amiket ma is használunk, addig a katolikus hit és az abból kinőtt törvények alapjai a hit volt. Kijelentett dolgokat, amikhez mindenkinek tartania kell magát, ellenkező esetben keményen megtorolták, mert Isten ítéletében mégsem bíztak…

Miért akar az ember elnyomni és uralkodni minden békeközpontú filozófia ellenére? Budha, Jézus is a békét kereste, de ennek ellenére a követői századok múlva mégis az ő nevükben akarnak gyilkolni. Erre a válasz valószínűleg az, hogy mert uralkodni és ölni akarunk. Ha az embert az állatvilágba helyezzük, akkor ezek a kérdések rögtön világossá válnak. Ha valamit nem ismerünk, akkor attól félünk és agresszióhoz vezet. Tudatos lényeknek gondoljuk magunkat, de egy gondolat forrását nem ismerhetjük, lehet, hogy nagyon komplex módon ki tudjuk magunkat fejezni, de a mozgatórugó ugyan az az ösztön, ami egy kutyában is megvan élelem (pénz) szerzés és a szaporodás ösztöne (szerelem). Ezekhez pedig elengedhetetlen a hatalom, amiért folyamatosan harcolni kell, persze a legeredményesebb szervezetten (háború), mert többen esetleg eredményesebbek vagyunk és ha ezen egyvalaki nyer akkor is csurran cseppen valami a többieknek is.

Moby Dick életem egy maghatározó olvasmánya volt. Ezt a könyvet rengetegféleképpen lehet értelmezni, ez túllépné ezen post kereteit, de jól ábrázolja, hogyan sorakozik fel számos nép fia egy őrült mögé, aki megmutatta nekik az ellenséget, akit meg kell ölni, még a saját életük árán is. Ez sokkal jellemzőbb ránk, mint a kereszténység által sugallt magasztos kép.

Ha valóban a megbocsájtás és a béke lenne az elsődleges szempont, ami a cselekedetünket vezérli, akkor nem találkoznánk a mindennapokban azzal a harccal, ami két domináns kutya találkozására hasonlít. Ügye nem kell senkinek a közlekedési konfliktusokat bemutatnom. Talán szinte mindenki tapasztalt agresszív magatartást, netán-tán maga az olvasó leckéztetett már meg valakit, aki szerinte szabálytalan volt. Azt hinnénk, hogy ilyenkor valakinek valamire fel szeretnénk hívni a figyelmét, vagy hogy igazunk van valamiben, de igazából csak ölni akarunk a saját vélt jogunk alapján. Most felhorkan a kedves olvasó, hogy dehogyis. Pedig agy alsó ősi rétegeiből, a hormonok és az idegrendszerek játéka következtében előtör egy ősi ösztön, ahogy a kutyáknál, vagy a vitatkozó majmoknál, egyszerűen oda akar csapni, akár végzetesen is. Az, hogy valamiben igaza van, csak ürügy.

Most jönnének az érvek, hogy a felhőkarcolók, a piramisok, a költészet … Ezek mind csak apró építőelemekből, évszázados tapasztalatok felhalmozása után rutinszerű folyamatok. Például egy építőmérnök nem tekinti csodának a felhőkarcolót. Egy ókori egyiptomi építész sem hiszem, hogy mást látna a falhőkarcolóban, mint sok verejtékes munkát. A költő sem tekinti csodának a művét, csupán egy munka végeredményének, amiben lehet, hogy maradt pár hiba is. A viselkedésünk nem támasztja alá azt, hogy az állatoktól nagyon különböznénk. Anyagi javakat olyan kapzsin akarjuk megszerezni, mint egy csimpánz a bedobott banánt az állatkerti ketrecben. Még harminc évre előre sem tudjuk felmérni a tetteink következményeit, nemhogy az ennél hosszabb távon okozott károkkal számoljunk. Bambán beülünk kocsinkba, este bekapcsoljuk a tévét és megnyugszunk, hogy az egészhez semmi közünk, ami 100 év múlva történik. Ha valamire lehetőségem van akkor azt használom. Pedig az aki lehetőséget ad rá és eladja (mondjuk a kőolajat), őt sem érdekli. Mert ugyan abból az anyagból van. Túl fejlett majmok vagyunk, akik bár sejtik mit tesznek a környezetükkel, de ahhoz ostobák vagyunk, hogy változtassunk, mert nagy pökhendiségünkben a civilizáltságunkat messze túlértékeltük.

Szabályok és Emberek

Mióta túlléptünk az ősközösségi társadalmon, valamilyen formában a modern kor embere megpróbálja megfelelő keretek közé terelni az együttélés szabályait. Eleinte nyilván ez egy szóbeli megállapodáson alapult, majd később megjelentek az írásos törvények, ítéletek amik kezdetben isten törvényei voltak a nép szemében, amit az uralkodó közvetített hozzájuk (lásd Hammurapi törvényoszlopa, amit ie. II. évezredben készítettek).

A kezdeti egyszerű törvények egyre komplexebbek lettek, de ettől még régen sem volt egyszerűbb a társadalom szabályai, csak nem írtak le mindent. Nem írott szabályoknak a megszegése szintén súlyos következményekkel járt, hiszen a végrehajtó hatalom is a saját erkölcsi normái alapján döntött. Ma ezzel szemben főként az írott törvénynek és szabályoknak van súlya, a bírónak ezek alapján kellene objektíven döntenie, ill. a rendőröknek eljárnia. Látszólag az a jobb, ha kizárjuk a szubjektív véleményt és csak az írásban rögzített szabályok ill. törvények szerint járunk el, amihez mindenki tartja is magát.

A dolog ennél árnyaltabb. Nézzünk egy súlyos esetet, például az emberölést. Régen hallottam egy rádióműsort egy ügyésznővel a gyilkosságokról, és állítása szerint az esetek többségében a tettesek bár megbánták a tettüket, de úgy érezték olyan szituációban voltak, hogy nem tehettek mást. Például az egyik a lakótársának a zsarolásának és terrorjának volt kitéve, teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került és egyszerűen nem maradt más eszköze (legalábbis ő így érezte). Ő úgy gondolja, ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülne, megint megtenné. Gyilkosok nagy része nem pszichopata bűnöző, az adott kilátástalan helyzetüket nem tudják máshogy megoldani, ebben az esetben egy szubjektív vélemény alapján is döntő bíró könnyen megenyhülhetne. Emlékszünk Móricz Zsigmond Barbárok című novellájára? Itt el lehet olvasni, a végén tanulságos, hogy a gyilkos juhász beismeri a tettét csak 25 botütést kap. Elgondolkodtató ez az ítélet egy számításból elkövetett emberölésért.

De mi a helyzet azokkal a szabályokkal, amik csak a mindennapi apró-cseprő életünket korlátozza? Ha egy súlyos törvényszegés esetén is elgondolkozhatunk rugalmasságon, akkor a szabályok esetében miért nem tesszük meg ugyan ezt? Egyáltalán mi egy szabály súlya egy törvényhez képest? Hogy viszonyul egymáshoz a lopás-emberölés és mondjuk a tíz utáni hangoskodás? Aki kikapcsolódni akar az lazítana a szabályon, aki pihenni az pedig szigorítani, ez egy elég nyilvánvaló érdekellentét. Mikor lesz az életünk túlszabályozva? Ha épen minket zavar egy szabály léte, mennyire objektív ez? Ha egy két éves gyerek hangos akkor a szomszéd jogosan hívja-e ki a rendőrséget miután szólt, hogy ez őt zavarja? Ha kutyát nem lehet sporttelepre bevinni, de ezt mégis megtesszük egy lepukkant erdő melletti falusi focipályán, ugyan olyan súlyú-e, mert a szabály erre is vonatkozik mintha egy első osztályú csapat focipályáján tettem volna? Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz válaszolni, erre 100 ember 50 különböző választ adna, habitusától függően.

Mégis az e jó nekünk, ha egy törvény alkotó többség (vagy kisebbség!!!) pontosan lerakja a szabályait, ami innentől kezdve mindenire érvényes, arra is, aki ezt máshogy gondolja. A szabály egyeseknek védelem, másoknak korlát, a kérdés csak az, megéri-e korlátokat állítani egy túlzott védelemért? Kell e rögtön egy általános érvényű szabályt alkotni, ha egy felelőtlen ember hibázott, azaz egyedi esetekre általános szabályokat hoznak. Mi lenne a logikus szabályozás? Vegyük a kutyatartást például: ha megtiltjuk a kutyák szabadon sétáltatását (póráz nélküli sétára gondolok), vagy csak azt a felelőtlen gazdát kellene szigorúan megbüntetni, aki bajt is okozott figyelmetlenségével? A helyes egyensúly talán az lenne, ha az esetleges kár bekövetkezésének valószínűségét is figyelembe vennénk, vagy a mások nyugalmának biztosítása hány ember életét keseríti meg.

Soha nem voltam annak a híve, hogy rendőrért kiáltsunk minden apró-cseprő esetben, de kezdem azt érezni mégis ez lenne a helyes út. Talán mert ezzel elkerülhető lenne az önbíráskodás, az olyan esetek, mikor már nem csak szóban akarja egy önérzetes állampolgár megregulázni a szabályszegőt, hanem ez tettlegességgé fajul. Másrészt ha először átgondoljuk, hogy hívnánk-e rendőrt, és leteszünk róla, akkor talán az egész konfliktus nem is fontos.

Ezzel elértünk a leglényegesebb pontra: önmagában egy szabály léte és egy szabályszegés észlelése feljogosít-e egy átlagpolgárt arra, hogy intézkedjen, vagy bármilyen formában kioktassa a szabályszegőt? Szerintem ezt biztos nem teheti meg, egy szabály betartása nem véletlenül valamilyen hivatalos szerv kezében van (rendőr, közterület-felügyelő, stb…), mert a tapasztalatukkal és a rájuk ruházott jogkörnél fogva nekik érdemes ilyen ügyekben eljárniuk, mert ellenkező esetben csak felesleges vita keletkezik, ami mást nem eredményez, csak minimum egy rossz napja lesz minkét félnek, ez pedig kinek kell? Egy szabály léte nem szentírás, ettől való eltérést pedig csak az a megfelelő jogokkal felruházott bírálhatja el, ezt érdemes lenne szem előtt tartania mindenkinek.

Személyes véleményem erről a következő: nincs szükség általános tiltó szabályokra, hanem egy konkrét vétséget kellene büntetni, ugyanis a túlzott szabályozás esetleg másokat korlátozhat. Ha pedig egy jelentéktelen szabálytalanságot látunk, gondoljunk arra, hogy megéri-e konfrontálódni, olyan vehemenciával, mintha emberölést értünk volna tetten? Tegyük fel a kérdést, hogy ehhez kell e rendőr? Ha nem, akkor önjelölt rendőrre sem lesz szükség, higgyük el mi mezei állampolgárok sem vagyunk jobbak. Magyarországon szinte mindenre vagy egy tiltó szabály, és minden ilyen szabálynak megvannak a rigolyásai, akiknek ez a vesszőparipája, de azzal nem törődik, hogy közben másik tízet meg ő szeg meg.

Mindenkinek csak egy szerelme lehet

Ha most már nem is érzünk hasonlót, talán ha olyan régen is lehetett, hogy nem is emlékszünk rá tisztán, de emlékeink közt ott sejlik egy érzés, mikor csak egy dolog jár a fejünkben, nem tudunk és nem is akarunk tőle szabadulni, mikor mindent, de tényleg mindent megteszünk azért, hogy vele legyünk. Vannak olyanok is, akik most is táplálnak ilyen érzelmeket, de a környezetük ezt a kapcsolatot elítéli. Szörnyű lehet nekik, hogy úgy kell együtt lenni a kedvesükkel, közben szégyellni kell magukat. Pedig többen vannak ebben a helyzetben Magyarországon, mint a kedves olvasó gondolná, sőt, orvosok segítenek őket elszakítani a kedvesüktől.

Apósom szerelme például az alkohol. Mivel az ő esetében is egy tiltott szerelemről van szó, így nem sokat beszél róla, nem is tudjuk mikortól datálható, de nagyon régre nyúlik vissza és a mai napig tart. Mivel azt a szerelmet a család nem nézi jó szemmel, csak annyit tehet, hogy megpróbál a lehető legkevesebbet a kedvesével tölteni, de szakítani sohasem fog. De ebben nem is hazudik nekünk, nem is akarja elhagyni. Persze vannak nagyon ritka pillanatok, mikor épen a kedvese szorító ölelése közben felhív minket és megpróbál segítséget kérni, mert el akarja hagyni (nyilván kicsit kényelmetlen neki is ilyenkor a társasága). De csak másnapig kell várni és rohan vissza hozzá.

De miért beszélhetünk szerelemről? Nem lehet, hogy egyszerűen ugyan arról a gyengéd érzelemről van szó, amit normális esetben a párunk iránt kellene táplálnunk? Nagyon hasonló dologról van szó. Egy olyan érzelemről van szó amit szervezetünk mindenképp ki akar alakítani, amit ha nem sikerül egy élő hús-vér társsal, akkor megteszi azzal, amivel tudja.

Apósom próbálta elhagyni a kedvesét. Mikor rájött, hogy a házassága végérvényesen tönkrement (persze sohasem látta be, hogy a harmadik fél miatt), megpróbált egy másik párt találni magának. Persze egyfelől a szerelmétől akart szabadulni, de alábecsülte a szerelem hatalmát, bizony a párválasztásban is nagyon befolyásolta. Végül az új társa olyan valaki lett, aki elfogadja a harmadik felet a kapcsolatukban, pedig eleinte próbálták kizárni, de csak-csak visszajáró vendég maradt, ráadásul egyre gyakoribb.

Esendő az ember, ha nem találja meg az emberi szerelmet/szeretetet, amire vágyik, akkor egy sokkal veszélyesebbet fog választani, aminek az öleléséből már soha életében nem szabadulhat. Ez akkor egy olyan kapcsolat lesz, ami érzelmileg, vagy szellemileg felőröl, a családtól elszakít. Minél hosszabban tart, a kapcsolat annál megszokottabb lesz, a válás annál fájdalmasabb. Hogy ezt mi választjuk, vagy a génjeinkben van, nem tudhatjuk, de ezer út vezet oda.

Szerencsés az, akinek a szerelme olyan valaki, aki vár rá, lehet vele beszélni, lehet küzdeni a kapcsolatért. Ha ez az ital, vagy szer, vagy egy tárgy, vagy egy szoftver, akkor csak ellene küzdhetünk, érte nem. Persze valójában minden tettével érte küzd, amíg ezt fel nem ismeri és el nem jut a tényleges szakításig: azaz meg sem kísérli a találkozást vele, soha a közelébe sem megy.

Lehetne más politika?


Eszembe jutott egy régi beszélgetés egy kollégámmal a 2010-es választások környékéről Ez a kollégám amerikai (USA állampolgár) volt, és csak futólag említettük meg neki, hogy nálunk épen választások vannak. A részletekbe nem mentünk bele, kár lett volna a sörözést siránkozással elrontani, csupán annyit említettünk meg neki, hogy egy teljesen új párt is bekerült a parlamentünkbe, aki négy éve nem is létezett. A téma innentől lett számomra érdekes.


Ez a tény teljesen felvillanyozta a kollégámat. Mivel new yorki volt, kicsit sem volt konzervatív beállítottságú, így a politikának ez a megújulóképessége nagyon tetszett neki. Kiemelte, milyen kár, hogy náluk ez teljesen lehetetlen, két párton kívül senki más nem rúghat labdába, és ha valakinek, mondjuk egy harmadik elképzelése van az ország dolgairól, neki nem lesz választása. Abban a pillanatban kicsit igazat adtam neki, hogy ez tényleg egy jó dolog, és önmagában tekintve is erre kicsit büszke lehetek. De lehet, hogy ezt csak azért éreztem így, mert akkor távol voltam az otthonomtól és az a röpke pár hét alatt is honvágyam volt, ami sok mindent megszépített.


Kollégámnak kicsit igaza is volt, de másrészről túl idealisztikus is. Változatos politikai paletta jó abból a szempontból, hogy könnyebben tudunk az igényinknek megfelelő képviselőt a parlamentbe juttatni, de hány párt tudja ténylegesen ellátni a feladatát? Nem elég a naiv jóindulat, a gyakorlati irányítás nehézségeivel is szembe kell nézni. Egy tradicionális nagy pártnak a szimpatizánsai az ország gazdasági, irányítási területein mindenhol jelen vannak, egy új pártnak ezt a hálózatot sok időbe telik újra felépíteni, pedig e nélkül nehéz jól irányítani. Valószínű ezzel egy konzervatív nézetű amerikai is egyetértene.


LMP szakadása csak egy a sok közül 1990 óta. Erről szól elég cikk, kár lenne itt erre a sorokat pazarolni, de szerintem mindannyiunknak mosolyt csal az arcára: ne ők is ugyan olyanok mint a többi. Igen, de mitől lennének mások? Végül is nem importáltuk őket. Nem szakadt volna a párt, ha egyesek az egyéni elképzelésüket alárendelték volna a párt érdekének. Egy republikánus politikusnak nincs is más választása, mert reménytelen dolog lenne másik pártot alapítania, de itthon lehet. Sokak szerint mi makacsabbak vagyunk, és szeretünk a saját fejünk után menni, de talán jobb ezt elfogadni, mint másokat utánozni. Mi választók úgyis arra adjuk a voksunkat akivel egyet értünk, lehet a távozókra, a maradékra, vagy egyikre sem, sőt, akár otthon is maradhatok, ha a kedvem úgy tartja. Azért mehet a saját feje után, mert megteheti, érez rá reális esélyt, hogy a saját pártja eredményesebb lesz, lehet, hogy elbukik, de fontosabb, hogy megpróbálta. Ezért vagyunk magyarok és nem amerikaiak.


Ilyenkor eszembe szokott jutni Jean-Jacques Rousseau Társadalmi szerződése. Ebben a műben arról is szó van, hogy milyen viszony alakulhat ki egy ország polgárai és vezetése között. A demokratikustól az autokratikus vezetésig sokféle megvalósulhat, ami függ az adott nép szokásaitól, az ország természeti adottságától, de nem utolsósorban a méretétől is. Egy akkora szuperhatalmat, mint az USA képtelenség lenne olyan civakodó pártokkal irányítani, mint az itthoniak. Joggal mondhatjuk, hogy az LMP esete tipikus magyar, de én csak azt kérdezem, ha ennyire ismerjük magunkat, akkor miért is csodálkozunk ennyire?


Valahol ez is a demokrácia része, ha egy képviselő úgy érzi, hogy a pért és az ő elvei gyökeresen eltérnek, akkor a választói felé is az a tisztességes lépés, hogy külön utakon folytatják. Mi pedig eldönthetjük a választásokkor, hogy kinek adunk felhatalmazást képviseletre.

 

Szokásainkba beragadva

Ebben a téli hidegben nehéz átéreznünk a globális felmelegedés problémáját, pedig a mínusz fokok ellenére ugyan úgy jelen van, mint a nyári hőségben. Talán a tényekkel egyre jobban szembesülve már kevésbé hitkérdésről van szó, mint tudományos tényről. Eleve különös, hogy egy fizikai problémát, hogyan lehet hitkérdéssé alakítani, de ez inkább pszichológiára tartozik, ebbe pedig nem szeretnék belefolyni.

A nagy havazás rámutat pár berögzült szokásunkra, amin képtelenek vagyunk változtatni. Alapjaiban arról van szó, hogy egyre kisebb kellemetlenséget már leküzdhetetlen akadálynak tekintünk. Tény, hogy a hó okoz fennakadásokat a közlekedésben, de azért nem a Balkán hegységben bennrekedt Orient expresszről van szó, ami akár napokat vesztegelhetett a hó fogságában. Nem, nem arra gondolok, hogy életünket és egészségünket kockáztatva kelljünk mindenképp útra, hanem azokra akiknek lenne alternatív közlekedésük, de ha az autó nem megy, akkor már inkább nem is megy sehova.

Az én példám talán nem mérvadó, mert túl makacs vagyok. Ha elindulok a munkahelyre, akkor el is megyek, ha negyven percet kell várni a vonatra, akkor is. De valahogy nem is tűnik nagy megpróbáltatásnak. Egy erősebb edzés, mikor kiköpöm a tüdőmet (régen volt ilyen) például nehéz dolognak tűnik ehhez képest. Végül is itt csak várni kell, és a végén nem is késtem sokat.

De miről is akar szólni ez a poszt? A berögzült szokásainkról és a kényelemhez való ragaszkodásunkról. És hogy jön ide a globális felmelegedés? Úgy, hogy pont e miatt nem tudunk tenni ellene semmit. Mert a kényelemhez ragaszkodásunk nem más, mint hogy nem adjuk fel a megszerzett életszínvonalunkat. Vonattal járni kicsit szégyen, ha van kocsink is, ezt már csak elvből nem adjuk fel. Ha csak arról van szó, hogy a leesett hó miatt egy nap nem megyünk be dolgozni, az nyilván teljesen lényegtelen, de ha ezzel tudnánk csökkenteni a káros anyag kibocsájtást, akkor már a saját felelősségünkről beszélünk.

Ez a hóhelyzet egy jó példa a hozzáállásunkra, mennyire nehezen változtatunk és nehezen hagyjuk el a komfort zónánkat. Szeretjük a felelősséget is áthárítani, hogy ez nem a mi dolgunk, ezt a vezetőinknek kellene megoldani, pedig a fent leírtak rájuk is igazak, ők ezt pont azért nem akarják megváltoztatni, amiért mi sem. Már csak azért sem, mert a döntéshozók sem látják át feltétlenül az éghajlatváltozás hatalmas veszélyét, vagy ha átlátják, nincs meg a megfelelő hatalom, hogy a változáshoz szükséges anyagi forrásokat birtokló cégek vezetőjét meggyőzzék.

Sokan sejtettük eddig is, hogy itt van a kutya elásva, eddig sok újat nem mondta. Viszont ezen a ponton szokott előjönni a következő vélemény: majd biztos, ha elfogy a kőolaj, akkor kitalálnak valami mást, hiszen a „tervezőasztalon” minden kész van, csak megvették az olajtársaságok és visszatartják a fejlesztéseket.

A bökkenő az, hogy nem biztos. A növekvő fogyasztás miatt (ebben Kína és Inda játssza a főszerepet), egyre többet kellene termelnünk, de kezdjük elérni az adott áron elérhető kőolaj kitermelésének a maximumát, azaz ennél csak drágábban juthatunk hozzá, úgy, hogy a fogyasztás nő, azaz még több kellene. Arról kár ábrándozni, hogy ebben a játékban résztvevő cégek lemondanak a nyereségükről, tehát minden bevethető politikai és anyagi befolyásukkal az érdekeiket fogják védeni, nem pedig egy új technológiába fognak beruházni. De ha bármilyen más energiahordozóra szeretnénk átállni, akkor ahhoz rengeteg pénz és erőforrás kell. Például, ha kifejlesztünk egy motort ami mondjuk hidrogénnel megy (csak egy példa), akkor annak meg kell oldani a szállítását, tárolását és a tankolási lehetőséget is biztosítani kell. Mivel a hidrogén tulajdonságai teljesen különböznek a kőolajától, az előbb felsorolt problémákra gyökeresen új megoldásra van szükség. Ráadásul hiába fejleszti ki ezt mondjuk Németország, mert lenne rá pénze, ha körülötte több országnak nincs rá lehetősége, mert akkor az új hidrogén üzemű autójával a német család nem tudna elmenni mondjuk Olaszországba nyaralni. Ilyen gyakorlati bökkenőkön múlik, hogy egyetlen ország/vállalat sem hajlandó technológiaváltásba invesztálni. Igen, de mi történik akkor, ha addig várunk, amíg az olajtartalék fogyásával, az árak emelkedésével az országok és a cégek úgy legatyásodnak, hogy egy ilyen fejlesztést mér sem egy cég, sem egy állam nem tudja megszervezni? Márpedig egy ilyen pontnak kell lennie, de nem tudjuk, hogy ez hol van. Ha egy kicsit is átlátjuk a hatalmas költségeket, akkor tulajdonképen a válság előtt érdemes lett volna belefogni, hogy mire elfogy a kőolaj egy kipróbált, bejáratott rendszer válthassa fel.

Ez azt is jelenti, lehet, hogy észre sem vettük, de ezen a ponton már túl is vagyunk, azaz ha elfogy a kőolaj bizony nem lesz alternatíva. Egyszerre kell talán megküzdenünk az erőforrások hiányával és az éghajlatváltozás okozta mezőgazdasági termeléskiesésre.

Szokásainkon nehezen változtatunk, ki szokná meg azt, hogy nem benzinkútnál tankol, hanem 3-4 óránkét konnektorról kell tölteni az autót, akár egy órán keresztül, és többé nem lehet úgy és olyan hosszan utazni, mint előtte. Ki az, aki finanszírozná az új elektromos töltőállomások kiépítését, mikor ennél fontosabb dolgokra sincs pénz? Megértenénk azt, hogy ezen most kellene változtatni, mert később nem lehet? Erősen kétlem, pedig az elektromos autó a legegyszerűbb megoldás lenne.

Biztos, hogy az életünk gyökeresen meg fog változni, az biztos, ha most tudnánk lépni, kevesebb kényelemről kellene lemondanunk, mint így az unokáinknak.

Család akkor és most

 Hosszú ideje nem volt időm írni, sok ötlet forgott a fejemben, de most mégis ad-hoc írnék egy olyan témáról, ami számomra is aktuális, talán a téli fáradság miatt került most felszínre.

Nehéz megítélni, hogy mennyiben éltek máshogy régebben, mi lehetett nehéz, mi könnyebb. Erre talán egy száz éves ember adhatna választ, ha pontosan emlékezik. Másik lehetőség, hogy megpróbáljuk a rendelkezésre álló információ alapján kitalálni. A nagyszülők elbeszélései alapján, olvasmányokból, olyan regényekből, amikben egy család életébe is betekintést nyerünk, nem csak a fiatalok szerelmi életébe és a nagyhatalmak háborúiba.

A téma, ami most újra felszínre került nálam, az a családalapítás nehézségei. Gyereket nevelni nehéz, ezt leszögezhetjük, sohasem volt könnyű, mert valószínűleg egy gyerek régen pont olyan hisztis volt mint ma. Mindegy milyen nevelési módszert alkalmazunk, a gyerek ki fogja harcolni azt a figyelmet, amit neki szükséges.

Mai fiatal természetes igénye a saját független élet megteremtése, és a lehető legjobb anyagi hátteret biztosítani, első lépésben magának. Például ezért is ment olyan jól az ingatlanüzlet, nem azért önmagában, mert könnyen lehetett hitelhez jutni, hanem mert valóban megvolt sokaknak az igénye egy saját otthonba költözésre, ezen alapult az a sok ingatlan eladás, annak ellenére, hogy a népesség fogy. A 20, 30 évvel ezelőtti építkezésén jól látszik, hogy szüleink teljesen máshogy gondolkoztak. Ők még a régi szokásokat követve minél nagyobb házakat építettek, hogy ha kell, akkor a gyerekek, vagy azok gyerekei is ott élhessenek. Nem tudhatták előre, hogy Magyarországon csak Budapesten lesz munkalehetősék, vagy sokan külföldön fognak dolgozni és ott is maradnak. Ma a fiatal generációból sokan elhagyták a szülők órási házait, ahol jellemzően a két szülő él, ők pedig a családalapítás előtt állva egy átlag 50-60 négyzetméteres laklásban éldegélnek.

Ez az élet sok előnnyel jár: tényleg a saját életet lehet élni, el lehet kerülni a konfliktusokat a szülőkkel (mert konfliktus mindenhol van), egyáltalán tényleg itt tölthetjük el a saját nyugodt mindennapjainkat.

A fent vázolt helyzet a gyerekvállaláskor változik meg drasztikusan. Amint belép az életünkbe a gyerek teljesen felborul az addigi időbeosztásunk, amit egy ideig hősiesen bírunk, de egy-két év múlva kicsit elgondolkozunk: egy gyerek miért ekkora teher? Ötgyerekes családban mit csinálhatnak jobban? Talán semmit, csak a fokozódó terhet szép lassan megszokják, megoldják.

A gyerek érkezésével a nagyszülő szerepe is átértékelődik. Ha nem szélsőségesen elviselhetetlen, bizony nagyon jól esik, amikor átveszi a terhet és végre kiszabadulhat mindkét szülő egy olyan helyre, ahova a gyerek nélkül minden gond nélkül elmehetett: egy teázóba, netán egy moziba késő estébe nyúlóan megnézni egy filmet stb. Ilyenkor egy elérhető közelségben élő segítség értékes plusz szabadidőhöz juttathat minket, e nélkül még egy gyerek is hihetetlenül nagy teher tud lenni. Ezért lehet különösen nehéz azoknak, akik külföldön vállalnak gyereket. Ott ezt csak bébiszitterrel lehet szabadidőhöz jutni. Ami persze nem kevés plusz költséget jelent, mert egy gazdag országban még egy bébiszitter is jól keres.

Alapvető különbséget abban látom, hogy a családok szétköltözésével az önállóság nő, de így egyben a feladatok is ránk hárulnak, és egy anya két gyerek esetén könnyen 3 évre otthon ragadhat. Nemhogy szórakozni nem tud elmenni, de még lehet, hogy a boltig se. A XX: század eleji társadalmában a gyerekvállalás természetes, magától értődő folyamata volt: megházasodtak, majd jött a gyerek, ha nem volt biológiai akadálya. Nagyszülők elmeséléséből tudhatjuk, hogy akkor együtt éltek a családok a szegénység miatt, de a tehetős középosztály (polgárok, Lásd: Márai: Egy polgár vallomásai) elég nagy számú kiszolgálószemélyzetet tartott, nevelőnő, dada, szakácsnő, ez mai szemmel elképzelhetetlen és nem a felső arisztokratákról van szó! Ez manapság elképzelhetetlen, mert ez a réteg megszűnt létezni, vannak a nagyon szegénye, a nagyon gazdagok és köztök mindenki más. Ebben a mindenki másba beletartozik a jobban és nem annyira jól kereső is, és a nem annyira jól kereső hiába gondolja azt, hogy ő milyen keveset kap, mert kisebbek a különbségek, mint 100 éve, hiszen anno pont ezért tarthattak ekkora személyzetet, mert nagyon olcsón dolgoztak. Aki kíváncsi rá, kiszámolhatja magának, hogy egy 100 évvel ezelőtti polgári család személyzetét ki szeretné fizetni, mennyit kellene keresnie. Lehet, hogy egy nyugati fizetés sem lenne elég …

Mára már nem kötelező a gyerekvállalás, talán ezért is szeretnének annyira biztatni minket a mi szüleink. Kicsit szerintem szépítenek is a dolgon, nehogy elmenjen a kedvünk. Persze, ha már megvan a gyerek és keveset láthatják, akkor meg a nevelésben nem igazán vesznek részt, inkább agyon szeretgetik (nagyon helyesen), aminek a következménye, hogy a gyereket teljesen elrontják, aztán kell kb. két nap amikor sikerül mindent a visszazökkenteni a rendes kerékvágásba. Így érthető, ha két gyereket vállal maximum egy család manapság, egyszerűen tényleg ennyire van energiánk.

Az utolsó forradalom

Mikor október 23. eszembe jut gyakran úgy gondolok rá, mint az utolsó forradalomra. Hangulatomtól függően ez pozitív, néha viszont negatív érzéssel tölt el. Pozitív, mert kinek hiányzik a vérontás, továbbá azt is jelentheti, hogy nincs ok nagyobb megmozdulásra. Ha erre gondolok mindig örülök, hogy nem kell olyan korban élnem, ahol rettegni kell, félni vajon mikor jön értem is az ÁVO-s kocsi.

Gondolom ezzel a részével mindenki egyetért. Másrészről néha belém hasít George Orwell gondolatai: ez a teljes közöny a megújulás felé nem e egy tompultság miatt van, olyan, mintha egy ópiát-származék elkábított volna minket és már sorsunkba beletörődve mozdulni sem tudnánk. Nem arra gondolok, hogy ontsunk vért, hanem arra, hogy lehetne tényleges igényünk megújulásra, kevésbé erőszakos eszközöket felhasználva.

Orwell szerint a diktatórikus (de lehet, hogy nem csak a diktatórikus) vezetők mindent megtesznek a forradalmak elkerülése érdekében. Mint azt a kommunista rezsim idejéből jól tudjuk, előbb az osztály-ellenségekkel akartak végezni, majd mindenkivel, aki kicsit is az aktuális vezető útjában állhatott. Ezeket a viszonyokat Orwell nagyon jól átlátta a távoli Angliából, aminek hatására kiábrándult a szocializmusból, és megszülettek azok a remekművek, amiket szerintem mindenki jól ismer. Ezek nem feltétlenül irodalmi értelemben vett remekművek, hanem számomra azzal nyerte el a csodálatomat, hogy átlagemberként hogyan lehetett ilyen politikai tisztánlátása. Ne feledjük, eleinte mind az Állatfarm és az 1984 be volt tiltva Angliában, hiszen ezek sértették volna az akkor (még) szövetséges Szovjetuniót. Hihetetlenül pontosan leírta a diktatúrák anatómiáját, végül pedig megalkotta az diktatúra utópiáját: az 1984-et. Bár szerencsére a kommunista diktatúra elbukott, de szerintem minden nagyhatalom politikájában fel lehet fedezni egy kis 1984-et.

Ha Orwell feltevéséből indulunk ki, akkor beláthatjuk, hogy egyik hatalom sem szeretné, ha megbuktatnák, ez világos. Az is világos, hogy a hatalmi rendszer eszközei is fejlődnek, erről például O’Brien is beszél Smith-nek a regényben. Kommunista diktatúra az erőszakossága miatt volt bukásra ítélve. Az a gondolat, hogy az addig elnyomott munkás és paraszti rétegnek legyen jobb, nyilván egy nemes cél, de ennek ürügyén létrejött elnyomó, véreskezű diktatúra csak ellenállást válthat ki. Ellenben van e más módszer arra, hogy egy rendszer fennmaradjon? Igen, ha eléri, hogy ne akarják megdönteni, azaz ha a nép elégedett, vagy legalábbis kellően nagyarányú része. Mert ha egy rendbontó csoport mögött nem áll megfelelő számú támogató, akkor Sarkozy szavaival élve ők csak csőcselék.

Talán itt van a különbség a felforgató rendzavarók és a forradalmárok között, ők bármennyire jogosnak éreznék a felháborodásukat, amíg kevesen vannak csak csőcselék maradnak. 1956. október 23-án a többség a forradalmárok mellett volt. Mi, akik szinte nem is éltünk semmit az előző rendszerben fel sem foghatjuk, milyen jogsértések, atrocitások, félelem lehetett, hogy Budapest lakói fegyvert ragadjanak és az életüket áldozzák a változásért.

A nehéz körülmények közösséget kovácsolnak, ha pedig az a közösség fegyvert fog, akkor az rendszert dönthet. Manapság eleve arra szocializálódunk, hogy a gondokat magunk oldjuk meg. Mai életünk eleve nem a közösségi életről szól. Kevés időnk, ami a munka utánra megmarad passzív szórakozással töltjük. Valójában kicsit fásult lett az életünk, aminek hatására kicsit mintha hajlamosak lennénk beletörődni a sorsunkba. Ha változtatunk is, akkor inkább elköltözünk akár több ezer kilométer távolságra, mintsem, hogy a maradék energiánkat közösségi életre pazarolnánk, talán így a felszínes kapcsolatokat is leplezni tudjuk a nyelvi nehézségekkel, így nem látszik az ellentmondás.

Mikor erre az elszigetelődésre és fásultságra gondolok, gyakran úgy érzem egy kicsi megvalósult mégis Orwell utópiájából, és lehet, hogy 1956. október 23. volt az utolsó magyar forradalom. De lehet, hogy így van ez jól, és lassan megértjük, hogy nincs szükség erőszakra, mert egy erőszakos forradalom legtöbbször csak egy erőszakos rendszert szül. Ezen szerintem érdemes elgondolkodni.

Hol a nők helye … És a férfiaké?

Mi is a helye a nőknek társadalmunkban? Ez egy olyannyira komplikált kérdés, hogy feltenni sem nagyon érdemes, de egy blog biztos nem elég arra, hogy erre válaszoljon. Erről talán inkább beszélgetni lehet, nézőpontot cserélni, de megválaszolni biztos nem. Már csak azért is, mert minden nő magát fogja valahova helyezni a saját és a környezete elvárásainak függvényében. Engem elsősorban most a környezeti elvárás érdekel, mik is azok a külső hatások, amiknek a mai nőknek meg kell felelnie (persze az szintén egyénfüggő, ki mennyire tartja ezt fontosnak), és ezzel párhuzamosan a férfiak szerepe.

Nők helyzete egy társadalmon és a családon belül igen különböző, rengeteg nézőpontból megvizsgálhatjuk. Ha megnézzük ma a világ országaiban milyen jogai, lehetőségei vannak egy nőnek, bizony lehet, hogy sok országgal nem cserélnének. Elég lehet, ha csak az arab országokat említem, TV-ből jól ismerhetjük az elnyomott csadorba burkolt nőket, szegényes jogaikat. Egy szegény, gazdaságilag elmaradott országban általában a szabadságjogok általában csorbulnak, nem speciálisan a nőké, hanem mindenkié. Ha nincs munka, nincs megélhetési lehetőség, akkor mégis milyen jogokat követeljenek maguknak a nők? Hogy hordhassanak miniszoknyát, amikor ételre nincs pénz? Az arab országok helyzete speciális, mivel aránylag rövid időn belül gazdagodtak meg, így a gazdasági felemelkedést nem tudta a jogi változás megfelelő ütemben követni, amint láthatjuk ott nem csak a nők elégedetlenek, mindenki több szabadságot szeretne.

Van egy fura összefüggés a jólét és a szabadságjogok között: minél jobban élünk, annál több szabadságot követelünk magunknak, mind a nők, mind a férfiak. Ezt megfigyelhetjük adott országon belül is, hogy néz ki egy elmaradott falu családszerkezete, ill. milyen egy jól kereső középosztályé, jobb anyagi lehetőséggel, az önállóság is megvalósítható, ami feltétele a szabadabb életnek. Persze az is egyénenként változó, ki mennyire szeret önálló lenni, sokan nem szeretnek döntést hozni, szívesen áthárítják ezt másokra, legyen szó nőről, vagy férfiról. Ez a sok bonyolult paraméter ellenére mégis van egy homályos kép, milyen is a kívülről elvárt női szerep ma, ez pedig nem a kisbabáját ringató kismama.

Ma egy nőnek ugyan úgy egy sikeres karriert kell (elvileg) befutnia, mint egy férfinak. Nekem nem tűnik úgy, hogy attól lesz egy nő egyenjogú, hogy sikeres karriert csinál. Ha megnézzük a múltban egy „karrier” teljesen máshogy nézett ki. A férfiak esetében általában a fiú értelemszerűen az apa foglakozását, vagy üzletét vitte tovább, míg a nők elsődleges feladata a gyereknevelés és a háztartás vezetése, de az, hogy mennyi munka hárult rá a háztartásból, az függött az adott család társadalmi helyzetétől: egy jobb módú polgári családban már volt szakács, házvezetőnő, szoptatós dajka, addig ezzel szemben egy szegény családban mikor az anyán lógott a pici, ugyan úgy keményen dolgoznia kellett, nem csak otthon a háztartás körül, hanem esetleg a férje mellett a földeken is. Ezt szerintem manapság nem sok nő tudná utánuk csinálni.

Manapság a nők életében a sikeresség az elsődleges elvárás. Ezt az elvárást a szülők is generálják, mivel az egzisztencia megteremtésére ösztönözik. Ezzel nem mondanak mást, mint várj a családdal, előbb érd el, hogy sokat keress! A sok kereset persze mindig többet jelent, mint ami épen adott, így tulajdonképen egy folyamatos harcra vagyunk kényszerítve. De mit jelent az egzisztencia? Ház, kocsi? Falun egy családi ház akár 4 millió forinttól is elérhető, míg Budapesten 20 millió alatt nem is találunk. Kocsi van szintén 500 000 Ft-tól bármilyen drága. Akkor nekünk melyik kell? A mindig drágább! Így végül soha nem fogjuk megteremteni azt a bizonyos egzisztenciát. Így a nők és mi férfiak is egy örök harcra vagyunk kényszerítve.

Nők sok szempontból szakítanának a régi elvárásokkal, már nem kényszeríthető rájuk az a házasszonyi szerep, amit itt Európában évszázadok óta szokás volt. Ezzel párhuzamosan a férfiaknak át kell venniük azokat a feladatokat, ami adott esetben egy nő nem csinálna meg, így a régen megosztott feladatok összemosódnak, ezzel pedig a női-férfi szerep is. Ez alól kivétel a gyerekszülés, ami (talán még) biológiai okokból csak az egyik nemre hárul. Meglátásom szerint lehet, hogy sokan élvezik a folyamatos teljesítménykényszert, a pörgést az életben, de sokan talán jobban szeretik, ha a mindennapi munkájukat rutinszerűen elvégezheti, amit kiosztanak neki. Ez főleg igaz az otthoni családi fészekre is, ha a kiosztott szerepek, ezen keresztül a munka nem tisztázott, és mindkét fél egy harcként fogja fel, akkor az otthon nyugalmát az állandó stressz váltja fel, amit nem lehet hosszú távon bírni. Szükségünk van biztos pontokra, hogy tudjuk hol a helyünk és mik a feladataink, nem pedig homályos ideológiákra, amik elérhetetlen célok felé hajtanak minket.