Ellenzék kínos hiánya

Reagálni szeretnék egy cikkre. Ez a cikk címében egy palotaforradalom lehetőségét vetíti előre, ami az MSZP-ben egy nagyon is reális opció. Ez ennek a pártnak a legnagyobb gyengéje, helyesen teret enged a megújulásnak, de ez sokszor az önös tervek megvalósításába torkollik, az aktuális vezető politikai legyilkolása által. Míg a FIDESZ igazából egy ember köré épített bebetonozott monstrum, addig az MSZP inkább hasonlított egy méhkasra. Jelen pillanatban ez lehet a veszte, ugyanis a hatékony építkezéshez szükség van egy bizonyos szintű szervezettségre, ami jelenleg nincs meg a pártban. Viszont a túlzott merevség sem lenne ideális (mint a FIDESZ-ben). MSZP-nek nem sikerült ezt az arany középutat megtalálnia és Gyurcsány megbuktatásával a párt a káoszba süllyedt, a magbuktatókkal együtt.

Az, hogy nem tudnak a 17%-os támogatottságnál többet szerezni egyes egyedül csak a saját hibájuk. Nem lehet a kevés médiatámogatásra fogni az internet világában, egyszerűen krónikus ötlettelenségben szenvednek, ami a vezéregyéniség hiánya tovább ront, végkép beleszürkülnek a baloldal amúgy sem színes palettájába, pedig a kormány szolgáltat témát rendesen. De mégis kinek hiányzik ma egy ellenzéki párt?

Tulajdonképen nagyon sok embernek, akik nem mennek el szavazni, vagy kénytelenek túl nagy kompromisszumot kötni. Az is intő jel, hogy a választók minimum fele nem választana senkit. Ez egyszerre mutatja az elégedetlenséget és az alternatíva hiányát. A cikkben említik a kormányzóképességet, és ehhez mi szükséges, de azt hiszem ezt önmagában nem hisszük el az MSZP-ről. Például a már-már szélsőségesen centralizált FIDESZ-ben is nehéz végigvinni egy-egy tervet, Lázár János szerint is túl sok oligarcha akar beleszólni a kormány munkájába, politikai ellenfelekről nem is beszélve, pedig egy erős pártról beszélünk. Most emlékezzünk vissza Gyurcsány Ferenc reformterveire, amit népszavazással sikerült megbuktatni (ami elvileg ellenzéki kezdeményezés volt, de valószínűleg kellett hozzá a párton belüli politikai ellenfelek segítsége is). Ilyen ma elképzelhetetlen, szerintem helyesen, mert ez a kormányzóképesség maga, nem pedig a cikkben felsorolt elvek:

“eszerint a kormányzóképesség megszerzéséhez négy fontos dolog kell: értékalapú politika, társadalmi beágyazottság, hitelesség és szakmai megalapozottság”

Kormányzóképességbe beletartozik az is, hogy bizonyos szükséges ám kevésbé népszerű intézkedéseket véghez tudjanak vinni a párt bukása nélkül. Az MSZP most korántsem mutat ilyen képet, és az, amit a cikk sugall, abszolút jogosan, csak a velük kapcsolatos kételyeket erősítik.

Aki elhatárolódik az összes párttól egy kicsit cinikusnak tartom, legfőképpen azért, mert ha nem szavaz, akkor mindegy mit hord össze, akkor tulajdonképen elégedett a jelenlegi rendszerrel. Ezzel nincs is semmi gond, de mivel mást állítanak, mint amit valójában cselekszenek, nem hiszem, hogy ez tudatos választás lenne.

Lényeg, hogy jelenlegi kormányunk elég sok ideológiai és gazdasági hibát vét, amit a választók többsége felé hihetetlen jól kommunikálnak, ezzel a bázissal pedig meg lehet szerezni a többséget. Ha nincs alternatíva, akkor elvesztjük a reményt is abban, hogy változtathatunk, így egyre jobban ki leszünk szolgáltatva egy ideológiának, egy akaratnak, ami valójában egy kisebbség támogatása csak, vezetők elkényelmesednek, és amint látjuk beindulnak olyan folyamatok, amik a politikai és gazdasági vezetés egy kézben összpontosulásval fog végződni. Ezt mindegy hogy egy puha diktatúra, ahol nincsenek kivégzések, de a lényeget tekintve ugyan az lesz: egy szűk bázis rákényszeríti az akaratát a többségre. Ha az Európai unió a jövőben is fennmarad ebben a formában, a középréteg csalódottsága további elvándorlást fog eredményezni, hiszen ez a kormány pont értük nem tesz semmit. Mivel nem tesznek semmit az egészségüggyel és a nyugdíjrendszerrel, ezek összeomlása sokaknak nem ad választási lehetőséget.

Egy ellenzéki pártnak erre is kellene fókuszálnia, kongatni kellene a vészharangot, de ehhez képest csak a csend van, mintha ők maguk sem hinnének magukban. Egy egészséges társadalomban mindig kellene lenni új elképzeléseknek, mind a politikai vezetésre, mind a gazdaság megreformálására, ha ez nincs akkor az apátia és a közöny nagyon mély problémára utal, arra, hogy a nemzet, a társadalom egésze elvesztette a hitét, így nem csoda, ha nehezen szerveződik egy ellenzéki párt. De működhetne ellenkező irányba: egy pártnak lehetne víziója, ő hitethetné el velünk, hogy van bizonyos dolgokra alternatíva, azokban, amikben a kormány gyenge. Ide olyan vezető kellene, aki nem a közvélemény-kutatásokat bújja, nem fél a politikai vitáktól, hanem mint egy jó vezér az alapelvek mentén utat mutat. Ehhez bizony egy személyiség kell, ami ma az MSZP-nek nincs meg.

Nemeskürty István – Historia est magistra vitae

Nemeskürty István
Nemeskürty István (1925 – 2015)

Nemeskürty István halála azért is rendített meg, mert bár csupán egy könyvét olvastam a Mi, magyarok címűt, de az nagy hatással van rám. Sokszor az olvasmányok jönnek-mennek az ember életében a nagyobb hatású kissé háttérbe szorítja a feledhetőbbet, azt hiszem így már rengeteg olvasmányom a feledés homályába vész, de az ő műve azt hiszem életem végéig elkísér.

Nem csupán az átfogó történelmi tudása, a kiváló írói tehetsége fogott meg, hiszen úgy el tudta mesélni történelmünk 1000 évét, hogy az egy izgalmas olvasmány is volt egyben, hanem általában a hozzáállása a történelem vizsgálatához. Anno történelemtanárom a következő idézetet hajtogatta nekünk az óránkon:

“Historia est magistra vitae.”

(történelem az élet tanítómestere)

Idézet lényege a következő: a régi emberek hibáiból és erényeiből sokat lehet tanulni. Ez remélem nem lesz tanárom számára sértő, de ez a mondat igazán Nemeskürtyn keresztül nyert értelmet. Könyvében ugyanis rengeteg olyan következtetés, magyarázat található, ami a történelmi fordulópontokat több szempontból is megvilágítja, amiből rengeteg tanulság levonható, amin keresztül a mai politikai helyzetet is más szemszögből értékelnénk, de akár a nagyon érzékeny trianoni béke példáját is említhetném. A könyv folyamatosan gondolkodásra késztet, ami szerintem alapvető elvárás egy történelemkönyvtől, annak nem szájbarágásnak és száraz adatok felsorolásának kellene lennie, hanem olyan okfejtéseknek, amin keresztül megtanulunk gondolkodni, eseményeket a régi példák alapján elemezni legyen ez népvándorlás, nemzetiségek közti konfliktus, vagy gazdasági krízis.

Magyarországon a történelemoktatás egyik célja a nemzeti identitás erősítése, legalábbis ez volt az egyik kitűzött cél, ráadásul kötelező érettségi tantárgy, ami szintén a fontosságát lenne hivatott jelezni. Az oktatás sikerességét több ponton is meg lehet kérdőjelezni. Semmiképen sem szeretném tartalmilag kritizálni a tankönyveket, mert azokat nem ismerem, jómagam régen érettségiztem és nem ilyen területen dolgozom, így az ismereteim sajnos inkább kopnak, mint bővülnek, de azt jól látom, hogy egy beszélgetések alkalmával mások tudása, akiket ez a téma nem érdekelt, még jobban elkopott. Ismerek olyat akin kitűnő tanuló volt, természetesen ötös lett a történelem érettségije is, de ma már azt sem tudja, hogy kik oldalán harcoltunk a II. világháborúban, nemhogy arról valamilyen ok-okozati összefüggést tudna mondani, vagy hogy mi történt 1956 október 23-án és akkor kik ellen is harcoltunk. Mert nem érdekelte ez az egész, és bizony a száraz unalmas tananyag hamar el is illan. Lehet, hogy ez szélsőséges példának tűnik, de ha csinálnánk egy felmérést azt hiszem alaposan meglepődnénk.

Másik szomorú példa az ún. félkönyvesek jelensége: aki egy félinformációba belekapaszkodva felépít egy álomvilágot, egy bulvártörténelmet, ami a kellő háttérismeret hiányában természetesen folyamatosan formálható is. Elszomorító, hogy tankönyvekre hivatkozva állítanak olyan dolgokat, amik ott sohasem szerepeltek, de erre építik a következő és következő elméleteket, már már mondákat, legendákat meghazudtolva, csak ép tudományos tézisnek beállítva.

Ahhoz, hogy Nemeskürty István művét értelmezni tudjuk eleve gondolkozva kell hozzáállni az olvasáshoz, nem elhinni egyes feltételezéseket, hanem több helyről utánaolvasni és magunknak értelmezni. Sajnos igaz az az állítás, hogy nem voltunk ott, nem láthattuk mi történt, de több értelmezés metszete már egyre világosabb képet adhat, így magunk is bölcsebbek lehetünk és a mai életünkben jobb döntéseket hozhatunk. Ha elveszítjük a gondolkodás képességét és csak elhiszünk dolgokat, akkor birkák leszünk, akiket bármerre terelhetnek és a szörnyű dolgok újra meg fognak velünk történni.

Hittel könnyebb lenne

Mikor halottainkra gondolok soha sem az jut eszembe, hogy egy jobb helyre kerültek. Csak a hiányuk okozta fájdalmas űr van, szinte felfoghatatlan a meváltozthatatlan. Számomra a halál egy kérlelhetetlen, vérszomjas vadállat, akinek mindenki prédája lesz egyszer. Talán jobb lenne, ha valahogy elfogadhatóvá tenném az elkerülhetetlen halált, mert ez az egyetlen járható út.

Az elmúlás megértéséhez fel kell nőni. Pontosabban megérteni nem lehet, hanem talán az első lépés az, hogy elkezdünk félni tőle. Mikor elmúlik a gyerekkor, a fiatalság is kezd oda lenni, kicsit érezzük, hogy bár talán távoli, de belátható közelségbe került a saját halálunk is. Gyerekként ezt nem érthetjük, és ez így is van rendjén. Életünkben egyszer eljön az a pillanat, mikor elveszítünk valakit idősebb korunkban, aki tényleg közel állt hozzánk. Ez az első eset, mikor az a bizonyos űr ott lesz a lelkünkben, azt cipelve a saját életünk végéig.

Hogy tehetném a halált feldolgozhatóvá? Meghalni szörnyű dolog, félünk tőle, sokszor szenvedéssel jár. Az élet az egyetlen kivételes állapotunk, ami egyszer megszűnik, többé nem lesz, de ezt a nem létezést nem tudjuk értelmezni, így ezt helyettesítendő használjuk a túlvilág fogalmát. Nem vagyok hívő, szerintem csak az élet van, ez az egyetlen állapotunk.

***

Mikor a nagypapám ágya mellett álltam, láttam a szenvedését, azt a tusát, ahogy még a lét és a nemlét között lebegett. Ez egy kilátástalan harc volt az életért. Mi tudtuk, hogy a rák végérvényesen győzött, de a testének még ép részei ezt nem fogadták el.

Sűrűn váltották egymást az éber és a tudattalan állapot, mikor kicsit magához tért engem hívott. Kért, hogy segítsek neki felülni. Segítettem, de amint felült a halál újra nekitámadt és láttam az embertelen fájdalmat az arcán és a tekintetének elrévedését. Segítettem neki visszafeküdni. Ez sokszor megismétlődőtt. Majd egyszer fekve magához tért és csak ennyit mondott: “Látod, itt a vége.” Erre csak annyit tudtam felelni elcsukló hangon, látom …

Nekem másnap ment tovább az élet, dolgozni kellett mennem. Megpróbáltam elbúcsúzni tőle, fogalmam sem volt egyáltalán mit mondjak, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy pont akkor zajlik az, amire azt szokták mondani, hogy bekövetkezik. Félszegen csak annyit mondtam, hogy el kell mennem. Erre papám: “Elmész?” A hangjában kétségbeesést hallottam. Elköszöntem, elmentem. Másfél napra rá meghalt.

Nem tudtam ezt a távozást sohasem feldolgozni, mert szerintem nem így kellett volna elbúcsúznom. Ez volt az én első nagy veszteségem, az a nagy hiány amit őrökké magammal kell cipelnem.

***

Lehet, hogy hittel könnyebb lenne. Ha hinnék bízhatnék benne, hogy a szeretteim jó helyen vannak, ha beszélek meghallgatnak. Akkor hihetném, hogy az elmulasztott búcsút bepótolhatom. Így együtt kell élnem azzal, hogy egy nagyon fontos dolgot mulasztottam el. Ha nem hiszek, figyelnem kell mit rontok el, mert ilyen hibát nem korrigálhatok. Akit szerettünk, annak hiánya nagyon fáj, ha fáj, akkor emlékezünk is rájuk.

A Bank…

Szerző: Hodori Balázs

100 %-os kamatláb mellett

Nem ünnepelhetsz túl sok szerelmet.

Semmi sem virul UZSORA mellett,

Csupán a Bank, mely erre termett…

Látom a Banknál tolongni őket:

Élni- igyekvő egybekelőket… –

„Élni szeretnénk, kéne a lakás;

Jöhet  a hitel s gyermek- vállalás…

Bankvezetőt csak egyet ismerek,

Őt is csak hírből s látásból. Remek

Elme, bár kissé más volt, mint gyerek…

Azt mondják: egész nap telefonált.

S szőtte álmát, mint színes fonált’… –

Atombombával kereskedett…

(2011)

Legendáink, akikre emlékezhetünk

Egy nemzet legendái kicsit olyanok, mint az eposzai vagy a mondái. A középkor egyik „hősei“ a szentek voltak, akiknek a legendái az eposzi hősök történeteihez hasonlítanak. Szent István szigorú intézkedései nem egy szent ember jellemére vallanak, de a lojalitása nyugati egyházhoz, valamint a nyugati keresztény hit megszilárdítása a kárpát medencében őt is a szentek közé emelte.

Bár megítélése a mai napig megosztja a magyarokat, joggal, hiszen talán ő az első uralkodó, akivel a magyarság európai hovatartozásának dilemmája felszínre került, ezt a harcot rajta keresztül ismerhettük meg. Tulajdonképen a mai napig bennünk él ez a dilemma, hasonló módon most is megosztja a társadalmat, legtöbb magyar lelkét nem hagyja nyugodni, még mindig ott a kétely, vajon mi lett volna, ha Koppány pártja nyer.

Hiába győzte le István Koppány seregeit, Koppányt támogató tábor ezzel nyilván nem semmisült meg. Ha ezt a harcot úgy tekintjük, mint a Német-Római pártiak (nyugati katolikusok), vagy Bizánci (keleti katolikusok) közti viszályt, akkor ez végigkövette a történelmünket. Gondoljunk csak az ország három felé szakadására, ott igazából az ország kétfelé szakadt: török, ill. Habsburg pártiakra. Ezzel analóg viták végigkísérték a történelmünket. Innen nézve talán jobb lett volna ha a török pártiak erősebbek, mert az Oszmán elnyomást hamarabb lerázhattuk volna és nem erőltették volna annyira ránk a saját kultúrájukat, mint ahogy a német kultúrát a Habsburgok.

István elsődleges érdeme, hogy sikerült az akkor még sokszínű magyar törzseket egyesítenie a Kárpát-medencében. Lehet, hogy ez Koppánynak is sikerült volna, ezt nem tudhatjuk, akkor valószínűleg egy keleti keresztény állam jött volna létre, de ez csak találgatás. Lényeg, hogy István a nyugati katolikus vonalat választotta (pontosabban Géza, vagy ki tudja melyik fejedelemmel indult el ez a folyamat), de ez nem a Német-Római Birodalomba való betagolódást jelentette, hanem egy önálló, egységes állam lett. Ezért fontos róla megemlékezni, mert akkor rakta le annak az erős államnak az alapjait, ami annak ellenére is még létezik, még ha csonkán is, ami egy gyengébb nemzetet már lesöpört volna a térképről.

Például sikerült megtartani nyelvünket, annak ellenére, hogy nem kevés törekvés volt ennek eltörlésére. Ahhoz, hogy egyáltalán ezek a romok létezzenek, előtte egy erős, egységes államnak kellett itt lennie. Lehet, hogy nagyobb, mint amit ma feltételezünk. Mert ha a történelemkönyvek tanításából indulnánk ki, akkor már a tatárjáráskor el kellett volna tűnnie ennek a népnek (vagy előbb). Ezért nem tudok nekik hinni, egy sokkal nagyobb országnak kellett lennie Magyarországnak, hogy túlélje a tatárjárást, törököket, a 150 évig tartó háborút a török, a német és a magyar – magyar elleni háborúkat. Ezek után a Habsburg-német csapatok elfoglalják az egész országot és folytatták azt a pusztítást, amit a török abbahagyott. Ennek ellenére fennmaradt a magyar nyelv, pedig sok német és más nemzetiség települt az országba és a megmaradt főurak sem támogatták a magyar nyelv ápolását a nyelvújításig. Az, hogy fennmaradt a kultúránk és a nyelvünk szerintem nem csoda és nem véletlen, ez azért lehet, mert volt miből fogyni.

De a hosszú kitartó rombolásnak meglett a hatása: tulajdonképen a nemzet létezése határán táncol. Ma már az dilemma, ami Szent István idejében az országot megosztotta teljesen más. Ma az az érzésem, hogy a németek imádata és a délibábos álmok osztják meg a lakosságot. Az egyik a megélhetési realitások, a másik meg a vágy a nemzet régi nagyságára. A régi nagyságot már sohasem érhetjük el, de ha valakinek jelent valamit a saját nemzete, akkor szeret elmélázni a régi történeteken, akkor is, ha nem feltétlenül István vonalával ért egyet, szükségünk van a legendákra, mert ezek az emlékezések tesznek minket egy nemzetté.

Bentlakásos iskolák szükségessége romáknak és nem romáknak

A bentlakásos iskolákat regényekből is jól ismerhetjük, mást ne említsünk, mint Nyilas Misi történetét, céljuk egyértelműen a hatékonyabb nevelés volt. Egy ilyen iskolába vagy csak a jobb tanulók kerülhettek, vagy például egy olyan speciális „szakma” alkalmazta ezt a nevelési módszert, mint a katonaság. Mindegy honnan vesszük a példát, jól látszik, ha speciális odafigyelésre, nevelésre van szükség, azt előszeretettel végezték bentlakásos intézményekben. Meg kell említeni a javító, nevelő célját is: ha egy gyerek rossz társaságba keveredett, vagy valamilyen oknál fogva a családi környezet nem volt megfelelő számára, akkor is ideális megoldást jelentett egy bentlakásos iskola, ahol a szigorúbb környezetben talán jobbra fordul a gyermek sorsa.

Hangsúlyozom, hogy TALÁN, mert egy ilyen bentlakásos intézménynek is megvannak a hátrányai, nem csak egy Almodóvar filmre gondolok, meg a valóságban megtörtént szörnyűségekre. Tökéletes nevelés nincs, de a lényeg nem a kiragadott negatív példák, mert azt találhatunk a hagyományos iskolák esetében is bőven, hanem ezzel a módszerrel el tudunk e érni egy jobb átlagot bizonyos gyerekek körében. Módszer nem általános, de ahol hatásos, igenis alkalmazni kellene.

Szegregáció, vagy segítség a Romák esetében? – A környezeti hatás kiküszöbölése

Ez a kérdés rengetegszer felmerül, amikor a roma integráció ez az eszköze szóba kerül. Tapasztalat pedig van: a pécsi Gandhi Gimnázium évek óta alkalmazzák a bentlakásos módszert is. Legfontosabb, hogy ne kényszerből, hanem a szülőkkel együttműködve, a gyerek javát szolgálva működtessük. A példa a szemünk előtt van, csak össze kellene gyűjteni a tapasztalatokat és alkalmazni őket. Ezzel el is értünk az egyik lényeghez: miért szükséges a bentlakásos iskola a romák esetében.

A fogyatékosokkal foglalkozó speciális iskolákban sajnos magas a roma gyerekek aránya. Az enyhe fogyatékos gyerekek esetében nem kerülhetjük ki a rossz családi körülmények káros hatását, azaz nem vele született rendellenesség miatt lett enyhén fogyatékos, hanem magyarra lefordítva nem foglalkoztak vele eleget. Értem úgy, hogy nem beszéltek hozzá, nem kapta meg otthon azokat a fejlesztő játékokat, amik egy magyar családban magától értetődően megvannak, valamint óvodába sem járnak, ahol ezt pótolhatnák. A rossz családi körülmények bizony erős kihatással vannak a szellemi fejlődésre, amik iskolakezdésre behozhatatlan hátrány lesz és nem fogják rendes iskolába engedni a gyereket. Ezt szinte nem is lehet máshogy korrigálni, mint időben, a családi környezetből kiemelve.

Ha a gyerekvállalás és segélyezési (anyagi) problémákat félretesszük, akkor a gyerekek érdekében minél előbb el kell kezdeni a gyerek felzárkóztatását, és igen, még iskola előtt. Ezt először a szülőkkel kellene megértetni, hogy ez kizárólag a gyerekük érdekében szükséges és velük együttműködve szeretnénk ezeket a bentlakásos intézményeket bevezetni. Természetesen mivel azt sem várhatjuk el, hogy a költségeket a szülők állják az állami szerepvállalás kikerülhetetlen. Én személy szerint nem sajnálnám erre az adóforintjaimat. A megfelelő iskoláztatás az egyetlen út a roma integráció felé és ha ezért nem hozzuk meg az anyagi áldozatot később fogjuk a kárát látni, mert bizony egy felnőtt iskolázatlan embert „nehéz továbbképezni”.

A magyar gyerekeknek sem ártana

Mielőtt nagyon elmélyülnénk a roma gyerekek problémáikkal, ne feledkezzünk meg az oktatás általános nehézségeiről. A tanároknak soha sem volt könnyű dolguk a kamaszodó gyerekekkel, de manapság a szülő kooperációja nélkül ez a nevelési feladat különösen nehéz. Nekem az a meglátásom, hogy a tanárok többsége komoly és igen sok munkát fektet a jó órák tartására. A probléma a követelmények teljes behajthatatlansága és a gyerekek érdektelensége. Olyan sok, érdekesebb információ éri el őket, hogy ezekhez képest a tanóra sokkal unalmasabb.

Egy szülőtől hallottam a legjobb önkritikát: „Olyan későn érek haza, hogy fogalmam sincs, hogy mit csinál és mennyit tanul a gyerekem.” Hát igen, azt hiszem ebben a mondatban összefoglaltuk az igazságot. Egy gyerekét egyedül nevelő, éjjel-nappal dolgozó szülő (vagy akár pár) ügye nem olyan ritka. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor nem nehéz belátni, gyereknevelésre bizony semmiképen nem marad egy ilyen szülőnek, vagy akár szülőknek ideje. A fent említett szülő még szerencsés, hogy belátta a saját hibáját és nem hárít a tanárra.

Ez a rész akár egy külön poszt is lehetne, de mégis ide kell vennem a következő kapcsolódási pont miatt, ez pedig a nevelés hiánya. Mindegy az, hogy ez a rossz anyagi helyzet miatt megromlott családi körülmények, vagy az agyonhajszolt családot elhanyagoló XXI. századi életmódunk miatt, de a lényeg, hogy sok család bizony nem fordít elég időt a saját gyerekének a nevelésére, oktatására. Elszörnyülködünk azon, hogy a cigány gyerekek hogyan viselkednek az iskolában, pedig nem csak velük van a gond. A magyar gyerekek ugyan úgy kezelhetetlenek, csak arról nem beszélünk olyan sokat. Akármilyen bizarrul hangzik, ezt a nevelést pótolhatják a bentlakásos iskolák. Egy erős intézmény nyújtotta többlettudás kincs egy olyan ember esetében, akik tényleg a tudásukból, diplomájukból tudnak csak megélni. Egy jó oktatással a gyerekünk jövőjét alapozzuk meg, a nevelés elhanyagolásával pedig nagy felelőtlenséget követünk el.

Nem szabad a bentlakásos iskolákra úgy tekinteni mint egy börtönre. Akik nekem például a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumról meséltek, általában jó tapasztalatokat és jó közösségről hallottam, nem utolsósorban az oktatás színvonala sem volt rossz. Ez csak egy példa, de érdemes fontolóra venni az ilyen intézmények szerepét, mert a mai életmódunk mellett igazából rájuk vagyunk utalva, romáknak pedig égető szükségük lenne rájuk.