Mi leszel, ha nagy leszel?

 A ponthatárok kihirdetése előtt kicsit nosztalgikus érzés töltött el, milyen is volt amikor vártam az eredményt, vajon felvesznek-e. Könnyű helyzetem volt, mert a pontrendszer évek óta változatlan volt, az állami finanszírozás megszüntetése sem volt épen akkor napirenden, szóval nagy változások híján tudtam, hogy mire számíthatok. A rá következő években már nem volt ilyen könnyű a helyzet, mert vagy a költségtérítés került napirendre, amit a nép végül leszavazott, máskor a pontszámítási szisztéma lett más, így az összehasonlítási alap lett oda, most pedig az államilag finanszírozott férőhelyek számát csökkentették le, elég drasztikusan. Ez a változás sokak személyes érdekeit sértette, mind a tanulókét, mind az oktatókét.

FIDESZ megint a saját politikájának esett áldozatul. Mivel az az ominózus népszavazás-kezdeményezés az ő ötletük volt, mikor is a költségtérítéses rendszert le lett szavazva, nem is nyúlhattak máshoz, mint az államilag finanszírozott férőhelyekhez. Erre egyszerű okból volt szükség: kevés a pénz (erre is). Itt nem a FIDESZ politikáját kívánom kritizálni (mivel szerintem nincs lényegi különbség a megoldások között, csak máshogy nevezik), sőt általában nem a felsőoktatás rendbetételéről szeretnék írni, hanem mi, az átlag szavazók hozzáállásáról a felsőoktatáshoz.

Ezt a kérdést is érdemes a rendszerváltásig visszavezetni. Rengeteg munkahely szűnt meg, sok olyan, amihez elég volt valamilyen szakképesítés, de sok üzemmérnöki állás is megszűnt, a bányászatról nem is beszélve. Egyszerűen akkor magától értetődőnek tűnt, hogy másfajta munkaerőre van szükség. Gond csak ott volt, hogy nem tudták, hogy mire. Nyugati filmekből láttuk, hogy például a jogászok igen jól élnek. Ezért akinek nem volt jobb ötlete elment jogásznak. A másik jolly joker a közgazdász képzés lett (elnézést a kiragadott példáért, írhattam volna ide sok mást is). Az aki teljesen kiábrándult a gyerekkori vágyaiból, de a szülői nyomásnak meg kellett felelnie, akkor ha jobb volt matekból, biztos a közgazdasági egyetemet választotta, a nélkül, hogy tudta volna egyáltalán, mire is jelentkezik. Igazából sem a tanárok, sem a szülők nem tudták, mit is takar az adott képzés, milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak. A nagyobb baj, hogy az egyetemi oktató sem igen tudta. De nem is volt dolga, hogy a munkaerőpiacot felmérje. Azt meg előre nem lehet látni, hogy mennyi idő alatt telítődik egy szakma. Nem is hiszem, hogy egy egyetemi dolgozó felelőssége lenne figyelmeztetni egy diákot, hogy ez a szakma bizony nem igényel ilyen mértékű utánpótlást már tíz éve.

Miért fogjuk be a szemünket és értékeljük túl a diplomák szerepét? Miért hisszük azt, hogy ha szerzünk egy papírt, amire rá van írva egy szakma (azaz dehogy szakma csak egy elvégzett szak neve), akkor az garancia is a jobb életre? Ha valaki tehetséges valamiben, és érdekli is az adott terület, akkor nagyon szerencsés, valószínűleg sikeres is lesz benne. Ha nem, akkor meg kell találni azt az irányt, amiben a legsikeresebb lehet, legyen az zene, asztalos, orvos, betegápoló, kőműves, bármi. Pályát nem pletykák alapján szabad választani. Bizony középiskolásként is át lehet futni az álláshirdetéseket. Valószínűleg négy év alatt keveset fog változni az állások összetétele, innen láthatjuk, hogy mire számíthatunk a diploma megszerzése után. Más kérdés, ha a családban valamelyik szülő is az adott szakmát viszi és ez a gyereket is érdekli. Nem ördögtől való, ha egy bíró apának a gyereke is bíró lesz, mert szerintem a következő generáció valamilyen úton-módon tovább viszi az elődök tapasztalatát, egy szülő nagyon értékes tudást adhat az egyetemi tanulmányok mellé. Ha valaki egy telített szakmát azért választ, mert tehetséges benne, akkor sem szabad eltántorítani, mert a tehetsége és szorgalma révén abból meg fog tudni élni.

A probléma abból adódik, ha valaki pletykák, téves hírek, vagy egy téves szülői nyomásra választ egy egyetemet. Ez a diplomaszerzés után egy igen nagy frusztrációt fog eredményezni. Ha nem kiemelkedő a saját területén, akkor egy kilátástalan harcot fog vívni nem csak a munkáért, hanem a munkahelyen bent maradásért is. Ebből lesz, hogy az illető nem ért mi baj körülötte, miért nem sikerül neki állást szerezni, pedig három diplomája van. Sajnos azért nem, mert tévedésben élt. Becsapták. Nem az állam, mert onnan senki nem állította, hogy el lehet helyezkedni biztosan egy adott képesítéssel. Talán magát csapta be, vagy a szülők, vagy a környezete, akik téves következtetéseket vontak le, talán a tévéből jövő információból.

Szerintem át kellene gondolni a pályaválasztási módszereinket. Érdemes lenne több információt gyűjteni már középiskolában, interneten sok álláskereső portál van, azokat lehet böngészni. El kell felejteni, hogy a diploma bármire is garancia. Egy diploma értéke ugyan úgy inflálódhat, mint bármilyen értéktárgyé, ha abból sok kerül a piacra és a kereslet pedig csökken, egyre kevesebbet fog érni. Garancia az álláskereső képessége és tudása. Ezt kell mindenek előtt fejleszteni. Nem lehet csak a szerencsében bízni, a megszerzett tudás az egyetlen garancia a megélhetésre. Ha ez a tudás hiányszakmához kapcsolódik, akkor pedig kimondottan szerencse, mert sokat fog keresni. Sajnos sok felsőoktatási szakra nincs szükség. Sajnálom az ott dolgozókat, mert ez nem az ő hibájuk, egyszerűen megváltoztak a körülmények. Ezeket szerintem még akkor sem lenne szabad finanszírozni ilyen mértékben, ha lenne rá pénz, mert egyszerűen pazarlás.

A diplomaszerzés is egy befektetés, ha jól csináljuk nyerünk a plusz három-öt (vagy több :)) év tanulással, de igazából veszthetünk is vele. Nem kis döntés, jól át kell gondolni, aki pedig bekerült oda kell tennie magát.

Reklámok

Hodori Balázs: Tálentum

– Járok egyet – mondta Elemér, és kiment az előszobába. Orkándzsekije bélését már korábban eltávolította, a vatta helyén most ropogós pénzkötegek voltak. Elemér megnézte magát az előszobai állótükörben és kellemes látványt nyújtott. Úgy tervezte: végigsétál a korzón, majd felszáll valamelyik buszra az állomáson; arra, amelyik megáll a Tónál – több ilyen állandó járat is volt. „A Tótól majd gyalog sétálok vissza, esetleg villamossal…”

A csuklós csotrogány középső ajtói csukva voltak. A tömeg felháborodottan tolongott tovább a „bazilika” szárnysajtója elől a „gyóntatófülke” szűkös bejáratához. A gyóntatófülkében terpeszkedő sofőr mogorva pillantásokkal ellenőrizte az emberek által felmutatott jegyeket-bérleteket…

Elemér a szerelvény szelvényinek középső, forgószínpadra-emlékeztető része felé tartott. A rengeteg üres ülőhely látványa azonnal megnyugtatta a sofőr „ügybuzgóságán” felháborodott utasokat. A többi megállóban már a középső, széles ajtón és az oldalsó mellékajtókon is fel lehetett szállni, jelezvén, hogy a nagyvárosi-köröket rovó sofőr buzgalma alábbhagyott…

Elemér nézte az utcán sétáló embereket, és hallgatta a mögötte helyet foglaló három asszonyt… „A kurva anyját!” „A kurva anyját!” – hajtogatta az egyik folyamatosan, és a sofőr személyét érintő félreérthetetlen célzásokat tett. A másik két nő egyetértett vele vagy hallgatott, csak néha szólaltak meg…

A sokadik piros lámpa előtt a sofőr kikászálódott a gyóntatófülkéből, és felháborodottan gesztikulált. Ujja egyenesen Elemér irányába mutatott, de valójában a három asszonyhoz szólt. Büntetéssel és leszállítással fenyegette meg őket: „Ha nem fogják be a mocskos pofájukat!” …

Elemér, nagy bánatára nem láthatta a háta mögötti rendzavarókat, ahhoz hogy láthassa őket, meg kellett volna fordulnia. De mintha a többi utas se nagyon forgolódott volna, inkább csak bambán maguk elé néztek…

A sofőr prédikációját követően Elemér adrenalin-szintje érzékelhetően megnövekedett, és szórványosan izzadtságcseppek jelentkeztek a hónalja alatt és a hátán. Úgy gondolta: jobban teszi, ha leszáll a legközelebbi megállóban, és majd egy másik járaton jut el a Tóhoz. A szárnysajtóból még vetett egy lopott-pillantást az asszonyokra, azután leszállt a csuklós-buszról…

Az utcán sétáló Elemér váratlanul egy volt-osztálytárába botlott, aki szintén az utcán sétafikált… Elemér szívesen beült volna ezzel a jópofa-fickóval egy jó-pofa sörre, a régi szép emlékek felől nosztalgiázni, mivel egykoron egész jó haverságban voltak, és már évek óta nem látták egymást… de Hernyó – ez volt hajdanában a beceneve – láthatólag a munkahelyére tartott…

Idő hiányában tehát egymás szavába vágva, egy álltó-helyükben szidalmazták az éppen aktuális politikai-rendszert… Hernyó véleménye szerint: a magyar politikusok teljesen tehetetlenek és telhetetlenek, – „csődbe vitték az egész kiba… ott államgazdaságot” – akiknek az is kevés lenne, ha minden leadott szavazat egy-egy jól-csengő aranyforinttá változna át a zsebeikben…

– De mi van veletek?! – kérdezte Hernyó… Elemér érezte, hogy ez csak amolyan udvariaskodó kérdés, és csak általánosságokban válaszolt. Válaszolt az ikertestvérét, Andrást érintő kérdésekre is, aki valaha szintén a Hernyó osztálytársa volt.

– Együtt lakunk. – mondta – Néhány éve közös vállalkozásba kezdtünk. A nősülést még korainak tartjuk…

– Azt nem lehet eléggé korán… elrontani. – tréfálkozott a Hernyó becenevű – És mi van vele, hogy is hívják a lányt… Irén… együtt vannak még… együtt vagytok? …

(Elemér és András volt-osztálytársa, a kérdés feltevése után néminemű homályos bűntudatot érzett. Mintha a távoli múltból derengett volna neki, hogy ezzel érzékeny húrokat sért meg… Valami ködös, homályos hallomás, valakitől, valamikor… Tulajdonképpen azt se nagyon tudta már eldönteni: melyik volt-osztálytársa is járt jegyben az Irén nevű nővel annak idején… Lehetséges, hogy mindkét férfinak ez a lány volt a barátnője; emlékfoszlányaiban viszályt és konfliktusokat látott)…

– Irén közigazgatási főelőadó. – mondta Elemér, és hangszíne érzékelhetően megváltozott…

Hernyó kíváncsiságát mindez erőteljesen felcsigázta, adrenalin-szintje az egekbe’ szökött. De sajnos sietnie kellett, főnöke nem volt túl elnéző vele a munkahelyén… Búcsúzóul kicserélték éppen aktuális telefonszámaikat, és kölcsönös jövőbeni-érdeklődésükről biztosították egymást.

Elemér elindult hazafele…

***

– Minek ez a maximalizmus? – csóválta fejét András, és értetlenkedő képet vágott… Elemér nem ment most bele ebbe a konfliktusba, és szó nélkül vetkőzködött… Néhány perc elteltével már az otthoni bemelegítőjében ülve tapogatta a preparátumot… Úgy döntött, nem osztja meg iménti kalandját az ikertestvérével, nehogy feleslegesen felzaklassa. A pénzcsomókat most lassú, akkurátus mozdulatokkal távolította el a széldzseki belsejéből. A Tóról beszélgettek…

– Ide süss kölyök! – mondta András diadalittas-ábrázattal. (Két ujja közt egy kisebb belvárosi-lakás árával egyenértékű aranyveretet tartott). Elemér vetett egy lopott-pillantást a szóban forgó tárgyra… (Bár ő maga kizárólag „rongyos-húszezreseket” hamisított, a középkori-érmehamisításnak jó néhány csínját-bínját elleshette András mellett az évek során, az újdonsült remekművet ennek megfelelően értékelte)… Tekintetük összevillan egy pillanatra, de az Andrásé ismét a markában tartott aranyveretre siklott… Elemér nézte ikertestvére arcát, az elégedetten gyönyörködőt. Tudta mi következik most: András meghívja őt egy jó-pofa sörre… – Majd holnap iszom. – gurult a kurta válasz… András maga indult az előszobai állótükör elé, öltözködött: „Ha nem, hát nem… Végül is, nem vagyunk összenőve…”

Elemér álmot látott. Álmában ő volt Robinson Crusoe, egy lakatlan szigeten, amelyet kör alakúnak látott… A sziget körül körben sötét zátonyok tornyosultak, a parti fövenyen forró, hófehér homok. Zúgott a tenger…

A Hold, mint egy hatalmas, fényes érme, úgy ragyogott az égen; néha arany volt, néha ezüst… Elemér álmában megsimogatta a Holdat… A Hold arcán TÓ volt, fekete, mint egy sebhely…

– András! … András! – kiabált folyamatosan, elhaló hangon…

– András! … András! …

***

Rajtuk ütöttek a kommandósok. András (és) Elemér nem tanúsítottak komolyabb ellenállást, a rend őrei könnyűszerrel ártalmatlanították őket, biztosították a helyszínt. A szembesítésük előtt kihallgatták őket külön-külön. – „Mindent lefoglaltunk.” – mondta a nyomozást vezető altiszt… Elemér elérzékenyülten mérlegelte az elébe tárt bizonyítékokat. A hamisításhoz használt eszközökön mindenhol az ő és az ikertestvére ujjlenyomatai voltak. „Mintha már meghalt volna.” – emlékeztették Elemért. Elemér áhítatosan felsóhajtott…

Az aranyok közt egy ezüst éktelenkedett kirívóan. Elemér csak az Irén képével díszített előlapot látta. A portré körül az ARÁM-ARÁM-ARÁM… felirat futott körbe a peremen…

– Hibátlan rajzolatú, művészi-szintű munka. – állapította meg „hideg-fejjel”… – Verdefényes… Igaz, nem volt rá szükség, hogy másmilyen legyen…1

——————-

1… „Nevezett két személyt ezt követően szabályszerűen előállítottuk és kihallgattuk.

A bizonyítékok láttán – védőjük javaslatára – mindketten beismerő vallomást tettek… A bűncselekmények értelmi-szerzőjének és kitervelőjének – a nyomozati-szakasz ezen stádiumában – az idősebbik testvért, K. Andrást véljük… K. András ötvös- szakmájából és széleskörű történelmi-műveltségéből kifolyólag ókori és középkori forgalmi-pénzeket hamisított elsősorban, míg öccsének, K. Elemérnek inkább a jelenleg forgalomban lévő magyar és nemzetközi bankjegyek reprodukálásához volt talentuma…”

Ember vagy vérszomjas állat

Ha egy szörnyű gyilkosságról olvasunk, mindig az okokat próbáljuk keresni. Az valahogy megnyugtatna minket, ha találnánk egy ésszerű okot. De miért jobb nekünk, ha tudjuk az okot? Talán mert akkor azt hisszük, hogy megértettük a szituációt és mi el tudnánk kerülni egy ilyen támadást. Ráadásul feledteti velünk azt a tényt, hogy mindannyian valamilyen részben állatok vagyunk és néha nem tudatosan, hanem egy ősi ösztön szerint cselekszünk.

Bándy Kata halálesete semmiben nem különleges, leszámítva a nagy nyilvánosságot, amit a Facebook generált az eltűnése és a holttest megtalálása között. Az hogy esete ennyire központi téma lett, igazából ugyan azt a félelmünket hozta felszínre, ami mindig ekkor elő szokott kerülni: az a társadalom, közösség, ahol élek meg tud-e engem védeni? Ez az alapvető elvárásunk a közösségünkkel szemben, ezért is élnek csordákban az állatok, mert a tömeg megvéd, jobbak a túlélési esélyek. Az emberi közösség életébe pedig egy ilyen gyilkosság egyszerűen nem fér bele. De akkor miért fordul elő mégis időről időre újból?

Elcsépelt közhely az a tény, hogy bizonyos részben állatok vagyunk. Ezt nem rossz értelemben írom, hanem, mint egyszerű természeti tényt. Ezt a tudományos tény Darwin óta elfogadott, talán ez az egyetlen olyan régi elveket felforgató elmélet, amit relatíve gyorsan elfogadott a tudományos élet. Aki manapság a Darwin evolúciós elméletét vitatja, azt nem vehetjük komolyan. Az, hogy eddig az ember magát kiemelte az állatvilágból azon a jogos elven alapult, hogy nekünk van a legfejlettebb tudatunk az összes élőlény közül a Földön. Ember gondolkodása, szervezőkészsége a legkomplexebb. Problémamegoldó képessége sokoldalú és tudatos, nem ösztön vezérli, a legtöbb esetben. Mégis érdemes ezt a tudatosságot a darwini elvek ismeretében a helyén kezelni. Arról van szó, hogy a szürke állományunk ráépült az agyunk ősibb rétegeire, ami normális esetben elsődlegesen dönt. Ezt a viselkedést tekintjük normálisnak, erre próbáljuk sajnos mindig a nem normálisat is ráhúzni.

Vannak esetek, amikor a legfelső tudatos réteg egyszerűen leáll és átadja a vezérlést az alsó, ösztönök utasításkészletéből dolgozó résznek. Már nem úgy fog viselkedni, mint egy tudatos ember, hanem, mint egy falkából kicsapott farkas, vagy egy éhes oroszlán, mint egy vérszomjas ragadozó. Egy falkából kicsapott farkas is megpróbál szaporodni, védi magát, ha szorult helyzetben van akár ölni is képes, tetteit nyilván nem tudja úgy mérlegelni, ahogy mi tennénk.

Az ösztönös viselkedés többféleképpen is felszínre törhet, pár példa: a tudatos kontroll sérülésével, gyengülésével, de lehet egy közösségen keresztül is. Ha egy közösséget magával ragad egy erőszakos ideológia, akkor a legbékésebb emberből is vadállatot faraghat. Márai élete vége felé foglalkoztatja ez a téma, valamint A Szívszerelem című krimije is érint hasonlót, az ember alapvető erőszakos jellemét tárja fel előttünk. Egy gyilkosságot és egy ősi indián szertartást állít párhuzamba, a gyilkolási vágynak különböző megtestesülését. Ember esetében a tudat felülírja az ösztöneinket, de ha ez a kontroll megszűnik, és ezek az ösztönök vérszomjjal párosulnak, jobb ha nem keresünk mélyebb okokat.

Legjobb, ha elfogadjuk, néha előfordul, hogy a velünk szemben álló ember pontosan úgy viselkedik, mint egy farkas. Egy farkasnak is hiába érvelnék ész érvekkel, hogy mérlegelje tettét, mert különben lelövi a vadász. Az illető olyan tudatállapotban lehet, akit az ősi ösztönök vezérelnek, ha pedig ez agresszióval párosul, akkor csak a szerencsében bízhatunk. Az alkohol is segít abban, hogy a tudatosság vékony gátja megszűnjön és az ösztönök szabadon tomboljanak. Elég ehhez az is, ha más egyéb romboló szerekkel szép lassan elpusztítjuk a „tudatos réteget”, a lényeg: az emberi és állati viselkedés között valóban kisebb a határ, mint gondolnánk, de akármilyen közhelyes is, mégsem számolunk ezzel a veszéllyel a mindennapokban. Nem árt szem előtt tartani, hogy egy megvadult állattá vált férfi, mindig potenciális veszélyt jelenthet egy egyedül lévő nő számára. Ez nem a modern kor hozadéka, mindig is így volt, de mintha hajlamosak lennénk erről elfeledkezni.

A társadalmunk alapegysége: az egyén

Ha valaki még nem hallotta ezt a meghatározást, akkor ne szégyenkezzen, mert ilyen tudtommal nincs. Ez a poszt egy szociológiai hangvételű szösszenet lesz, az egymáshoz és a társadalomhoz fűződő viszonyunkról, és ennek a fejlődéséről.

Az eredeti definíció szerint a társadalom alapvető egysége a család. A római jog szerint a család élén a családfő, egy férfi áll. Érdekes módon arról megoszlanak a vélemények, hogy a család alatt a rokoni kötelékeket, vagy egy adott számú rabszolga felett hatalmat gyakorló vezetőt kell e érteni. Persze, ha belegondolunk, akkor ez a kettő nem is áll távol egymástól, hiszen egy férfi, ha megházasodik, a gazdaság fenntartásához rabszolgákat tartott, akik száma a gazdaság méretével növekedett, ami ügye a családfő hatalmának az alapja is volt. Ez a család egyben a társadalom alapvető termelői egysége volt, amihez igazították a hatalmi jogokat is, azaz egy jól működő társadalomhoz jól szervezett családokra (gazdaságokra) volt szükség. Az ősi magyar kiscsaládok esetében a férfi és a nő között jobban megoszlott a hatalom, a ázsiai-türk-mongol családok mintájára, nem egy olyan széles gazdasági termelői egységet kell érteni alatta (6-8 fő), mint a rómaiaknál, mivel elődeink nem is folytattak olyan szervezett mezőgazdasági tevékenységet, mint a rómaiak. Őseink nagycsaládja talán hasonló szerkezetű, mint a római minta. Láthatjuk, hogy az ókorban társadalomnak egy erős igénye volt egy jól szervezett, erős gazdasági alapra. A római birodalom lassú hanyatlásával a család szerkezete is átalakult: a hódítások megszűnésével a rabszolgák utánpótlása megszűnt, a termelést pedig egy másik családszerkezet vette át.

Ezen folyamatok alatt az egy maihoz hasonló morális válság is lezajlott: a válások száma igen megemelkedett. Ennek helyébe lépett a középkori, keresztény erkölcsökre alapuló családmodell, valamint a vérségi alapú hűbérúri rendszer. Tulajdonképen a hűbérúr volt a nagycsaládfő, az apa pedig a kiscsalád vezetője, termelést pedig a kiscsaládi gazdaságok végezték. Innen pedig eljutunk lassan az ipari forradalomig, amikor a termelést átveszik a kiscsaládoktól a gépek, és ezzel alapvetően megváltoztatják a család szerepét a társadalomban, ami a mai állapotig elvezet. A gépek uralma a gazdasági termelésben szép fokozatosan ment végbe: először a kis családi céheket felváltották a manufaktúrák, ezeket a gyárak, majd jöttek a modern gyártósorok, ahol már többnyire amit lehet robotok végeznek el.

Ha most visszatérünk a fejtegetés elejére és végiggondoljuk a család szerepének és ezzel együtt a méretének alakulását, azt látjuk, hogy a gazdasági szerepe az ipari forradalom óta folyamatosan csökken, méretével együtt. Egy újkori család már nem 6-8 főből áll, anyagi helyzettől függően akár mai klasszikus apa, anya, gyerekek felállás is kialakulhatott. Mivel már nem a család az alapvető gazdasági egység, többé nincs régi jól szervezett munkaközösségre, ezzel párhuzamosan az érzelmek szerepe is egyre jobban előtérbe kerül. A család szerepe arra korlátozódott, hogy az apa dolgozott elsősorban, a nő pedig a háztartást vezette. (Angliában sok helyen nőket alkalmaztak mar az ipari forradalom elején.) De a második világháborúval, amikor a nők tömegesen vállaltak munkát ez a családom belüli munkamegosztás is megszűnt, gazdaságilag a férfi és nő ugyan olyanná vált

De a mai szerepe a családnak a társadalomban tulajdonképen mi? Gazdasági egység még igaz, bár nem úgy mint régen. Valóban munkába állunk, valamit csinálunk (hogy hasznos-e, abba ne menjünk bele), de ez teljesen független a családtól. Sőt! Manapság nagyon sok munkahelyen akadály a család, bizony a munka mellett a családra fordított idő a karrier rovására megy. Világos, hogy régen ez nem így volt, egy feudális rendszerben egy ember nem tudott érvényesülni, egyszerűen nem tudta egyedül elvégezni azokat a munkákat, de ez talán egy újkori manufaktúrára is igaz. Mára egyértelműen kijelenthetjük, hogy a társadalom gazdasági alapegysége az egyén lett.

De milyen hatással van ez az egyén és a társadalom kapcsolatára? Ha egy családon belül kell hatékonyan együttműködni, és ha a társadalom a családot tekinti, akkor a szabályrendszereit is úgy alakítja, amihez az egyén automatikusan azonosul (lásd: Émile Durkheim). Életünk során a saját és a társadalom elvárásainak próbálunk megfelelni, egyéntől függően, számára melyik a fontosabb. Mindkét szélsőség káros: az egyéni érdek túlzott előtérbe helyezése, de az egyén túlzott háttérbeszorítása is problémákhoz vezet (vagy onnan ered). Azok a folyamatok, amikről eddig írtam az egyéni érdekek fokozatos előtérbe kerülését eredményezi a társadalmival szemben.

Aki szociálisan érzékeny, joggal érzi, hogy ezzel tulajdonképen hátrányt szenved. Ha egy pillanatig hezitál a saját és a többség érdeke között, valószínűleg a bizonytalansága vesztett pozíciót eredményez. Lehet a múltból is kiragadott példákat találni, hogy egy önző ember milyen törtető pályát futott be, de azt elmondhatjuk, hogy manapság egy ilyen attitűddel nagy esélyünk van a sikerre. Tulajdonképen elmondhatjuk, hogy egy szociopata viselkedés ma előnyös. Azaz, ha figyelmen kívül tudjuk hagyni a környezetünk érzelmeit, akkor a saját érdekünket jobban érvényesítjük, ami a mai egyénekre alapuló társadalmunkban, a társadalmi kötelékek gyengülésével biztos, hogy kevésbé hátrányos, mint régen volt.

Ez nekem hátborzongatónak tűnik, de ha megpróbálom felülről nézni, akkor itt egyértelműen egy folyamatról van szó. Mégsem egy olyan fejlődést látok, ami örömmel, vagy csodálattal töltene el. Inkább az a kérdés vetődik fel, hogy hova vezet ez? Ha jön egy nagyobb gazdasági visszaesés, akkor a nehezebb körülmények miatt talán 100 év múlva visszatérünk egy régebbi típusú társadalomhoz, de az addig tart, míg egy újabb növekedéshez nem érünk és visszajutunk oda, ahonnan jöttünk, vagy azt túl is haladjuk. Ha tovább növekedik globálisan a gazdaságunk és ezzel a jólétünk, akkor talán fokozódik az egyén szerepe a közösséggel szemben. Lehet, hogy 100 év múlva a család fogalma (újból) teljesen átalakul és már nem is két ember házasságát értjük alatta, hanem csak egy ódivatú szó lesz, amiket a regényekből ismerünk (ha olvasunk majd ilyeneket). Család helyett kizárólag laza haveri társaságok lesznek, akiktől nem függünk, ha valamit elintézni kell, kizárólag szakemberrel, egy vállalattal csináltatjuk. Abba bele sem merek gondolni, hogy a fajfenetartást hogyan oldják meg, de biztos találnak megoldást. (Aki akar kommentben ötletelhet.) Amennyire jelenleg a természetet ismerjük, minden folyamatnak van eleje és vége. A társadalmunk is ilyen. Lehet, hogy rengeteg formája lesz, de az is lehet, hogy egy folyamat végéhez közeledünk, mert az egyént már nem oszthatjuk tovább.