Eszembe jutott egy régi beszélgetés egy kollégámmal a 2010-es választások környékéről Ez a kollégám amerikai (USA állampolgár) volt, és csak futólag említettük meg neki, hogy nálunk épen választások vannak. A részletekbe nem mentünk bele, kár lett volna a sörözést siránkozással elrontani, csupán annyit említettünk meg neki, hogy egy teljesen új párt is bekerült a parlamentünkbe, aki négy éve nem is létezett. A téma innentől lett számomra érdekes.


Ez a tény teljesen felvillanyozta a kollégámat. Mivel new yorki volt, kicsit sem volt konzervatív beállítottságú, így a politikának ez a megújulóképessége nagyon tetszett neki. Kiemelte, milyen kár, hogy náluk ez teljesen lehetetlen, két párton kívül senki más nem rúghat labdába, és ha valakinek, mondjuk egy harmadik elképzelése van az ország dolgairól, neki nem lesz választása. Abban a pillanatban kicsit igazat adtam neki, hogy ez tényleg egy jó dolog, és önmagában tekintve is erre kicsit büszke lehetek. De lehet, hogy ezt csak azért éreztem így, mert akkor távol voltam az otthonomtól és az a röpke pár hét alatt is honvágyam volt, ami sok mindent megszépített.


Kollégámnak kicsit igaza is volt, de másrészről túl idealisztikus is. Változatos politikai paletta jó abból a szempontból, hogy könnyebben tudunk az igényinknek megfelelő képviselőt a parlamentbe juttatni, de hány párt tudja ténylegesen ellátni a feladatát? Nem elég a naiv jóindulat, a gyakorlati irányítás nehézségeivel is szembe kell nézni. Egy tradicionális nagy pártnak a szimpatizánsai az ország gazdasági, irányítási területein mindenhol jelen vannak, egy új pártnak ezt a hálózatot sok időbe telik újra felépíteni, pedig e nélkül nehéz jól irányítani. Valószínű ezzel egy konzervatív nézetű amerikai is egyetértene.


LMP szakadása csak egy a sok közül 1990 óta. Erről szól elég cikk, kár lenne itt erre a sorokat pazarolni, de szerintem mindannyiunknak mosolyt csal az arcára: ne ők is ugyan olyanok mint a többi. Igen, de mitől lennének mások? Végül is nem importáltuk őket. Nem szakadt volna a párt, ha egyesek az egyéni elképzelésüket alárendelték volna a párt érdekének. Egy republikánus politikusnak nincs is más választása, mert reménytelen dolog lenne másik pártot alapítania, de itthon lehet. Sokak szerint mi makacsabbak vagyunk, és szeretünk a saját fejünk után menni, de talán jobb ezt elfogadni, mint másokat utánozni. Mi választók úgyis arra adjuk a voksunkat akivel egyet értünk, lehet a távozókra, a maradékra, vagy egyikre sem, sőt, akár otthon is maradhatok, ha a kedvem úgy tartja. Azért mehet a saját feje után, mert megteheti, érez rá reális esélyt, hogy a saját pártja eredményesebb lesz, lehet, hogy elbukik, de fontosabb, hogy megpróbálta. Ezért vagyunk magyarok és nem amerikaiak.


Ilyenkor eszembe szokott jutni Jean-Jacques Rousseau Társadalmi szerződése. Ebben a műben arról is szó van, hogy milyen viszony alakulhat ki egy ország polgárai és vezetése között. A demokratikustól az autokratikus vezetésig sokféle megvalósulhat, ami függ az adott nép szokásaitól, az ország természeti adottságától, de nem utolsósorban a méretétől is. Egy akkora szuperhatalmat, mint az USA képtelenség lenne olyan civakodó pártokkal irányítani, mint az itthoniak. Joggal mondhatjuk, hogy az LMP esete tipikus magyar, de én csak azt kérdezem, ha ennyire ismerjük magunkat, akkor miért is csodálkozunk ennyire?


Valahol ez is a demokrácia része, ha egy képviselő úgy érzi, hogy a pért és az ő elvei gyökeresen eltérnek, akkor a választói felé is az a tisztességes lépés, hogy külön utakon folytatják. Mi pedig eldönthetjük a választásokkor, hogy kinek adunk felhatalmazást képviseletre.

 
Reklámok