Ebben a téli hidegben nehéz átéreznünk a globális felmelegedés problémáját, pedig a mínusz fokok ellenére ugyan úgy jelen van, mint a nyári hőségben. Talán a tényekkel egyre jobban szembesülve már kevésbé hitkérdésről van szó, mint tudományos tényről. Eleve különös, hogy egy fizikai problémát, hogyan lehet hitkérdéssé alakítani, de ez inkább pszichológiára tartozik, ebbe pedig nem szeretnék belefolyni.

A nagy havazás rámutat pár berögzült szokásunkra, amin képtelenek vagyunk változtatni. Alapjaiban arról van szó, hogy egyre kisebb kellemetlenséget már leküzdhetetlen akadálynak tekintünk. Tény, hogy a hó okoz fennakadásokat a közlekedésben, de azért nem a Balkán hegységben bennrekedt Orient expresszről van szó, ami akár napokat vesztegelhetett a hó fogságában. Nem, nem arra gondolok, hogy életünket és egészségünket kockáztatva kelljünk mindenképp útra, hanem azokra akiknek lenne alternatív közlekedésük, de ha az autó nem megy, akkor már inkább nem is megy sehova.

Az én példám talán nem mérvadó, mert túl makacs vagyok. Ha elindulok a munkahelyre, akkor el is megyek, ha negyven percet kell várni a vonatra, akkor is. De valahogy nem is tűnik nagy megpróbáltatásnak. Egy erősebb edzés, mikor kiköpöm a tüdőmet (régen volt ilyen) például nehéz dolognak tűnik ehhez képest. Végül is itt csak várni kell, és a végén nem is késtem sokat.

De miről is akar szólni ez a poszt? A berögzült szokásainkról és a kényelemhez való ragaszkodásunkról. És hogy jön ide a globális felmelegedés? Úgy, hogy pont e miatt nem tudunk tenni ellene semmit. Mert a kényelemhez ragaszkodásunk nem más, mint hogy nem adjuk fel a megszerzett életszínvonalunkat. Vonattal járni kicsit szégyen, ha van kocsink is, ezt már csak elvből nem adjuk fel. Ha csak arról van szó, hogy a leesett hó miatt egy nap nem megyünk be dolgozni, az nyilván teljesen lényegtelen, de ha ezzel tudnánk csökkenteni a káros anyag kibocsájtást, akkor már a saját felelősségünkről beszélünk.

Ez a hóhelyzet egy jó példa a hozzáállásunkra, mennyire nehezen változtatunk és nehezen hagyjuk el a komfort zónánkat. Szeretjük a felelősséget is áthárítani, hogy ez nem a mi dolgunk, ezt a vezetőinknek kellene megoldani, pedig a fent leírtak rájuk is igazak, ők ezt pont azért nem akarják megváltoztatni, amiért mi sem. Már csak azért sem, mert a döntéshozók sem látják át feltétlenül az éghajlatváltozás hatalmas veszélyét, vagy ha átlátják, nincs meg a megfelelő hatalom, hogy a változáshoz szükséges anyagi forrásokat birtokló cégek vezetőjét meggyőzzék.

Sokan sejtettük eddig is, hogy itt van a kutya elásva, eddig sok újat nem mondta. Viszont ezen a ponton szokott előjönni a következő vélemény: majd biztos, ha elfogy a kőolaj, akkor kitalálnak valami mást, hiszen a „tervezőasztalon” minden kész van, csak megvették az olajtársaságok és visszatartják a fejlesztéseket.

A bökkenő az, hogy nem biztos. A növekvő fogyasztás miatt (ebben Kína és Inda játssza a főszerepet), egyre többet kellene termelnünk, de kezdjük elérni az adott áron elérhető kőolaj kitermelésének a maximumát, azaz ennél csak drágábban juthatunk hozzá, úgy, hogy a fogyasztás nő, azaz még több kellene. Arról kár ábrándozni, hogy ebben a játékban résztvevő cégek lemondanak a nyereségükről, tehát minden bevethető politikai és anyagi befolyásukkal az érdekeiket fogják védeni, nem pedig egy új technológiába fognak beruházni. De ha bármilyen más energiahordozóra szeretnénk átállni, akkor ahhoz rengeteg pénz és erőforrás kell. Például, ha kifejlesztünk egy motort ami mondjuk hidrogénnel megy (csak egy példa), akkor annak meg kell oldani a szállítását, tárolását és a tankolási lehetőséget is biztosítani kell. Mivel a hidrogén tulajdonságai teljesen különböznek a kőolajától, az előbb felsorolt problémákra gyökeresen új megoldásra van szükség. Ráadásul hiába fejleszti ki ezt mondjuk Németország, mert lenne rá pénze, ha körülötte több országnak nincs rá lehetősége, mert akkor az új hidrogén üzemű autójával a német család nem tudna elmenni mondjuk Olaszországba nyaralni. Ilyen gyakorlati bökkenőkön múlik, hogy egyetlen ország/vállalat sem hajlandó technológiaváltásba invesztálni. Igen, de mi történik akkor, ha addig várunk, amíg az olajtartalék fogyásával, az árak emelkedésével az országok és a cégek úgy legatyásodnak, hogy egy ilyen fejlesztést mér sem egy cég, sem egy állam nem tudja megszervezni? Márpedig egy ilyen pontnak kell lennie, de nem tudjuk, hogy ez hol van. Ha egy kicsit is átlátjuk a hatalmas költségeket, akkor tulajdonképen a válság előtt érdemes lett volna belefogni, hogy mire elfogy a kőolaj egy kipróbált, bejáratott rendszer válthassa fel.

Ez azt is jelenti, lehet, hogy észre sem vettük, de ezen a ponton már túl is vagyunk, azaz ha elfogy a kőolaj bizony nem lesz alternatíva. Egyszerre kell talán megküzdenünk az erőforrások hiányával és az éghajlatváltozás okozta mezőgazdasági termeléskiesésre.

Szokásainkon nehezen változtatunk, ki szokná meg azt, hogy nem benzinkútnál tankol, hanem 3-4 óránkét konnektorról kell tölteni az autót, akár egy órán keresztül, és többé nem lehet úgy és olyan hosszan utazni, mint előtte. Ki az, aki finanszírozná az új elektromos töltőállomások kiépítését, mikor ennél fontosabb dolgokra sincs pénz? Megértenénk azt, hogy ezen most kellene változtatni, mert később nem lehet? Erősen kétlem, pedig az elektromos autó a legegyszerűbb megoldás lenne.

Biztos, hogy az életünk gyökeresen meg fog változni, az biztos, ha most tudnánk lépni, kevesebb kényelemről kellene lemondanunk, mint így az unokáinknak.

Reklámok