Ma végre újra láthattalak álmomban. Visszatértél, amiről tudom, hogy lehetetlen. Ma újra jártam azon a helyen, ami annyira kedves nekem; nagyszüleim házába, ahol gyerekkorunk egy része telt. Mamáék már nem élnek ott, de ház újra rokonokkal lett tele: feleségeddel beszélgettem a konyhában szomorú hangulatban.

Amikor a konyhapulttól megfordultam láttam ott ülsz az asztalnak háttal, felénk fordulva és kedvesen mosolyogsz. Hajad kócos volt kicsit sugallva, nincs minden rendben. Ekkor újra gyerek lettem, az akire Te is vigyáztál, aki ha mellettem volt nem féltem gyerekkoromban. Pedig a két év köztünk igazán semmiség, nekem egy szakadéknak tűnt, de tudom, én akartam, hogy egy szakadék legyen, mert csak így lehettél a támaszom.

Szó bennünk akadt, néztem a mosolyod, ekkor Te felálltál és ennyit mondtál: „Most mennem kell!”, Én pedig lelkesen kiáltottam: „Szia!”, ami azt is jelenti, találkozunk újra, hiszen ez lehetséges! Amint kiléptél a konyhából, átsuhantál az előszobába, onnan pedig egyszerűen a falon átlépve távoztál közülünk.

Felébredve benyilallt a fájdalom, a valóság, már nem beszélhetünk, nem láthatlak, meg kell tanulnom ezzel együtt élnem. 36 év! Miért ilyen kevés???

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s