Isten útjai

Isten (ha létezik) megadta nekünk a kételkedés lehetőségét. Kételkedhetek akár benne is. Ha feltehetem a kérdést, akkor fel is teszem: létezel? Ha igen, hogy válaszolnál? Mégis hogy találnék utat? Vagy rá kell jöjjek, hogy nem is létezel?

Elképzelek egy kedves pásztort, aki a báránykáját terelgeti egy ösvényen, aki egyszer csak megvilágosodik, bizonyságot lel és elnyeri a lelki békéjét. Rövid életünk alatt sok választásunk van, de sok ösvény, messze vezet tőled. Úgy érzem én is egy ilyenen járok.

Testvérem és felesége babát várt. Ezen a héten meg is született, egy átlagos családba, ahol húsvétig nem is történ semmi említésre méltó. Gyerek születése csak a szűk családnak nagy esemény felülről nézve ez is egy átlagos dolog. De egy apa élete megváltozik. Gyereke nevelése lesz az élete feladata, ami ezer veszélyt és kételyt tartogat a sok öröm mellett. Isten! (ha létezel) Egy kegyetlen leckét tartogattál a tarsolyodban a testvérem számára: gyereke születése előtt tudtára adtad, hogy életét megrövidíted, ezzel életének hátralevő perceit nagy becsben kell tartania.

Húsvét hetében, mikor bátyám krisztusi korban lépett, megtudta, hogy rákos, így életét nem csak a születendő gyermeke változtatta meg gyökeresen, hanem a halálos betegsége is. Talán nem ölöd meg most. (Szabó Magda adta Emerenc szájába, hogy Isten is öl.) Megengeded, hogy küzdjön az éveiért.

Isten! (ha létezel) Mi a szándékod?

Térdre akarsz kényszeríteni?

Pilizota Szandra versei

Pilizota Szandra1

 

Kurafi

 

Ringyók hátára

mászok: a Fuji magas.

Égi a bordély.

 

 

Késedelem

 

Törött ígéret

a szentély kőlépcsőjén:

eljöttem hozzád.

 

 

Rabló

 

Egy tölgyfaláda

arany nyomja a szívem.

Nem a bűnbánat.


1  Pilizota Szandra: „1976. szept. 20-án születtem Dunaújvárosban és itt is élek. Hobbiból írok. A hozzám legközelebb álló kultúrák: dél-spanyol és arab”.  A három haiku a „Szaké” című verseskötetből való. (Littera Nova Kiadó, 2012)

 

 

Nagy Zoltán: Gondolatok a „nyelvvizsga-amnesztiáról”…

A „nyelvvizsga-amnesztiát” 2011 decemberében vezették be. A 2011-es program nem volt eredményes, így a kapcsolódó jogszabályrendszert megváltoztatták, és a rendelkezés 2014-től „Diplomamentés” néven ismeretes. Célja a diploma átvételének megkönnyítése komoly nyelvtudás hiányában. Mivel a nyelvvizsga-kérdés és az ahhoz kapcsolódó állandó botrányok és politikai csatározások szerintem jól tükrözik a magyar felsőoktatást, így postomban igyekszem kissé alaposabban körüljárni a sokakat izgató kérdést.

A nyelvvizsga-kérdésben szinte minden család érintett Magyarországon. Sokan már középiskolásként több nyelvvizsga-bizonyítvánnyal rendelkeznek, míg mások az államvizsga idejére sem tudják felmutatni a diploma átvételéhez szükséges papírokat. – Miért van ez?
Fontos megemlíteni, hogy a középszintű nyelvtanítás alapvetően a középiskolák feladata volna. Amennyiben valaki kiemelkedő nyelvi-készséggel rendelkezik, az viszonylag könnyedén abszolválhatja a szükséges ismereteket pusztán a középiskolai óraszám alapján is. Csakhogy a többség számára, a középiskolai óraszám nem elegendő, ha ugyanis a gimnáziumok szigorítják a nyelvi-képzést, akkor a nyelvvizsga-bizottságok is szigorúbb követelményeket támasztanak, a megoldást így a legtöbb diák esetében a szülők által finanszírozott magánórák nyújtják, ami gyakran áthúzódik az egyetemi évekre is. Itt máris adódik néhány kényes kérdés: az érvényes nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzése rengeteg pénzt és energiát kíván a hallgatóktól. Az érvényes nyelvvizsga-papírokkal rendelkezők így jogosan ágálhatnak az „amnesztiát” kérőkkel szemben. A komoly anyagi vonzatokkal járó magánórák ugyanakkor a társadalmi-különbségeket konzerválják drámai módon, holott a felsőfokú oktatás egyik alapvető célja a tudás-alapú társadalom eszméje lenne, ami jó szakemberek képzésében mutatkozna meg elsősorban, nem pedig egy vagyoni alapon működő „szellemi-arisztokrácia” kinevelésében. Mivel Magyarországon nem léteznek reális ösztöndíjak, így semmi sincs, ami a tehetségesebb diákok anyagi terheit csökkentené, ezért is erősen problematikus kérdés a nyelvvizsga-kényszerrel kapcsolatos anyagi többletteher… Itt kell megjegyezzem, hogy a hallgatók nyelvi-készsége tudtommal semmiféle összefüggést nem mutat a hallgatók egyéb szellemi képességeivel. Kivételesen magas intelligenciával rendelkező személyek is megszenvedhetnek a nyelvtanulással és vice versa. A nyelvi-készséget leginkább talán a zenei-érzékhez lehetne hasonlítani: Vagy vele születik a hallgatóval, vagy égész életében kínlódik vele. A szorgalom persze csodákra képes… de egy botfülű vegyészhallgató számára például bizonyosan komoly kihívást jelentene, ha a diploma átvételének feltételeként Chopin-etűdöt kellene zongoráznia… Első hallásra mindez talán képtelen felvetésnek tűnik, de gondoljunk bele, pusztán szakmai szempontból mennyivel hangzik komolyabban egy olyan oktatási-rendszer fenntartása, ami a diploma átadását Esperanto vagy Lovári nyelvvizsgához köti?
Ne feledjük: az oktatást alapvetően az adófizetők szponzorálják. Az általunk, adófizetők által kiadott pénz csak akkor fog megtérülni, csak abban az esetben lesz társadalmilag nyereséges, ha eleve hasznos és értelmes dolgokra költik. A bennrekedt ötvenezer diplomával jó néhány szakembert elveszített az ország: ablakon kidobott pénz volt az oktatásuk. És akkor még nem számoltunk azokkal a frissdiplomás fiatalokkal, akik külföldön mosogatnak…

A 2011-es „nyelvvizsga-amnesztia” – (amelynek már a neve is megalázó, hisz közkegyelmet tudtommal köztörvényes bűnözők kapnak, nem egyetemisták) – sikertelennek mutatkozott, az új szabályozásról – („Diplomamentés”… hm…) – pedig még nincsenek mérhető adataink. Annyi azonban világosan látszik, hogy a 2014-es szabályozás máris diszkriminálja a hallgatókat, és a max. 250 órásra (!) tervezett kurzuson való részvételt egy pályázat benyújtásához köti, ami szintén nem hangzik valami megnyugtatóan… Véleményem szerint, az egyetemeknek a jövőben csakis az általuk oktatott diszciplínákat szabadna követelniük a hallgatóktól. Mivel pedig tantervük többnyire nem tartalmazza a nyelvoktatást, így az erőszakos nyelvvizsga-kényszer számomra eleve jogszerűtlennek tűnik, s mivel ők hibáztak, következésképp nekik kellene „amnesztiát” kérni…

***

Nyelvek nem tudása magyar sajátosság? Talán azért nehéz nekünk megtanulni egy idegen nyelvet (elsősorban angol, vagy német nyelvet) mert más a nyelvtani rendszerünk, nehéz benne gondolkodni? Nem erről van szó. Egyszerűen elfelejtettünk nyelvet tanulni. Egy XIX. századi tanult, gondolkodó embernek természetes volt, hogy több nyelven is beszél, mert eleve a családi könyvár többnyelvű könyvekből állt (itt a franciára kell gondolni, mert az volt a kor európai nyelve). Még csak nem is magyar sajátosság. Egyszer egy csehországi üdülővárosban tapasztaltam meg a magyarhoz hasonló viszonyokat: tényleg szinte senki nem tudott sem németül, sem angolul (még a számokat is alig), pedig sok német jár oda síelni.
Ez egyfajta örökség a rendszerváltás előtti időkből. Olyan nyelv volt kötelező, amit nem kellett sem a tudományokban használni (vagy ritkán), sem a hétköznapokban nem találkoztunk vele. Másrészről az a réteg, akinek nyelvi műveltsége volt, az eltűnt vagy a tudás elveszett, amit évszázadokon át gyűjtögettek. Maradtak a svábok leszármazottai, akik németet oktattak (tudjuk milyen minőségben) és az átképzett orosz tanárok.
Ezzel szemben vannak ma olyan fiatalok, akik feliratos angol filmeken nőnek fel. Ezt a műveltséget lehet minősíteni, támadni, de tény: nekik egy használható nyelvtudásuk van, jó kiejtéssel, élő szókinccsel. Nyelvtudást nem lehet csak az órákon megszerezni, ehhez keményen kell otthon tanulni, vagy hasznos szórakozással összekötni (nem szinkronos filmek nézése például, idegen nyelvű könyvek olvasása), sok példa van rá hazánkban, hogy kemény munkával értékes nyelvtudáshoz lehet jutni. Nyelvtudás nélkül pedig nincs értelmiség, nincs igazi kulturális élet, nincs igazi tudás.

Szomorú klosárnap, jégzselé

Szomorú klosárnap, jégzselé

Az avultat le kell
bontani. Méné tekel.
Spandora szelencéje nyitva,
benne az univerzum verzál titka,
ott a levegő sűrű vagy ritka,
attól függ, mélyére nézel,
vagy magaslatára hágsz,
hiába vagy tele pénzzel,
hiába őrláng, elmeparázs,
hol a verset megsütnéd:
az idő, az az idő eltűnt rég.

Megint Teslával álmodtam.
Úgy ébredtem ázottan,
dideregve, mint egy utazó,
kit visz a szél szadomazó
partira, gangbang-orgiára,
s nincs meg a neve, bolti ára,
nem emlékszik a holdvilágra,
csak egy csapat hímre.
Rákeres egy rímre,
és minden felgyorsul onnantól.
Emléke képzik a holnapról,
maga sem tudja, hol landol,
ha belép a vákuumenergiába.

Az Isten bámul úgy egyfiára,
mint ő a létralétre.
Alatta kő, fenn az éterbe lép be,
vagyis ki,
elindul űrfagyizni:
asztrocsatella kvantumhabbal.
Nincs ott éjszaka, nincsen nappal,
átkel az Einstein–Rosen-hídon,
leng, nem suhan.
Emléke néhány párhuzam,
vak mélyébe szakadt, zöld sírrom.
A testindulás nem halála a szónak.
Csak egy beomló jégbörtön olvad.

Na és az okság. A miértje éget.
Zsigerbe szorult és gyomorba égett,
összeszögelt, -tákolt törvények.
Az emberfaj nem sikertörténet.
A kéz egy húscsodaszer,
mindenre jó, mindent jegel,
a tenyérbőrön a súly puha bélyeg,
és nem tűnik el.
No more Philadelphia-kísérlet.

Mily habos e krumplifőzelék.
Szemem dagadt, teszek rá jégzselét.

Szerző: Simon Adri

A Tükör – Kepes András egyik műsorának felidézése

Fel szeretném eleveníteni Kepes András Apropó című műsorának egyik adását, ahol megszólal például Elliot Aronson, vagy Philip Zimbardo, akik kutatásukkal sokban hozzájárultak az emberi viselkedés megismeréshez, olyan kísérleteken keresztül, amiket ma már nem is engedélyeznének. Ilyen a hírhedt iskolakísérlet, ahol a a tanárnő egyik reggel közli a tanulókkal, hogy most olvasta egy könyvben a szőkék felsőbbrendűségéről, és ezért megkérné a barna hajúakat, hogy egy jól látható szalaggal jelöljék meg magukat. Majd megfordította a szituációt, szólt, hogy tévedett és mégis a barnák a felsőbbrendűek. Gondolhatjuk, ekkor jött a barna hajúak bosszúja, pedig az egész kísérlet csak egy napig tartott! Vagy egy másik példa a stanfordi börtönkísérlet, erről sokan hallottak, de érdemes a videón is megnézni, mert a professzorok kommentára azért sokat hozzátesz.

Ezek a kísérletek rámutatnak arra, hogy mi emberek bizonyos körülmények között meg is öljük a másikat, ehhez az kell, hogy a felelősség ne e mi vállunkat nyomja. Tipikus ilyen eset, a parancs követése. Állítólag több SS tiszt is erre hivatkozott a II. világháború után. Jó tisztában lenni azzal kik is vagyunk valójában, ezek a kutatók erre világítanak rá, talán kicsit visszarántanak minket a földre …

Magyarok tragédiája: a foci

Szalai Ádám interjúja nagy hatással volt rám. Hosszú ideje az első focista nyilatkozat, ahol az intelligencia jeleit véltem felfedezni. Bár a jelen lévő újságírók nem értették meg azt, amit mondani akart, csak a magukét fújták, de remélem ez őt nagyon nem keserítette el, ezt a helyzetet is meg kell tanulnia kezelni. Magam részéről: én értettem mit akart mondani, nem érzem magam átverve, mert én nem vagyok focikedvelő, de a sportot általában szeretem. Nem is gondolom, hogy sok újdonságot mondott volna csak kimondta azt ami az orrunk előtt zajlott és nem akartuk észrevenni, de aki nem elfogult annak ez már 10-20 éve nyilvánvaló volt: a magyar válogatott gyenge keretből áll (itt tessék az átlagra és ne egyénekre gondolni), elvárásaink valóban irreálisak voltak (szerintem azok is lesznek).

De ez a nyilatkozat felvet egy kérdést: miért csak egy focista meri ezt kimondani? Az MLSZ miért nem néz szembe a tényekkel? Talán mert nem érdekük a jobb eredmény? Szerintem tisztában vannak a képességeik hiányával, de ami még ennél is rosszabb, tisztában vannak azzal is, hogy nem tudnak tovább fejlődni. Továbbá, ha beismernék a hibáikat, akkor beismernék azt a tényt is, hogy az a rengeteg pénz, amit az államtól, szponzoroktól kaptak kidobott pénz volt. Így nehéz lehet nekik más sportág képviselőinek a szemébe nézni.

Ezen a ponton eljutottunk oda, miért is született meg ez a poszt. Mint említettem nem vagyok focirajongó, de a válogatott meccseit követtem. Jómagam küzdősportot művelek, általában az egyéni sportokat jobban kedvelem, de focizni is bármikor beállok, mert szeretek mozogni. De ami tegnap történt az Szalai Ádám interjújánál is jobban elgondolkodtatott: egy gyerekkel beszélgettem edzésen, aki tavaly részt vett pár versenyen, el is ért eredményeket, de idei évtől egyszer csak nincs kedve indulni. Nem egy félős gyerek, így megpróbáltam kifaggatni miért is nem indul versenyen. Nem volt könnyű információhoz jutni, mert eleinte nem akart megnyílni, meg az is lehet, hogy egyszerre több oka van és ő maga is nehezen érti meg. Tegnap viszont a következőt mondta: „Miért utazzak 300 kilométert és áldozzam fel az egész szombatomat, ha még el is érek valamilyen eredményt az iskolában meg sem említik. Csak az számít, amit a foci és a kosárcsapat csinál.”

Erre nem tudtam jól felelni, csak makogtam. Nem lett volna értelme filozofálnom azon, hogy ezt magadnak csinálod, meg a siker az akkor is siker, ha az iskolában nem ismerik el. Nem lett volna értelme, mert egy gyereknek nagyon fontos az elismerés főleg az iskolában, hiszen ebben a korban az a család után a legfontosabb közössége. Megértettem a problémáját, de erre nincs megoldás, még csak vigasztalni sem tudtam. Megemlítettem az edzőnek, meg sem lepődött. Elmondta, hogy tavaly a fia 2. lett a országos diákolimpián, ahol nem a klubok, hanem az iskolák képviselik magukat, de az iskolában meg sem említették, semmilyen dicséretet nem kapott.

Okait több dologra is vissza lehet vezetni. Csak egy szelete ennek, hogy a Kedves Vezetőnk szereti a focit, itt az is szerepet játszhat, hogy a hírekben is elsősorban a foci szerepel, természetesen, mivel az érdekli az emberek többségét, de ennek megvan az a mellékhatása is, hogy aki nem foglalkozik a sporttal, annak az lesz a benyomása, hogy más sport nem is fontos. Így fog végül pedagógiai szintre emelkedni, hogy a focin kívül léteznek a labdasportok, a többi meg nem is fontos. De milyen érzés egy 10-12 éves gyereknek az elismerés elmaradása? Mégis milyen pedagógia ez? Amikor ez az edző saját költségén utaztatja a gyerekeket 100-200 km távolságra, e mellett egy fillér fizetést sem kap ki tudja milyen rég óta, hogy esik neki az, hogy mások csillagászati összegért cserébe 20 évre előre elássák az adott sportágat (focit) jó mélyre.

Magyarország balszerencséje, hogy sok sportágban jó, sőt, olyanokban jeles, amire keveset költ. Ha nem lennénk semmiben sem kiemelkedőek, akkor könnyebb lenne lenyomni az ország torkán, hogy a focira kell költeni, de valójában ezt semmi sem támasztja alá. Egy olyan sportág ahol rendszeresen vannak olimpiai eredmények, ott van oktatási tradíció is, ott tanul egy gyerek, nem csak fizikailag, de mentálisan is fejlődni fog. Ha elmegy egy országos versenyre más klubok szintén erős versenyzőivel mérheti össze tudását, így a nemzetközi porondra is esélyesen érkezhet. Ellentétben a focival, ahol alulképzettek játszanak egymással, és mire felnőnek nem értik miért rosszabbak, mint külföldi sporttársai. Szerintem a foci az ország tragédiája, és a legrosszabb, hogy a beleölt pénz nem vezette sehova, viszont tönkreteszi a többi sportokat, amiben jók voltunk.

Világpolgárok és emigránsok

Nem csak a szorult anyagi helyzetűek választják a külföldi munkavégzést, hanem a középiskolások körében is egyre népszerűbb a külföldi továbbtanulás lehetősége, több esetben hosszabb távra terveznek. Persze ezt az országra nem túl hízelgő: „minél előbb el kell húzni” kijelentés kíséretében teszik. A külföldön tanulás egy jó lehetőség arra, hogy nyelvet tanuljunk és olyan technikákkal, módszerekkel ismerkedhetünk meg, amik előrébb tartanak, mint nálunk. Gondolok itt olyan tárgyakra, amiket emelt szinten érdemes külföldön tanulni, ilyenek különböző kutatási területek, ahol sokkal fejlettebb eszközök állnak a hallgató rendelkezésére, vagy ide lehetne sorolni a menedzsmentet, ami tőlünk nyugatabbra minden ágát magasabb szinten művelik, mint itthon. Ezzel a pár sorral le is zárnám a külföldön tanulás, dolgozás hasznáról szóló témát, a továbbiakban a világpolgár és az emigráns szemlélet közti különbségről szeretnék írni Márai Sándor példáján keresztül.

Márai Sándor elég felkapott író lett az elmúlt tíz évben (előtte pedig méltatlanul el volt hanyagolva), így többen jól ismerik a munkásságát. De előre le szeretném szögezni, próbáljunk meg attól elvonatkoztatni, hogy egy politikai kör megpróbálta munkásságát kisajátítani. Semmi közük sincs ahhoz a réteghez, amiről Márai ír, ugyanis az a réteg megszűnt létezni. Nem csak itthon, hanem egész Európában. Személyes véleményem szerint meg Márai nem szimpatizálna ezzel a politikai vonallal, de ez csak tipp.

De térjünk a tárgyra! Márai életét e téma szerint is két részre oszthatjuk: egy világpolgári korszakra és egy emigráns korszakra, amikor el kellett hagynia az országot a politikai változások miatt. A poszt szempontjából az első rész az érdekesebb, azaz mi is világpolgár és az emigráns közti különbség? Egy világpolgár nem csak az anyaországához, hanem egy bizonyos társadalmi réteghez is tartozik, amiben az országhatárokat átlépve vándorol, megtartva ezt az identitást. 1919-1928 között megjárta többek közt Németországot, Franciaországot, ahol tanulmányai mellett végig nyitott szemmel járt, látta a hasonlóságokat és különbségeket a hazai és az ottani viszonyok közt, elmerült az adott ország spleenjében, végül ezeket a tapasztalatokat irodalmi művekbe foglalta össze (Egy polgár vallomásai, Napló, Idegen Emberek stb…).

Márai korai műveiben nem találjuk a kesergés nyomát, a külföldi tartózkodás nem a menekülésről szólt, hanem egy ismerkedésről, tapasztalatszerzésről. Márai esetében nem csak nemzeti identitásról volt szó, hanem erős kötődése volt egy olyan társadalmi réteghez, ami egész Európában megtalálható volt, ami kisebb különbségektől eltekintve egységes képet alkotott. Márai naplójában meg is említi, hogy Németországban nem is érezte magát idegennek, otthonosan mozgott az ottani környezetben, ellentétben Franciaországgal (lásd: Idegen emberek c. írása). Talán a szülővárosának elvesztése is hozzájárult ehhez a világpolgári szemlélet kialakulásához. Mindenesetre a műveiből megismerhetjük az ő polgári rétegét, érződik az ehhez fűződő szoros viszonya és az olyan erős kötődése, ami miatt ebben kényelmesen érzi magát bárhol is legyen Európában.

Ezzel szemben manapság a diplomások és a középiskolások elsősorban menekülnek. Nincs szó egyfajta identitásról egy Európán átívelő társadalmi réteghez való tartozáshoz. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a második világháború után a társadalmi rétegek összemosódtak. Tulajdonképen egy gazdag vezető réteg alatt kialakult egy óriási massza, aki az előállított termékeket fogyasztja és dolgozik, különböző bérért. Nem található az a réteg ahol a családban összegyűlt egy „könyvtár”. Egy családi műveltség, tradíció, ami generációkat meghatározna. Mindenki mintha ugyan abból a sablonból vágtak volna ki, ha megszerzi valaki a megfelelő tudást (ami nem műveltség), akkor Európában bárhol beállhat egy hasonló tömegbe magasabb fizetésért dolgozni, mint otthon. Márai Sándor céltalannak tűnő bolyongása mégis ezen, a polgári réteghez kötődő pályán mozgott. Identitás és a műveltség szorosan összefügg. Identitás valahova tartozást jelent, ez pedig csak közös történetek, mégpedig olyanok, amik csak adott szűk körnek (családnak) a története, közös kulturális élet, ahol az értékrendek is találkoznak. Ezek mind összekuszálódtak a második világháború viharában. Egyszer majd talán kialakul valami más helyette, de világosan látszik még sokan csak keresik a helyüket.

Márai Sándor emigráns korszakában született írásaiban megjelent egyfajta keserűség, amit a hontalanság okoz. Egészen más szabadon vándorolni, mint tudni, hogy a szülőhazába nem térhetünk vissza. Neki a politikai rendszer elől kellett menekülnie, mert nem érezte magát biztonságban. Manapság ilyenről nem beszélhetünk, csupán arról, hogy valaki nem elégedett a jólétével. Sokan a rossz pénzügyi helyzet miatt keresnek jobb anyagi lehetőségeket, de többen a nagyobb luxus miatt vállalnak külföldön munkát. Ez teljesen más motiváció, ami szintén egyfajta helykeresés a társadalomban. Úgy érzem sokan egyszerűen elégedetlenek az adott társadalmi helyzetükkel (legyen az bármilyen jó), innen feljebb akarnak kerülni, mert nincs az adott rétegen belül semmi kohézió, csak az örök mozgás. Egy ilyen masszában nem könnyű magunknak olyan célokat találni, amitől valóban boldogok lehetünk. Ezért is menekülünk sokan az ésszerűtlen fogyasztásba, anyagi javak hajszolásába, hogy ezt a hiányunkat pótoljuk. Hiteleket nehéz visszafizetni, de mi volt az a cél amiért felvettük?