Variációk kötelező olvasmányokra

Kötelező olvasmányokat többnyire senki sem szerette, talán divatból, vagy lustaságból, hiszen általában tanulni sem szeretet mindenki. A kötelező olvasmányokon belül Jókai írásai különösen rossz pozíciót foglaltak el. A fülem annyira megszokta, hogy szidják, már fel sem tűnt. Hihetetlen, de 17 évvel az utolsó Jókai regény elolvasása után gondolkoztam csak el ezen. Egyáltalán miért Jókai a tipikus ellenpélda a kötelező olvasmányok témájában?

Sokak szerint Jókai unalmasan írt. Mai szemmel nyelvezete régies, témája nem elég lebilincselő. Ezen belül is a kőszívű ember fiai az állandó rossz példa, a kötelezők rémálma. Egyes iskolákban már nem létezik az a klasszikus kötelező olvasmány, mint 17 az én iskolás éveimben. Gyerekek listából választhatnak, valamint nem is kell hosszadalmas olvasmánynaplókat írni. Ezzel szélesíthetik azt az irodalmi palettát, ami kiszolgálhatja a diákok szerteágazó ízlését.

Már negyedikes osztályos koromban előkerült például az alapvető fiú-lány ízlésbeli különbség, A Tüskevár például a fiúknak nagyon tetszett, míg a lányok halálra unták. Végül a idős, eléggé konzervatív tanárnők is meghajolt az ész érvek előtt. Hiszen ő is belátta a cél végül is az olvasás megszeretettése.

Ezért nagyon nehéz manapság kötelező olvasmányokat feladni. Mert nagyon kevesen olvasnak (sajnos én is). A elektronika egyszerűen kiszorította ezt a szórakozási formát, de ebben a helyzetben üdítő látni azt a pár fiatal gyereket, aki örömmel olvas, még ha az a Harry Potter is.

Mégis, mik azok az okok, amik Jókait és azon belül A Kőszívű ember fiait feketelistára tette? Talán Harry Potter fantáziavilága, a modernebb nyelvezete közelebb áll a mai gyerekekhez. De szerintem el kell jutni valahogy Jókaiig is. Ehhez elsősorban a megfelelő időben és korban kell a gyerekek elé tárni. Én szerettem Jókait, a hosszú leírásaival együtt, mert mivel szerettem olvasni, hozzászoktam, hogy a betűkkel leírt dolgokat magamnak kell elképzelni, sőt ezt nagyon szerettem. Ez egyben eltávolított a filmektől, mivel úgy érzem, valamit rám akarnak kényszeríteni. Furcsa mód nem tudom a mai látvány és hangvilágot sem élvezni a mozikban.

Első lépés nagyon helyesen az, hogy a tanuló megszeresse az olvasást. Második, hogy belássuk, nem mindenki ugyan olyan érdeklődési körű és nem mindenki tud ugyan úgy elmélyülni a tananyagban. Aki eleve nem érdeklődik mélyen a történelem (ezen belül a magyar történelem iránt) az távolinak fogja érezni Jókai történelmi regényeit. De szerintem az aki középiskolában jó tanulónak számít és jó iskolába jár, annak el kell jutni odáig, hogy az adott kor irodalmában is elmélyüljön, nem feltétlenül Jókait kell választania, de valamit az adott témakörből. Viszont Jókai a 1848-49-es forradalom és az utáni témából nagyon jó. Egyrészt mert egyszerűen jól írt, nyelvezete bár régies, de szép, valamint egy lenyűgöző pillanatképet fest nekünk az adott korszakról. Aki szereti a történelmet (mint én), annak ezeket élmény olvasni.

Be kell látni, hogy nem vagyunk egyformák, mindenkinek más alapvetően az érdeklődési köre. Vannak jobb és rosszabb iskolák, ahol adott színvonalnak megfelelően mélyülnek el a diákok a tananyagban, kell lennie olyan intézményeknek, ahol biztosítják az érdeklődő diákok kellő elmélyülését, bizonyos szabadsággal, de az irányítást kézben tartva! Úgy látom a jó iskolák Budapestre koncentrálódnak, bizonyos vidéki városokban gyerekek ezen lehetőségei vészesen korlátozottak.

Elfogyó Európa

Lehet, már lerágott csont Magyarország fogyó népességéről beszélni, de szerintem ez annyira súlyos probléma, hogy ezt a témát nem lehet elégszer ismételni. Népességfogyás XX. század közepe előtt elsősorban valamilyen természeti csapás (aszály miatti éhezés), járvány, vagy háború miatt szokott bekövetkezni. Ennek okai Európában és Észak-Amerikában a XX. század végén XXI. század elején már teljesen mások.

Bár nem hanyagolhatjuk el például Oroszországban és Németországban a második világháború hatását, de elsősorban nem ez a társadalom elöregedésének az oka. XX. század technikai fejlődése gyökeresen átalakította társadalmunkat, ami a gyerekvállalás csökkenéséhez vezet.

Első ok a fogamzásgátlás. Ha nem lenne az óvszer, vagy a tabletta a párkapcsolatok végeredménye akaratlanul is a gyerek megfoganása lenne. Persze fogamzásgátlás volt már a tabletták előtt is, de mégsem volt az életmód része.

Megváltoztak a társadalmi elvárások is. Érdekes, hogy míg régen Magyarországon belül is változó volt, mennyi gyereket vállalnak a családok (lásd baranyai egykézés, valamint ezzel szemben a somogyi nagycsaládokat), ma egész Európa egységesen 1,3 -1,6-os termékenységi rátát mutat fel, szóval átlagosan maximum kevesebb, mint 2 gyereket vállal egy család. Nekem úgy tűnik, bár több szülő erőtlenül emlegeti a gyerekvállalást, de e mellet sokkal fontosabb az egzisztenciális előrelépés, amibe viszont egy gyerek sokszor nem fér bele. Érdekes, hogy sokkal jobban élünk mint akár a nagyszüleink, mégis sokszor irreális anyagi célokat tűzünk ki magunk elé a gyerekvállaláshoz, így ezeket teljesíteni sem fogjuk soha. Ez egy fajta kapzsiság.

Társadalmunk elkényelmesedik. Mivel ma a gyerekek nagy kényelemben nőnek fel, így a rájuk váró megpróbáltatásokat is inkább kikerülik. Ez világosan látszik a például a gyerekek sporthoz való hozzáállásukon, már koránt sem lehet akkora terhelésnek kitenni őket, mint 20 éve, különben lemorzsolódnának. Egyszerűen nem szoknak hozzá, mivel se gyalogolniuk nem kell, se a játszótéren nem fociznak már általában. Egy gyerek (főleg az első) nagy megterhelés, mind idegileg (sok koncentráció, kevés alvás, sokszor magányosság érzése), valamint maga a szülés is fizikailag lestrapálja a nőt. Ehhez kitartás kell, de erre a megterhelésre manapság nem készítik fel a gyerekeket, így joggal félnek is tőle.

A fenti bekezdésben leírtakkal együtt, valamint a „karrier” fontossága miatt a harminc éves kor felett joggal tántorodik el az ember a gyerekvállalástól. Bizony pont a 18-27 éves korunk közti energiával teli életszakaszunkat pazaroljuk el ebből a szempontból. Magyarországon ma egy 27 éves anya nagyon fiatalnak számít, a játszótéren bizony ki fog lógni a sorból. Nehéz elképzelnem hogy bármelyik leendő nagyszülő bátorítaná a lányát, hogy egyetem után egyből családot alapítson. Pedig mivel a fejlettebb egészségügyi rendszernek köszönhetően, ha valaki 30 évesen 2 gyerekkel kezdene el dolgozni, vígan munkában maradhat 65-70 éves koráig (persze ez attól is függ, mi az a munka), 44 éves korára meg a gyerekek felnőnének, élhetné a szabad életét. Manapság a családalapítás egyszerűen nem prioritás, így sokan kifutnak az időből.

Olvastam egy Holland kutatás összefoglalását, arról hány évesen kellene egy nőnek teherbe esni, attól függően, hány gyereket akar, és nem akar beültetést sem. Magyarországon sok fiatal három gyereket akar, ha megkérdezik. Szerintem ezt nem mondják komolyan, csak úgy érzik ez a helyes válasz, de minimum nem gondolják rendesen végig. Ahhoz, hogy 90%-os eséllyel 2 gyereke legyen valakinek természetes úton, annak a nőnek legkorábban 27 éves korában kell az első gyereket vállalnia! Szerintem ez sokaknak meglepő adat, természetesen 3 gyerekhez még korábban. Így picit máshogy fest a négy gyerekes családmodell, gyakorlatilag a jelen társadalmi berendezkedés mellett Magyarországon irreális.

Mai munkavállalókra jellemző a mobilitás. Sokszor akár ezer kilométer távolságra is elköltözünk a jobb munka reményében. Személyes tapasztalatból tudom, hogy a család segítsége felbecsülhetetlen, ha gyerekünk lesz, ennek hiányában a terhünk és anyagi kiadásain hatványozottan nő. Itt megint azt lájuk, hogy az anyagi haszon messze fontosabb, mint a családi kötelékek, ill. a gyerekvállalás.

Magyarországon specifikusan meg kell említeni a bölcsődei és óvodai rendszer katasztrofális állapotát, ami nagyban megakadályozza a fiatal anyukák munkába visszatérését, tovább rontva a gyerekvállalási kedvet.

Lehetséges megoldás lenne, ha a tanulmányok befejezése és a munkavállalás között lenne lehetősége a fiataloknak családot alapítani. Több információ, lehetne szerezni arról, hogyan is lehet tényleg a három gyereket megvalósítani, valamint elérhető óvodai és bölcsődei ellátás szintén elengedetlen lenne. Európai tapasztalatok alapján a gyerekvállalás pusztán anyagi támogatása nem megoldás. Végül de nem utolsósorban alapvetően a prioritásokat kellene megváltoztatni, eldönteni, mi is a z igazán fontos az életben, és azokért kell áldozatokat hozni.

Váltózó Európa

Európa egy új korszak elé néz. Ez a korszak egy újkori népvándorlásról és a kultúrák keveredéséről fog szólni. De mit is tanít erről nekünk a történelem? Ehhez hasonló folyamatok számtalanszor lezajlottak, a legismertebb talán az a népvándorlás sorozat, ami a nyugat-Római Birodalmat is összeroppantotta. Hosszabban itt lehet olvasni a 4-6. század népvándorlásáról. Röviden: ennek a kutatása források hiánya miatt nehézkes, de egy vándorlási láncreakció miatt megindultak a meggyengült Római Birodalom felé az ún. barbár népcsoportok. Ha csak a vándorlási irányokat tanulmányozzuk, akkor világosan látszik, hogy egy összeomló birodalom okozta „vákuum” irányába történt, mind a hunok, mind a vandálok mozgása. Ezt a mozgást sem a limes, sem a katonai helyőrségek nem tudták megakadályozni, vége a latin nép eltűnése és a Nyugat-Római Birodalom összeomlása lett.

Ennek az új korszaknak egy másik aspektusa a keresztényi kultúránk megváltozása. Ennek egyik oka sokak szerint az iszlám bevándorlás. Pedig a keresztény kultúra önmagában is hanyatlik. Emlékszünk, mikor Péter apostol készül elhagyni Rómát és találkozik Jézussal, és megkérdi tőle: „Domine, Quo vadis?”, erre a válasz: „Megyek Rómába, hogy újra megfeszítsenek.” Ebben a történetben az én olvasatom szerint az áldozatkészségről van szó, ami az akkori keresztény hit egyik alapja volt. Jézus nem kardot fogott Néró ellen, aki a keresztények ádáz ellensége volt, hanem ha kell, újra vállalta a fájdalmat és az áldozatot.

Ezzel szemben I. Konstantin császár idejében a keresztény egyházat átszövi a világi politika, az üldöztetések ellenére már a felekezetek elsősorban egymás ellenségei, mint a római apparátusé, végül Konstantin császár egész Római Birodalom területén engedélyezi a katolikus hit gyakorlását (313-ban). Ebben a témában Faludy György: Karoton című regényét tudom ajánlani, ami inkább a katolikus egyház világi hatalommá válásáról szól, mint a dicsőséges felemelkedéséröl. Innentől a katolikus egyház szerintem nagyon eltávolodott a gyökereitől, eredeti eszméit nyomokban, egy-egy kivételes ember tevékenysége nyomán hordozta csak. Ettől fogva segítség, áldozatkészség, szegények védelmezése helyett, a falak építése, defenzív hozzáállás, más ideológiák kívül tartása volt a cél. Szóval az utóbbi kb. 700 évről beszélek. Kevés hívőt ismerek, akik valóban a keresztényi hit gyökereihez állnának közel, sokan divatból, nagyzolásból lesznek keresztények, filozófiájával, valódi üzenetével mit sem törődve.

Ebbe a csoportba tartozik miniszterelnökünk is, ez nem csak az én véleményem, hanem a valóban hívő barátainké is. Mikor a keresztény értékek védelméről beszél, meg szeretném kérdezni tőle, hogy pontosan milyen értékekről is beszél? Hogyan uszítsunk az iszlám vallásúak ellen, és ebből hogyan kovácsoljunk politikai tőkét? Én a menekültekről gyökeresen ellenkezőleg gondolkoztam, pedig én még hívő sem vagyok … Olvasva a híreket, a posztokat a facebookon, reménytelenül egyedül érzem magam, csupán a gyűlöletet, és a gyűlöletbeszéd sikerét látom. A FIDESZ ezzel az emberileg helytelen és keresztényietlen politikával növeli előnyét, bezsebel pár dicséretet pont az európai keresztény-konzervatív politikustól.

Történelem ismétli önmagát, pedig naivan azt hittem, az oktatás által megváltozik a kollektív gondolkodás is, képesek vagyunk egy problémáról összetetten gondolkodni, megérteni a gyökerét. A történelmi tanulság a népvándorlásról az, hogy nem lehet megállítani. Európa népessége gyorsan fogy, főleg Magyarországé. Orbán Viktor bármennyire is szeretné, úgy néz ki a magyar anyák nem vállnak négy gyereket, az átlag továbbra is 1,3, persze kérdés az is, hogy ez a magyar anya itthon marad-e a gyerekekkel. Ez a népességfogyás egyfajta vákuumot generál, így a háborús övezetekből erre fognak indulni, valószínűleg sokan, még évtizedeken keresztül. Lehet, hogy ma, vagy holnap kerítésekkel megvédjük a határainkat, de mi lesz mikor 7 millióan leszünk, vagy kevesebben? A magoldás az, hogy az utolsó itt maradt magyarok élőlánccal védjék az üres országot? Nem lenne jobb még most szervezetten integrálni a fiatalokat, hátha ők valamit átmentenek a magyar kultúrából a jövőnek? Mert bizony régen is ez történt, sokan akik ma a szélső-jobboldaliak, könnyen lehet, hogy még magyar dédszülőjük sincs. Sokan ma magyarnak vallják magukat pedig valójában szlovák-német származásúak. Mivel globális felmelegedés és a történelmi konfliktusok miatt, illetve a nagyhatalmak játszadozásai miatt a közel-Kelet egyre élhetetlenebb lesz, így arra ne számítsunk, hogy a jó környezeti adottságokkal rendelkező hazánkat, ahol fogy a népesség elkerülik az otthonukat elvesztő emberek, így vagy úgy a változás be fog következni, de nem mindegy hogyan!

Európai kultúrának máris része az iszlám. Ezt talán jobb lenne elfogadni és befogadni, mert így egy felnövekvő második generációs muszlim fiatal talán talán nem egy távoli őrült ideológiában keres menedéket, hanem otthon érezné magát Európában.

Liberális oktatás

Liberális oktatás. Enek s mondatnak hallatán azt hiszem legtöbb KDNP-s és Jobbikos politikus hátán feláll a szőr. De mit is jelent valójában a liberális oktatás? Általában a poroszos oktatás ellentétét értik ez alatt. Mivel a világunk gyorsan változik, így nem ördögtől való, hogy az oktatásunk is továbblépjen a százéves hagyományokon. De nálunk a liberális a rossz szinonimája lett.

Egy ideig a liberális jelző jó marketing volt. Ugyanis meglátásom szerint ma nem elsősorban a szülő választ középiskolát, hanem a gyerek. Nekik ez igen vonzó lehetett, mert megértették, hogy ott valószínűleg nem kell majd tanulni. Nos ebben teljesen igazuk is van.

De itt a liberális oktatással van-e a baj, vagy esetleg mással? Ha körbenézünk a világban és összevetjük a ma felkapott finn oktatást mondjuk a konzervatívabb szigorú indiaival, az eredmények mindkettőt igazolják, azaz nem egy járható út van. Valamilyen okokból nem sikerül az iskoláknak sem tudással, sem tanulási képességgel felruházni a diákokat, ami azért nagy baj, mert a munkaerőpiacon teljesen használhatatlanok lesznek.

Sejtésem szerint e mögött a gyerekekért folytatott harc áll. Talán a fogyó népesség egyre kevésbé tudja feltölteni a meglévő intézményeket, így az igazgatók minden eszközt megragadnak az iskolájuk népszerűsítésért, valamint ezeket a gyerekeket meg kell tartani, méghozzá minden áron!

Ha a fenti problémát kombináljuk az alacsony fizetésekkel, talán az egészet nem is kell tovább magyarázni. A focival ellentétben itt nagy baj a finanszírozás hiánya, ugyanis ha egy dolgozónak nem ad fenntartható jövőképet egy pálya, akkor valószínűleg értelmesebb ember inkább mást választ. Persze egy iskola sem marad tanár nélkül, sokan akik bent ragadtak, a rossz rendszer, valamint a nevelés hiánya miatt a kiégéssel kell megküzdeniük, ami egy kölcsönös szenvedést okoz a gyereknek és tanároknak egyaránt.

Feleségem egy elhivatott tanár. (E miatt bolondnak nézik, tiszteletről természetesen szó sincs.) Nem az első évét tölti a szakmában, de annak ellenére, hogy fizika tanár és anya nem könnyű megvetni a lábát egy intézményben. Magyarországon az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a versenyszféra sokkal humánusabb és családbarátabb, mint a tanári szakma. Egyik Iskolában (Budapesten) azért nem hosszabbították meg a szerződését, mert terhes volt. Az se érdekelte őket, hogy ezzel nem lesz meg a folyamatos munkaviszonya és elesik a gyes-től. De évek alatt körvonalazódott, mi is a baj vele: oktatni akar. Ez ugyanis konfliktusokat szül, azt pedig el kell kerülni. Fura mód, a részegen asztalon fekvő tanárral nincs baj. Ott a gyerekek is cinkosok, csendben vannak, nincs kifelé mutatott baj. Ha egy órán nemzeti sportot olvasnak fizika helyet, azzal sincs gond. Az sem baj, ha próbaéretségin az osztály 70%-a megbukik, mert egy másik tanár elkottyantja, hogy úgyis átrugdossák őket, így ezek után se tanulnak semmit. Az sem baj, hogy szövegértési gondjaik vannak, legalapvetőbb matematikai összefüggéseket nem értik. Csak a szülő ne vigye el a gyereket és ne kelljen senkit kirúgni. Az a nagy baj, hogy az iskolát nem érdekli a gyerek jövője, a tanárok, az igazgató csak az adott napot akarja túlélni.

Sok tanár a liberális oktatás alatt a tanulókkal való haverkodást érti. A jó kapcsolat fontos lenne, de ne keverjük össze a haverkodással, mert meg kell tanulni élni a lehetőségekkel, de betartani a szabályokat is. Talán több tanár részéről is ez egyfajta menekülési út inkább, legalább a gyerekek nem bántják, tanítani úgysem lehet.

Ezek a fajta tanárok megvédik a diákjaikat, még a kolégákkal szemben is. Például egy osztályfőnök elkottyantotta a diákoknak, hogy a fizikatanárt ki fogja rúgatni. Ezt elég nehéz értelmezni. Ezzel haverságot próbálta erősíteni, vagy tényleg szakmai gondja van? Talán ez utóbbit el is felejthetjük …

Ha a oktatást nem tesszük rendbe diplománk le fog értékelődni, amivel a felnövő fiatalok még nagyobb hátrányba kerülnek, mert így még külföldön is nehezebben fognak munkát kapni. Bajok általános iskolában kezdődnek, amit az egyetemeken tapasztalunk az mind csak tünet. Ha nem lesz a tanári pálya egy megbecsült hivatás addig a gyerekek hülyék maradnak (főleg a szakiskolákban), a tanárok meg egymást fogják ölni.

Másik érdekes dolog a félelem a feljelentéstől. Érdekes módon ha ez meg is történik nem szokott lenni következménye. (Kivéve persze egyértelmű eseteket, de ezek kirívóak, nem általánosak). Feljelenteni szokott diák tanárt, mikor a tanulást végkép nem tudja elkerülni, ill. ilyen diákok cinkosai, azzaz a fent említett tanár kollégák akik inkább a munka helyett a gyengébb pozícióban lévő munkatársát próbálja megfúrni. Aki rendesen tanítani akar az pedig csak gyenge pozícióba kerülhet, nem szereti az igazgató, mert fegyelmi, oktatási ügyekkel kellene foglalkoznia, a kollégák sem, mert meg kellene beszélni a szakmai kérdéseket, a gyerekek sem, mert tanulniuk kellene (amit ha megkockáztatnak, még a kiközösítéssel is szembe kell nézniük). Az egyre gyengülő pozíció miatt pedig egyre több támadásra számíthat az a tanár aki a rendszer ellen megy.

Ezekre megoldás a több pénz. Egy felől igen, mert így lehet elvárásokat támasztani, ami kapcsán lassan beindul egy pozitív változás. Sajnos egy hosszabb, mint egy négy éves ciklus, és az eredmény sem látványos, ezzel választást csak elbukni lehet, így a vezetőinkre nem is számíthatunk. Oktatással nem az a baj, hogy liberális, hanem hogy a gyerekekben megöli a tudás iránti vágyat és hülyék maradnak.

Isten útjai

Isten (ha létezik) megadta nekünk a kételkedés lehetőségét. Kételkedhetek akár benne is. Ha feltehetem a kérdést, akkor fel is teszem: létezel? Ha igen, hogy válaszolnál? Mégis hogy találnék utat? Vagy rá kell jöjjek, hogy nem is létezel?

Elképzelek egy kedves pásztort, aki a báránykáját terelgeti egy ösvényen, aki egyszer csak megvilágosodik, bizonyságot lel és elnyeri a lelki békéjét. Rövid életünk alatt sok választásunk van, de sok ösvény, messze vezet tőled. Úgy érzem én is egy ilyenen járok.

Testvérem és felesége babát várt. Ezen a héten meg is született, egy átlagos családba, ahol húsvétig nem is történ semmi említésre méltó. Gyerek születése csak a szűk családnak nagy esemény felülről nézve ez is egy átlagos dolog. De egy apa élete megváltozik. Gyereke nevelése lesz az élete feladata, ami ezer veszélyt és kételyt tartogat a sok öröm mellett. Isten! (ha létezel) Egy kegyetlen leckét tartogattál a tarsolyodban a testvérem számára: gyereke születése előtt tudtára adtad, hogy életét megrövidíted, ezzel életének hátralevő perceit nagy becsben kell tartania.

Húsvét hetében, mikor bátyám krisztusi korban lépett, megtudta, hogy rákos, így életét nem csak a születendő gyermeke változtatta meg gyökeresen, hanem a halálos betegsége is. Talán nem ölöd meg most. (Szabó Magda adta Emerenc szájába, hogy Isten is öl.) Megengeded, hogy küzdjön az éveiért.

Isten! (ha létezel) Mi a szándékod?

Térdre akarsz kényszeríteni?

Válasszunk, vagy ne válasszunk?

Ahogy közelednek a választások, egyre csak nő a kétség bennem. Ez aggasztó önmagában is, mert normális esetben egyre biztosabbnak kellene lennem abban, hogy kire adom a voksomat. A mostani kampány csendes volt, bár a végére egy kicsit felpezsdült, de még mindig hiányzik a tűz, ha szabad a párkapcsolatokkal párhuzamot vonnom. Ez egy egyenlőtlen közdelem volt, ahol nem is választási csata, hanem politikai lenullázás zajlott, az ellenzék totális veresége a nélkül, hogy megválasztották volna.

Csendes kampány mellett jellemzőek a csendes választók. Eltekintve azoktól, akik közel vannak a tűzhöz, ritka aki politikáról beszélne. Talán a Jobbik szimpatizánsokra jellemző, hogy érvelnének, győzködnének a saját oldaluk mellett (már ha a hallgató nyitott a vitára). Inkább az apátia és a belenyugvás jellemző. Vajon a kampány célegyenesében képes-e az ellenzék mozgósítani a változást akarókat? Egyáltalán érdemes-e elmenni választani?

Tallián Miklós szerint nem érdemes. Mielőtt elolvastam volna az írását, egyfajta tényként kezeltem, hogy el kell menni szavazni, de valamit azt hiszem megértettem: a mostani helyzetben talán nem felelőtlenség a szavazás bojkottálása, hanem ez egyfajta út lehetne a gyógyuláshoz. A cikket nem szeretném megismételni, de valóban egy rossz rendszer sokáig fennmaradhat, de nem a végtelenségig, talán jobb lenne, ha annak a fejére borulna, aki ezt összehozta. Ez történt a baloldallal is, egyszer valaki csak tanul belőle. Másrészről csak azért voksolni a baloldalra, mert utáljuk a FIDESZ-t pont olyan ostobaság, mint azért szavazni a FIDESZ-re, mert mindig is utáltuk a kommunistákat. Ha valóban alkalmas lenne a baloldal a kormányzásra, akkor megérdemelné a voksunkat? Előbb ezt kell mérlegelni.

De mi is vezetett odáig, hogy most a legkilátástalanabb egy bizonytalan szavazó helyzete? Először is volt a baloldal összeomlása. Hogy mi vezetett idáig, annak elemzése túlmutat ezen a poszton. Tény, hogy a keletkezett űrt semmilyen baloldali párt nem tudja betölteni, nincs olyan hiteles személy, aki vezethetné az ellenzéket, és a szavazók felsorakoznának mögé. Ezt az űrt egyenlőre a Jobbik kezdi betölteni. Egy biztos, a baloldal nem tudod nyolc év kormányzás után olyan vezetőt felmutatni, aki új lendületet adna. Ezzel szemben tételezzük fel Orbán Viktor visszavonulna, biztos lenne olyan ismert (hangsúlyozom: ismert) politikus, akire a régi szavazók szívesen adnák a voksukat.

Baloldal összeomlásából levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a pártok és politikusok nem feltétlenül tanulnak a hibáikból, valószínűleg egy hasonló jobboldal összeomlása után a szélsőség nyerne teret, ami egy újabb távolodás lenne az európai értékektől. Szeretnék hinni benne, hogy a választás bojkottálásával üzenhetünk a politikusoknak, de attól tartok, hogy ezzel csak azt erősíteném, akit nem akarok, azt aki majd 2018-ban nyeri a választásokat és az eddigieknél is rosszabb lesz. Hogy üzenjünk mi választók a politikának, ha pofára esés sem elég? Mi lenne az a módszer, ami egyfajta megújuláshoz vezetne? A legtöbb bizonytalan erre keresi a választ.

Pilizota Szandra versei

Pilizota Szandra1

 

Kurafi

 

Ringyók hátára

mászok: a Fuji magas.

Égi a bordély.

 

 

Késedelem

 

Törött ígéret

a szentély kőlépcsőjén:

eljöttem hozzád.

 

 

Rabló

 

Egy tölgyfaláda

arany nyomja a szívem.

Nem a bűnbánat.


1  Pilizota Szandra: „1976. szept. 20-án születtem Dunaújvárosban és itt is élek. Hobbiból írok. A hozzám legközelebb álló kultúrák: dél-spanyol és arab”.  A három haiku a „Szaké” című verseskötetből való. (Littera Nova Kiadó, 2012)

 

 

Választási körkép

Mi annak a háttere, hogy idei választást ilyen csendes kampány előzi meg? Elsősorban a felborult erőviszonyok. Az ellenfelek nincsenek egy súlycsoportban a kormányzó erőkkel, továbbá a baloldal sem tudta feledtetni a nyolc év kormányzását. A kérdés már nem is a végeredmény, hanem az, hogy meddig tart az egypártrendszer.

Bár a kampány nagyon csendes, szűkebb körben szóba kerül néha a politika, de nem úgy mint régen, mikor fiatalabb voltam és az ifjúságom hevületével szálltam vitába, sokszor az alkoholtól megokosodva. Talán kicsit szkeptikusabbak lettünk. Ahány emberrel beszélgetek, mindegyik beszélgetésnek más színezete van, de az is biztos, egyik esetben sem tudott ez a téma pár óránál tovább kitartani, nemhogy egy egész estét kitölteni és ezen a bor sem segített.

Egy ismerősöm tagja egy baloldali pártnak. Ő (is) hisz valamiféle rejtett szavazókban, akik csak a szavazófülke magányában fejtik ki a véleményüket, de közvéleménykutatoknak nem merik. Ez naivitás. Ezek a rejtett szavazók nincsenek sehol. Miért is? Mert rengetegen csalódtak bennük, ezt hajlamosak elfelejteni. Igaz, hogy a kormánypártnak nagy a hátszele, nagy a médiatámogatottsága, de ne feledjük el, ezeken a helyeken dolgozó emberek is számításba veszik, megéri-e áramlattal szembe úszni, bízik-e annyira az új erőben? Szerintem mikor a baloldal a jobboldalt azzal vádolja, hogy mindent az ő kezében tart, nem ártana egy önvizsgálatot tartani. Valóban félnek az emberek, vagy elhidegültek tőlünk? Mert ha bizony a baloldal messze nem olyan szimpatikus, mint régen, akkor egy semleges szavazó, például aki újságíró, miért foglalkozna velük? Talán a 2010-es vereség is a jobboldal hibája volt? Lehet, hogy fel kellett volna akkor reálisan mérni a károkat, és belátni, innen a talpra állás tovább fog tartani, mint négy év. Ebből következik, hogy az összefogás is egy szükségtelen dolog volt, mert így csak a céltáblát sikerült növelniük, a szavazóbázist meg csökkenteni.

Egy jobboldali szimpatizáns barátom szerint kormányunk messze nem tökéletes, de jobb, mint a baloldali volt. Talán ha nem ábrándultam volna ki a politikából tudtam volna vele vitatkozni, de csak annyit feleltem, hogy talán igaza van. Felháborított, hogy államosították a nyugdíjvagyont, hogy megszüntették a cafeteriát, hogy a fociba ölik feleslegesen a pénzt, de másrészről nem vagyok benne biztos, hogy amit csinálnak teljesen rossz. Életszínvonal nem javul, a gazdaság se bővül, de volt valamikor jobb? Ha nyerne egy másik párt, akkor minden szép és jó lenne? Na ebben nem hiszek és azt hiszem sokan mások sem. Tisztelem barátomat, hogy bízni tud egy pártban, mert én sajnos nem, pedig az országot valakinek szerintem is képviselnie kell.

Egy ismerősöm jobbikos. Szerinte nincs más alternatíva, mert csak ők azok akik igazán védenék a magyar érdekeket. Szerinte nincs szükség az EU-ra, mert olyan egyezményt kényszerít ránk, ami magyar termelőket hátrányos helyzetbe juttatja. Ez érdekes dolog, mert én magam is felháborodok a szupermarketek zöldségkínálatán, például nem lehet magyar hagymát kapni, csak osztrákot, vagy németet. Néha makóit többszörös áron. Valóban ideges leszek ilyenkor és átfut az agyamon egy „bassza meg az EU” gondolat. De igazából nem tudom az okait. Lehet, hogy makói gazdálkodók termelnek keveset? Ez egy szerződés miatt van egyáltalán? Ha igen, akkor azt ki kötötte meg és miért? Ezek szerteágazó kérdések, nincs rálátásom, de valami tényleg nem stimmel, de erre nem biztos, hogy egy radikális megoldás kell. De nem láthatok a jövőbe, lehet, hogy ebből a szempontból jobb lenne.

Választhatjuk az LMP-t is. Egy kollégám LMP szimpatizáns. Ez a kollégám általában mindennel elégedetlen, kicsit az az érzésem, hogy csak abban a kényelmes pozícióban akar maradni, ahonnan biztosan a legszélesebb tábort szidhatja, jobbra is meg balra is, de azt se kelljen mondania, hogy ő nem szavazott. LMP feldarabolta magát, nem számottevő tényező. Elvükkel lehet szimpatizálni, de kormányozni nem fognak.

A kampány csendes a szavazók kiábrándultsága miatt. Nincs szükség egy olyan vitára, mai a szavazásra jogosultak nagy részét nem is érdekli. Másrészről egy bajnok birkózó kiállna küzdeni egy sokkal gyengébb ellenféllel? Szerintem csak kinevetné és legyintene: a presztízse nem nőne, ha győzne, csak kockáztatna. Ez teljesen érthető. Kormányváltáshoz ma több türelem, hosszú építkezés és politikai rátermettség kell, ami jelenleg szerintem hiányzik.

Nagy Zoltán: Gondolatok a „nyelvvizsga-amnesztiáról”…

A „nyelvvizsga-amnesztiát” 2011 decemberében vezették be. A 2011-es program nem volt eredményes, így a kapcsolódó jogszabályrendszert megváltoztatták, és a rendelkezés 2014-től „Diplomamentés” néven ismeretes. Célja a diploma átvételének megkönnyítése komoly nyelvtudás hiányában. Mivel a nyelvvizsga-kérdés és az ahhoz kapcsolódó állandó botrányok és politikai csatározások szerintem jól tükrözik a magyar felsőoktatást, így postomban igyekszem kissé alaposabban körüljárni a sokakat izgató kérdést.

A nyelvvizsga-kérdésben szinte minden család érintett Magyarországon. Sokan már középiskolásként több nyelvvizsga-bizonyítvánnyal rendelkeznek, míg mások az államvizsga idejére sem tudják felmutatni a diploma átvételéhez szükséges papírokat. – Miért van ez?
Fontos megemlíteni, hogy a középszintű nyelvtanítás alapvetően a középiskolák feladata volna. Amennyiben valaki kiemelkedő nyelvi-készséggel rendelkezik, az viszonylag könnyedén abszolválhatja a szükséges ismereteket pusztán a középiskolai óraszám alapján is. Csakhogy a többség számára, a középiskolai óraszám nem elegendő, ha ugyanis a gimnáziumok szigorítják a nyelvi-képzést, akkor a nyelvvizsga-bizottságok is szigorúbb követelményeket támasztanak, a megoldást így a legtöbb diák esetében a szülők által finanszírozott magánórák nyújtják, ami gyakran áthúzódik az egyetemi évekre is. Itt máris adódik néhány kényes kérdés: az érvényes nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzése rengeteg pénzt és energiát kíván a hallgatóktól. Az érvényes nyelvvizsga-papírokkal rendelkezők így jogosan ágálhatnak az „amnesztiát” kérőkkel szemben. A komoly anyagi vonzatokkal járó magánórák ugyanakkor a társadalmi-különbségeket konzerválják drámai módon, holott a felsőfokú oktatás egyik alapvető célja a tudás-alapú társadalom eszméje lenne, ami jó szakemberek képzésében mutatkozna meg elsősorban, nem pedig egy vagyoni alapon működő „szellemi-arisztokrácia” kinevelésében. Mivel Magyarországon nem léteznek reális ösztöndíjak, így semmi sincs, ami a tehetségesebb diákok anyagi terheit csökkentené, ezért is erősen problematikus kérdés a nyelvvizsga-kényszerrel kapcsolatos anyagi többletteher… Itt kell megjegyezzem, hogy a hallgatók nyelvi-készsége tudtommal semmiféle összefüggést nem mutat a hallgatók egyéb szellemi képességeivel. Kivételesen magas intelligenciával rendelkező személyek is megszenvedhetnek a nyelvtanulással és vice versa. A nyelvi-készséget leginkább talán a zenei-érzékhez lehetne hasonlítani: Vagy vele születik a hallgatóval, vagy égész életében kínlódik vele. A szorgalom persze csodákra képes… de egy botfülű vegyészhallgató számára például bizonyosan komoly kihívást jelentene, ha a diploma átvételének feltételeként Chopin-etűdöt kellene zongoráznia… Első hallásra mindez talán képtelen felvetésnek tűnik, de gondoljunk bele, pusztán szakmai szempontból mennyivel hangzik komolyabban egy olyan oktatási-rendszer fenntartása, ami a diploma átadását Esperanto vagy Lovári nyelvvizsgához köti?
Ne feledjük: az oktatást alapvetően az adófizetők szponzorálják. Az általunk, adófizetők által kiadott pénz csak akkor fog megtérülni, csak abban az esetben lesz társadalmilag nyereséges, ha eleve hasznos és értelmes dolgokra költik. A bennrekedt ötvenezer diplomával jó néhány szakembert elveszített az ország: ablakon kidobott pénz volt az oktatásuk. És akkor még nem számoltunk azokkal a frissdiplomás fiatalokkal, akik külföldön mosogatnak…

A 2011-es „nyelvvizsga-amnesztia” – (amelynek már a neve is megalázó, hisz közkegyelmet tudtommal köztörvényes bűnözők kapnak, nem egyetemisták) – sikertelennek mutatkozott, az új szabályozásról – („Diplomamentés”… hm…) – pedig még nincsenek mérhető adataink. Annyi azonban világosan látszik, hogy a 2014-es szabályozás máris diszkriminálja a hallgatókat, és a max. 250 órásra (!) tervezett kurzuson való részvételt egy pályázat benyújtásához köti, ami szintén nem hangzik valami megnyugtatóan… Véleményem szerint, az egyetemeknek a jövőben csakis az általuk oktatott diszciplínákat szabadna követelniük a hallgatóktól. Mivel pedig tantervük többnyire nem tartalmazza a nyelvoktatást, így az erőszakos nyelvvizsga-kényszer számomra eleve jogszerűtlennek tűnik, s mivel ők hibáztak, következésképp nekik kellene „amnesztiát” kérni…

***

Nyelvek nem tudása magyar sajátosság? Talán azért nehéz nekünk megtanulni egy idegen nyelvet (elsősorban angol, vagy német nyelvet) mert más a nyelvtani rendszerünk, nehéz benne gondolkodni? Nem erről van szó. Egyszerűen elfelejtettünk nyelvet tanulni. Egy XIX. századi tanult, gondolkodó embernek természetes volt, hogy több nyelven is beszél, mert eleve a családi könyvár többnyelvű könyvekből állt (itt a franciára kell gondolni, mert az volt a kor európai nyelve). Még csak nem is magyar sajátosság. Egyszer egy csehországi üdülővárosban tapasztaltam meg a magyarhoz hasonló viszonyokat: tényleg szinte senki nem tudott sem németül, sem angolul (még a számokat is alig), pedig sok német jár oda síelni.
Ez egyfajta örökség a rendszerváltás előtti időkből. Olyan nyelv volt kötelező, amit nem kellett sem a tudományokban használni (vagy ritkán), sem a hétköznapokban nem találkoztunk vele. Másrészről az a réteg, akinek nyelvi műveltsége volt, az eltűnt vagy a tudás elveszett, amit évszázadokon át gyűjtögettek. Maradtak a svábok leszármazottai, akik németet oktattak (tudjuk milyen minőségben) és az átképzett orosz tanárok.
Ezzel szemben vannak ma olyan fiatalok, akik feliratos angol filmeken nőnek fel. Ezt a műveltséget lehet minősíteni, támadni, de tény: nekik egy használható nyelvtudásuk van, jó kiejtéssel, élő szókinccsel. Nyelvtudást nem lehet csak az órákon megszerezni, ehhez keményen kell otthon tanulni, vagy hasznos szórakozással összekötni (nem szinkronos filmek nézése például, idegen nyelvű könyvek olvasása), sok példa van rá hazánkban, hogy kemény munkával értékes nyelvtudáshoz lehet jutni. Nyelvtudás nélkül pedig nincs értelmiség, nincs igazi kulturális élet, nincs igazi tudás.

Szomorú klosárnap, jégzselé

Szomorú klosárnap, jégzselé

Az avultat le kell
bontani. Méné tekel.
Spandora szelencéje nyitva,
benne az univerzum verzál titka,
ott a levegő sűrű vagy ritka,
attól függ, mélyére nézel,
vagy magaslatára hágsz,
hiába vagy tele pénzzel,
hiába őrláng, elmeparázs,
hol a verset megsütnéd:
az idő, az az idő eltűnt rég.

Megint Teslával álmodtam.
Úgy ébredtem ázottan,
dideregve, mint egy utazó,
kit visz a szél szadomazó
partira, gangbang-orgiára,
s nincs meg a neve, bolti ára,
nem emlékszik a holdvilágra,
csak egy csapat hímre.
Rákeres egy rímre,
és minden felgyorsul onnantól.
Emléke képzik a holnapról,
maga sem tudja, hol landol,
ha belép a vákuumenergiába.

Az Isten bámul úgy egyfiára,
mint ő a létralétre.
Alatta kő, fenn az éterbe lép be,
vagyis ki,
elindul űrfagyizni:
asztrocsatella kvantumhabbal.
Nincs ott éjszaka, nincsen nappal,
átkel az Einstein–Rosen-hídon,
leng, nem suhan.
Emléke néhány párhuzam,
vak mélyébe szakadt, zöld sírrom.
A testindulás nem halála a szónak.
Csak egy beomló jégbörtön olvad.

Na és az okság. A miértje éget.
Zsigerbe szorult és gyomorba égett,
összeszögelt, -tákolt törvények.
Az emberfaj nem sikertörténet.
A kéz egy húscsodaszer,
mindenre jó, mindent jegel,
a tenyérbőrön a súly puha bélyeg,
és nem tűnik el.
No more Philadelphia-kísérlet.

Mily habos e krumplifőzelék.
Szemem dagadt, teszek rá jégzselét.

Szerző: Simon Adri