Szabályok és Emberek

Mióta túlléptünk az ősközösségi társadalmon, valamilyen formában a modern kor embere megpróbálja megfelelő keretek közé terelni az együttélés szabályait. Eleinte nyilván ez egy szóbeli megállapodáson alapult, majd később megjelentek az írásos törvények, ítéletek amik kezdetben isten törvényei voltak a nép szemében, amit az uralkodó közvetített hozzájuk (lásd Hammurapi törvényoszlopa, amit ie. II. évezredben készítettek).

A kezdeti egyszerű törvények egyre komplexebbek lettek, de ettől még régen sem volt egyszerűbb a társadalom szabályai, csak nem írtak le mindent. Nem írott szabályoknak a megszegése szintén súlyos következményekkel járt, hiszen a végrehajtó hatalom is a saját erkölcsi normái alapján döntött. Ma ezzel szemben főként az írott törvénynek és szabályoknak van súlya, a bírónak ezek alapján kellene objektíven döntenie, ill. a rendőröknek eljárnia. Látszólag az a jobb, ha kizárjuk a szubjektív véleményt és csak az írásban rögzített szabályok ill. törvények szerint járunk el, amihez mindenki tartja is magát.

A dolog ennél árnyaltabb. Nézzünk egy súlyos esetet, például az emberölést. Régen hallottam egy rádióműsort egy ügyésznővel a gyilkosságokról, és állítása szerint az esetek többségében a tettesek bár megbánták a tettüket, de úgy érezték olyan szituációban voltak, hogy nem tehettek mást. Például az egyik a lakótársának a zsarolásának és terrorjának volt kitéve, teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került és egyszerűen nem maradt más eszköze (legalábbis ő így érezte). Ő úgy gondolja, ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülne, megint megtenné. Gyilkosok nagy része nem pszichopata bűnöző, az adott kilátástalan helyzetüket nem tudják máshogy megoldani, ebben az esetben egy szubjektív vélemény alapján is döntő bíró könnyen megenyhülhetne. Emlékszünk Móricz Zsigmond Barbárok című novellájára? Itt el lehet olvasni, a végén tanulságos, hogy a gyilkos juhász beismeri a tettét csak 25 botütést kap. Elgondolkodtató ez az ítélet egy számításból elkövetett emberölésért.

De mi a helyzet azokkal a szabályokkal, amik csak a mindennapi apró-cseprő életünket korlátozza? Ha egy súlyos törvényszegés esetén is elgondolkozhatunk rugalmasságon, akkor a szabályok esetében miért nem tesszük meg ugyan ezt? Egyáltalán mi egy szabály súlya egy törvényhez képest? Hogy viszonyul egymáshoz a lopás-emberölés és mondjuk a tíz utáni hangoskodás? Aki kikapcsolódni akar az lazítana a szabályon, aki pihenni az pedig szigorítani, ez egy elég nyilvánvaló érdekellentét. Mikor lesz az életünk túlszabályozva? Ha épen minket zavar egy szabály léte, mennyire objektív ez? Ha egy két éves gyerek hangos akkor a szomszéd jogosan hívja-e ki a rendőrséget miután szólt, hogy ez őt zavarja? Ha kutyát nem lehet sporttelepre bevinni, de ezt mégis megtesszük egy lepukkant erdő melletti falusi focipályán, ugyan olyan súlyú-e, mert a szabály erre is vonatkozik mintha egy első osztályú csapat focipályáján tettem volna? Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz válaszolni, erre 100 ember 50 különböző választ adna, habitusától függően.

Mégis az e jó nekünk, ha egy törvény alkotó többség (vagy kisebbség!!!) pontosan lerakja a szabályait, ami innentől kezdve mindenire érvényes, arra is, aki ezt máshogy gondolja. A szabály egyeseknek védelem, másoknak korlát, a kérdés csak az, megéri-e korlátokat állítani egy túlzott védelemért? Kell e rögtön egy általános érvényű szabályt alkotni, ha egy felelőtlen ember hibázott, azaz egyedi esetekre általános szabályokat hoznak. Mi lenne a logikus szabályozás? Vegyük a kutyatartást például: ha megtiltjuk a kutyák szabadon sétáltatását (póráz nélküli sétára gondolok), vagy csak azt a felelőtlen gazdát kellene szigorúan megbüntetni, aki bajt is okozott figyelmetlenségével? A helyes egyensúly talán az lenne, ha az esetleges kár bekövetkezésének valószínűségét is figyelembe vennénk, vagy a mások nyugalmának biztosítása hány ember életét keseríti meg.

Soha nem voltam annak a híve, hogy rendőrért kiáltsunk minden apró-cseprő esetben, de kezdem azt érezni mégis ez lenne a helyes út. Talán mert ezzel elkerülhető lenne az önbíráskodás, az olyan esetek, mikor már nem csak szóban akarja egy önérzetes állampolgár megregulázni a szabályszegőt, hanem ez tettlegességgé fajul. Másrészt ha először átgondoljuk, hogy hívnánk-e rendőrt, és leteszünk róla, akkor talán az egész konfliktus nem is fontos.

Ezzel elértünk a leglényegesebb pontra: önmagában egy szabály léte és egy szabályszegés észlelése feljogosít-e egy átlagpolgárt arra, hogy intézkedjen, vagy bármilyen formában kioktassa a szabályszegőt? Szerintem ezt biztos nem teheti meg, egy szabály betartása nem véletlenül valamilyen hivatalos szerv kezében van (rendőr, közterület-felügyelő, stb…), mert a tapasztalatukkal és a rájuk ruházott jogkörnél fogva nekik érdemes ilyen ügyekben eljárniuk, mert ellenkező esetben csak felesleges vita keletkezik, ami mást nem eredményez, csak minimum egy rossz napja lesz minkét félnek, ez pedig kinek kell? Egy szabály léte nem szentírás, ettől való eltérést pedig csak az a megfelelő jogokkal felruházott bírálhatja el, ezt érdemes lenne szem előtt tartania mindenkinek.

Személyes véleményem erről a következő: nincs szükség általános tiltó szabályokra, hanem egy konkrét vétséget kellene büntetni, ugyanis a túlzott szabályozás esetleg másokat korlátozhat. Ha pedig egy jelentéktelen szabálytalanságot látunk, gondoljunk arra, hogy megéri-e konfrontálódni, olyan vehemenciával, mintha emberölést értünk volna tetten? Tegyük fel a kérdést, hogy ehhez kell e rendőr? Ha nem, akkor önjelölt rendőrre sem lesz szükség, higgyük el mi mezei állampolgárok sem vagyunk jobbak. Magyarországon szinte mindenre vagy egy tiltó szabály, és minden ilyen szabálynak megvannak a rigolyásai, akiknek ez a vesszőparipája, de azzal nem törődik, hogy közben másik tízet meg ő szeg meg.

Reklámok