– Járok egyet – mondta Elemér, és kiment az előszobába. Orkándzsekije bélését már korábban eltávolította, a vatta helyén most ropogós pénzkötegek voltak. Elemér megnézte magát az előszobai állótükörben és kellemes látványt nyújtott. Úgy tervezte: végigsétál a korzón, majd felszáll valamelyik buszra az állomáson; arra, amelyik megáll a Tónál – több ilyen állandó járat is volt. „A Tótól majd gyalog sétálok vissza, esetleg villamossal…”
A csuklós csotrogány középső ajtói csukva voltak. A tömeg felháborodottan tolongott tovább a „bazilika” szárnysajtója elől a „gyóntatófülke” szűkös bejáratához. A gyóntatófülkében terpeszkedő sofőr mogorva pillantásokkal ellenőrizte az emberek által felmutatott jegyeket-bérleteket…
Elemér a szerelvény szelvényinek középső, forgószínpadra-emlékeztető része felé tartott. A rengeteg üres ülőhely látványa azonnal megnyugtatta a sofőr „ügybuzgóságán” felháborodott utasokat. A többi megállóban már a középső, széles ajtón és az oldalsó mellékajtókon is fel lehetett szállni, jelezvén, hogy a nagyvárosi-köröket rovó sofőr buzgalma alábbhagyott…
Elemér nézte az utcán sétáló embereket, és hallgatta a mögötte helyet foglaló három asszonyt… „A kurva anyját!” „A kurva anyját!” – hajtogatta az egyik folyamatosan, és a sofőr személyét érintő félreérthetetlen célzásokat tett. A másik két nő egyetértett vele vagy hallgatott, csak néha szólaltak meg…
A sokadik piros lámpa előtt a sofőr kikászálódott a gyóntatófülkéből, és felháborodottan gesztikulált. Ujja egyenesen Elemér irányába mutatott, de valójában a három asszonyhoz szólt. Büntetéssel és leszállítással fenyegette meg őket: „Ha nem fogják be a mocskos pofájukat!” …
Elemér, nagy bánatára nem láthatta a háta mögötti rendzavarókat, ahhoz hogy láthassa őket, meg kellett volna fordulnia. De mintha a többi utas se nagyon forgolódott volna, inkább csak bambán maguk elé néztek…
A sofőr prédikációját követően Elemér adrenalin-szintje érzékelhetően megnövekedett, és szórványosan izzadtságcseppek jelentkeztek a hónalja alatt és a hátán. Úgy gondolta: jobban teszi, ha leszáll a legközelebbi megállóban, és majd egy másik járaton jut el a Tóhoz. A szárnysajtóból még vetett egy lopott-pillantást az asszonyokra, azután leszállt a csuklós-buszról…
Az utcán sétáló Elemér váratlanul egy volt-osztálytárába botlott, aki szintén az utcán sétafikált… Elemér szívesen beült volna ezzel a jópofa-fickóval egy jó-pofa sörre, a régi szép emlékek felől nosztalgiázni, mivel egykoron egész jó haverságban voltak, és már évek óta nem látták egymást… de Hernyó – ez volt hajdanában a beceneve – láthatólag a munkahelyére tartott…
Idő hiányában tehát egymás szavába vágva, egy álltó-helyükben szidalmazták az éppen aktuális politikai-rendszert… Hernyó véleménye szerint: a magyar politikusok teljesen tehetetlenek és telhetetlenek, – „csődbe vitték az egész kiba… ott államgazdaságot” – akiknek az is kevés lenne, ha minden leadott szavazat egy-egy jól-csengő aranyforinttá változna át a zsebeikben…
– De mi van veletek?! – kérdezte Hernyó… Elemér érezte, hogy ez csak amolyan udvariaskodó kérdés, és csak általánosságokban válaszolt. Válaszolt az ikertestvérét, Andrást érintő kérdésekre is, aki valaha szintén a Hernyó osztálytársa volt.
– Együtt lakunk. – mondta – Néhány éve közös vállalkozásba kezdtünk. A nősülést még korainak tartjuk…
– Azt nem lehet eléggé korán… elrontani. – tréfálkozott a Hernyó becenevű – És mi van vele, hogy is hívják a lányt… Irén… együtt vannak még… együtt vagytok? …
(Elemér és András volt-osztálytársa, a kérdés feltevése után néminemű homályos bűntudatot érzett. Mintha a távoli múltból derengett volna neki, hogy ezzel érzékeny húrokat sért meg… Valami ködös, homályos hallomás, valakitől, valamikor… Tulajdonképpen azt se nagyon tudta már eldönteni: melyik volt-osztálytársa is járt jegyben az Irén nevű nővel annak idején… Lehetséges, hogy mindkét férfinak ez a lány volt a barátnője; emlékfoszlányaiban viszályt és konfliktusokat látott)…
– Irén közigazgatási főelőadó. – mondta Elemér, és hangszíne érzékelhetően megváltozott…
Hernyó kíváncsiságát mindez erőteljesen felcsigázta, adrenalin-szintje az egekbe’ szökött. De sajnos sietnie kellett, főnöke nem volt túl elnéző vele a munkahelyén… Búcsúzóul kicserélték éppen aktuális telefonszámaikat, és kölcsönös jövőbeni-érdeklődésükről biztosították egymást.
Elemér elindult hazafele…
***
– Minek ez a maximalizmus? – csóválta fejét András, és értetlenkedő képet vágott… Elemér nem ment most bele ebbe a konfliktusba, és szó nélkül vetkőzködött… Néhány perc elteltével már az otthoni bemelegítőjében ülve tapogatta a preparátumot… Úgy döntött, nem osztja meg iménti kalandját az ikertestvérével, nehogy feleslegesen felzaklassa. A pénzcsomókat most lassú, akkurátus mozdulatokkal távolította el a széldzseki belsejéből. A Tóról beszélgettek…
– Ide süss kölyök! – mondta András diadalittas-ábrázattal. (Két ujja közt egy kisebb belvárosi-lakás árával egyenértékű aranyveretet tartott). Elemér vetett egy lopott-pillantást a szóban forgó tárgyra… (Bár ő maga kizárólag „rongyos-húszezreseket” hamisított, a középkori-érmehamisításnak jó néhány csínját-bínját elleshette András mellett az évek során, az újdonsült remekművet ennek megfelelően értékelte)… Tekintetük összevillan egy pillanatra, de az Andrásé ismét a markában tartott aranyveretre siklott… Elemér nézte ikertestvére arcát, az elégedetten gyönyörködőt. Tudta mi következik most: András meghívja őt egy jó-pofa sörre… – Majd holnap iszom. – gurult a kurta válasz… András maga indult az előszobai állótükör elé, öltözködött: „Ha nem, hát nem… Végül is, nem vagyunk összenőve…”
Elemér álmot látott. Álmában ő volt Robinson Crusoe, egy lakatlan szigeten, amelyet kör alakúnak látott… A sziget körül körben sötét zátonyok tornyosultak, a parti fövenyen forró, hófehér homok. Zúgott a tenger…
A Hold, mint egy hatalmas, fényes érme, úgy ragyogott az égen; néha arany volt, néha ezüst… Elemér álmában megsimogatta a Holdat… A Hold arcán TÓ volt, fekete, mint egy sebhely…
– András! … András! – kiabált folyamatosan, elhaló hangon…
– András! … András! …
***
Rajtuk ütöttek a kommandósok. András (és) Elemér nem tanúsítottak komolyabb ellenállást, a rend őrei könnyűszerrel ártalmatlanították őket, biztosították a helyszínt. A szembesítésük előtt kihallgatták őket külön-külön. – „Mindent lefoglaltunk.” – mondta a nyomozást vezető altiszt… Elemér elérzékenyülten mérlegelte az elébe tárt bizonyítékokat. A hamisításhoz használt eszközökön mindenhol az ő és az ikertestvére ujjlenyomatai voltak. „Mintha már meghalt volna.” – emlékeztették Elemért. Elemér áhítatosan felsóhajtott…
Az aranyok közt egy ezüst éktelenkedett kirívóan. Elemér csak az Irén képével díszített előlapot látta. A portré körül az ARÁM-ARÁM-ARÁM… felirat futott körbe a peremen…
– Hibátlan rajzolatú, művészi-szintű munka. – állapította meg „hideg-fejjel”… – Verdefényes… Igaz, nem volt rá szükség, hogy másmilyen legyen…1
——————-
1… „Nevezett két személyt ezt követően szabályszerűen előállítottuk és kihallgattuk.
A bizonyítékok láttán – védőjük javaslatára – mindketten beismerő vallomást tettek… A bűncselekmények értelmi-szerzőjének és kitervelőjének – a nyomozati-szakasz ezen stádiumában – az idősebbik testvért, K. Andrást véljük… K. András ötvös- szakmájából és széleskörű történelmi-műveltségéből kifolyólag ókori és középkori forgalmi-pénzeket hamisított elsősorban, míg öccsének, K. Elemérnek inkább a jelenleg forgalomban lévő magyar és nemzetközi bankjegyek reprodukálásához volt talentuma…”
Nyugatiszél 