Kerékpározás kultúrákon keresztül

Ezt az írást Bohumil Hrabal Esti Tanfolyam című novellája ihlette. Egy motoros tanfolyam városi vezetés gyakorlatát örökíti meg, ahol Hrabal mesél apja motor és sebesség imádatáról, hogyan száguldozott a családdal megpakolt oldalkocsis motorral az utakon, hiszen a sebességnek soha nem tudott ellenállni. A balesetek mindig komikusak ebben a novellában, a halálra rémült anyukának nevetve szokta mesélni az apuka, hogyan úszta meg az aktuális balesetet, akár a gyerekekkel együtt. Az oktató szerint Hrabal apja egy hős.

Az én szenvedélyem a biciklizés. Kicsit hasonlít a motorra: veszélyesebb, mert itt szintén nincs karosszéria, ami megvédene, de a sebesség is kisebb. Ennek ellenére kicsit én is Hrabal apjának a bőrében érzem magam. Bár balesetem nem sok volt, de ami volt az sem tántorított el a szenvedélyemtől, a veszélyektől sem ijedek meg. Talán kicsit apámtól örököltem, ő is sokat biciklizett, annak ellenére, hogy volt autónk is. Én azt hiszem ezt egy következő szintre emeltem, de remélem a mániát még nem értem el.

De mégis hogyan csöppentem Hrabal szürreális barokkos világába? Hiszen végül is én nem is a sebesség, hanem a tekerés, a sport szerelmese vagyok. Egy motoros, ha egyedül van a pályán az adrenalin löketért kockáztatja az életét, amit a motor sebessége okoz, nem pedig a környezete. Azt hiszen nekem a sport okozta adrenalinemelkedés elég lenne, a külső hatás által okozott nem hiányzik. De másrészről én is csak vigyorogva gondolok vissza arra a balesetemre, amibe akár bele is halhattam volna: egy forgalmasabb út szélén tekertem országúti biciklimmel, mikor az út szélén parkoló autó sofőrje elém nyitotta az ajtót. Esélyem sem volt fékezni, mert pont előttem történt, ráadásul lejtőn, majdnem a város vége táblánál. Természetesen óriásit estem, egy szinte szabályosat szaltóztam az út közepére, autó akkor pont nem jött (itt kamionok is szoktak járni). Rendőrt nem hívtam, mert rendes akartam lenni, így az autós a károm egyharmadát sem térítette meg. Nem is értette miért ilyen drága egy javítás (mert drága a bicikli …). De ezért csak magamat okolhatom, legközelebb máshogy csinálom. Bár esés után mindenem fájt, végül kiderült, csak zúzódásaim voltak: szerencsém volt többszörösen is. Biciklimről ez nem mondható el.

Feleségem nagyon megijedt, kollégáim pedig azt hiszem igazolva érezték magukat, azaz hogy Magyarországon életveszélyes az utakon biciklizni. Mint Hrabal apját, úgy engem sem tántorít ez el. Mit veszítene nélkülem a család, vagy mit veszítene a fiam, ha nem ilyen lennék? Ezeken a kérdéseken mai napig gondolkodok, de nem tudok behúzott fülű nyusziként élni.

***

Ennek a témának a másik felét sem tudom szó nélkül hagyni: azaz miért is veszélyes a magyar utakon biciklizni. Mi más nálunk, mint mondjuk az osztrákoknál? Azért is szorítkoznék rájuk, mert ott szereztem lényeges biciklis tapasztalatot és tényleg markánsak a különbségek.

De mit is gondolnánk elsőre miért veszélyes úton bicajozni? Mert rossz az út? Vagy mert nem látni a biciklist? Miért más Ausztria? Talán a szabályzásunk rossz?

Az a helyzet, hogy a szabályzás szinte ugyan olyan a két országban, különbségek elhanyagolhatóak. Valóban több és jobb minőségű bicikli út van, de ezek nem kijelölt bicikliutak, hanem csak zöld jelzéssel ellátott ajánlott útvonalak két település között. Azaz például egy versenyző gyorsan akar menni, akár az autóutat is választhatja, láttam is ilyet nem egyet.

Ezzel szemben ha Magyarországon épül is bicikliút, akkor azt trehányul fogják kivitelezni, pár év múlva áttör rajta a fű földes lesz és legtöbbször igen keskeny. Na akkor egy versenybringás is kénytelen a tipegő kisgyerek tempójában menni. Természetesen a vonalvezetésük is ezeknek ad hoc, többször keresztezik a járdát, autóutat, hogy minél több veszélyes szituáció legyen. Ezzel szemben még a magyar utakon is biztonságosabb versenybiciklivel menni, mint ezeken a bicikliutakon. De Magyarországon városok között is csak kötelezően használandó bicikliutakat jelölnek ki, így számíthatunk autók dudálására is, ha mégis az autóutat választjuk, de inkább ők dudáljanak, mint elüssek egy házból kiugró gyereket, vagy aki az apukája előtt kacsázik.

Az én összegzésem a következő: Magyarországon más a kultúra, itt minden a motorizált közlekedés alá van rendelve. Nem vagyunk toleránsak más közlekedőkkel szemben. A bicikliút alkalmatlan minden biciklis igényének kielégítésére. Szomszédunknál lehet az úton tekerni, ezért nem dudálnak rád ha azt választod, de az ajánlott bicikliút is széles és jó minőségű. Magyarországon a cél nem a biciklizés segítése, hanem a kerékpárok eltakarítása az autósok elöl, amit az autósok egy része ki is kényszerít az utakon. Ez egy olyan kulturális különbség, amit nem lehet szabályokkal helyretenni. A fejekben lévő agresszió, a másokkal szembeni intolerancia sokkal mélyebben gyökerezik. Osztrákok talán jobb anyagi helyzet miatt nyugodtabbak, nem tudom.

A fent említett balesetemre a reakciók is jól alátámasztják ezt: a magyar kollégák csak csóválták a fejüket, ej minek kell olyan helyen biciklizni, ahol veszélyes. Ezzel szemben az osztrákok kategorikusan kijelentették, hogy ez csak az autós hibája lehet, ez nem vita kérdés. Egy ukrán munkatársam viszont elmondta, hogy az oroszok egy hangutánzó szót használnak a biciklisekre: azt ami a kukoricapehely összeroppanására is használnak, mert ahhoz hasonlít mikor átmennek a biciklin az autóval. Szóval lehetne rosszabb is nálunk …

Szabály csak egy eszköz, amit az adott kultúrába helyezve teljesen más jelentést kaphat, az sem mindegy , hogy ezt milyen kultúrájú alkotó realizálja: a cél érdekében, vagy másokat elnyomni. Ebben a tekintetben tényleg Ukrajna és Ausztria között vagyunk és nem csak földrajzilag.

Baloldali összefogás avagy baloldali olvasztótégely

Így a választások közeledtével újra előtérbe kerülnek a politikai témák, már csak azért is kell ezt a témát érintenem, mert egyszer már írtam Bajnai-féle politikáról, amit azt hiszem időszerű kiegészíteni.

Akkor arról írtam, hogy bizonyos esetekben előnyös lehet az apolitikusi hozzáállás, főleg ha nagy gazdasági bajokat kell megoldani, mert ilyenkor fontos a technikai tudás, azaz kevesebb az esély a hibázásra, ami esetleg még nagyobb lyukat ütne a költségvetésen. Kicsit könyvelői hozzáállással faragni ott ahol kell, toldani oda, ahova muszáj, de kerülni a politikai célú kockázatos költekezést. A valóság ennél sokkal bonyolultabb, amit jól mutat a baloldali összefogás megalakulásának módja is. Talán elsősorban az értelmiség (ami szerintem a diplomások egy szűk részhalmaza, talán ez a téma külön cikket érdemelne) szeretne egy olyan kormányt, aki az ö szintjükön és nyelvezetükkel kommunikál, mindent elmagyarázva, döntéseiket logikus lépésekre alapozva hosszútávra tervezve hozza meg. Azt hiszem ez a réteg az aki elvesztette a parlamenti képviseletét.

Bár Bajnai politikájáról írtam, de talán nem is az ő személye inkább az elvei voltak szimpatikusak, amiket akkor tudott kifejteni, amikor még pártot sem alapított, így ezt nem is politikusi, hanem inkább szakértői minőségében írhatta. Azzal, hogy pártot alapított, ha akarta, ha nem, politikussá vált, és ebben a minőségében teljesen más feladatok vártak rá. Egyszer a nagypapám oktatott ki a vezetői pozíció nehézségéről: ne gondoljam azt, hogy attól még, hogy én biztos vagyok az igazamban, akkor azt keresztül is tudom vinni a vállalaton, vagy az alattam lévő embereken. El kell fogadni, hogy néha a tömeg igenis mást akar és az ellen tenni nem lehet. A tömeg pedig nem akarja Bajnai politikáját. De lehet, hogy a szövetségesei sem.

Így mi is lett abból, ami nekem szimpatikus volt. Beintegrálódott egy nagy összefogásba, ahol ez csak egy csepp lesz a tengerben és kompromisszumkötésre hivatkozva addig faragják, amíg semmi sem marad belőle. Mert mi szavazók nem támogatjuk, ugyanis akkor nem lenne szükség kompromisszumra. Gondoljunk bele, ha véletlenül hatalomra kerülnének, hogy tudna érvényesülni a hatalmi harcokban, ha a kampánynál lényegében elvérzett és megadta magát. Hosszasan lehetne ezt elemezni, de Bajnai inkább szakértő, mint politikus, bizony nem bírt a nehézsúlyú játékosokkal.

Ez az összefogás súlyos lemondások és játszmák eredménye, mosolygós jóbarátok akik pár hete akár egymás hátába döfték volna a kést. Mégis milyen kormány lenne ebből, további harcok folytán melyik elv érvényesülne? Ki tud úgy szavazni rájuk, hogy közben ne találna minimum egy ellenszenves személyt ebben a szövetségben? Közvélemény kutatások szerint 20% le tudja nyelni ezt a békát, de az SZDSZ-MDF házasságból tudjuk 1+1 néha egy marad.

Fidesz sem egy év alatt lett meghatározó párt 1990 és 1998 között nem volt számottevő erő a parlamentben. Egy pártot építeni kockázatos dolog: lehet, hogy az LMP választja a helyes utat, és érdemes lesz kivárniuk, elkerülve a kellemetlen szövetséget, de az is lehet, hogy be sem kerülnek a parlamentbe és eltűnnek a süllyesztőben. Együtt-PM koalíció távolabb állt ettől a veszélytől, mégis az összefogást választotta és az identitás feladását a hosszútávú építkezés helyett. Tényleg ennyire sürgős leváltani a Fideszt vagy a siker kell már holnap azonnal?

Ez elég messze került attól az elvtől, ami szimpatikus volt abban a politikában, amit Bajnai képviselt, de azt kell mondanom én voltam naiv. Ha jó vezetőt akarunk választani annak jó politikusnak is kell lennie, olyan embernek, aki tudja hogyan lesz az elképzeléseiből törvény és rendelet. Ha ez nincs meg az levek semmit sem érnek. Talán nekünk kell az elvek és a vezető személye között kompromisszumot kötnünk. Az összefogásban nem látom sem az elveket, sem a vezért, csak egy nyertest, aki legyőzte a többieket.

Paks Vobiscum? Reakció John Lukács gondolataira.

Paks II körül kirobbant (főleg politikai) vitának ezer árnyalata van: környezetvédelmi, energiapolitikai, gazdasági és politikai abban az értelemben, hogy melyik hatalom felé kötelezzük el magunkat. John Lukács írása olvasása után egem ez utóbbi kezdett igazán érdekelni. A többi kérdés vagy lerágott csont (például atomerőmű szükségességéről írtam itt és itt is), vagy egyszerűen információ hiányában nem tudunk értelmes véleményt alkotni.

Viszont azt mindenki el tudja dönteni, hogy melyik politikai kultúra az ami számára szimpatikus. Tekintsünk el attól az abszurd helyzettől, hogy pont a volt MSZNP utódpártjai hazaárulózzák a jobboldali kormányt a Moszkva felé nyitás miatt. Mindenki személyiségéből fakadóan más-más rendszerrel szimpatizál, valaki az egyén és az egyéni döntéseket szeretné tiszteletben tartani, valaki a tekintélyt becsüli. FIDESZ kezdetben liberális párt volt, majd szép lassan átalakult egy konzervatív, tekintélyelvű párttá, amivel a potenciális szavazói szerintem egyet is értenek. Pont ezt a szervezettséget és határozott fellépést várják el tőlük a választóik is. Ha megnézzük ehhez a stílushoz inkább a moszkvai politika passzol, mint a decentralizált brüsszeli, de tartsuk szem előtt: itthon ezt a választók akarták. (A liberálisból konzervatívvá válásról meg Sir Winston Churchill szavai jutnak eszembe: Ha egy ember 30 éves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött nem konzervatív, akkor nincs esze.)

Ez alapján szerintem világos, hogy nekünk magyaroknak soha nem volt egyértelmű, hogy kelet, vagy nyugat felé orientálódjunk. Történelmi tény, hogy koronát a római pápától kaptuk, de ne felejtsük el a több száz évvel ezután felbukkanó pogánylázadásokat, hogy Szent István megkoronázása után is megmaradt Erdély és a keleti országrész keleti katolikus egyházhoz csatlakozott. Innen egyértelmű, hogy Magyarország ebből a szempontból nem volt egységes.

Következő fontos állomás az ország három részre szakadását megelőző időszak. Szapolyai által képviselt vonal (, ami a köznemesség álláspontja volt) egyértelműen a török birodalom felé húzott, a mellett az ország tovább szakadt Jagelló ill. Habsburg párti részre. Eredmény 150 év Török és 300 év Habsburg uralom lett, a függetlenségünk elvesztése. Mégis melyik vonallal jártunk volna jól? A Szapolyai-féle nemzeti királlyal? Ha a legutóbbi sikeres királyunkra gondolunk, talán ez lett volna a helyes út, még a török befolyás ellenére is, hiszen Mátyás uralkodása alatt virágzott utoljára Magyarország, az után soha nem sikerült nemzeti királynak a trónra ülnie.

Ellenben láthatjuk Szerbia példáján milyen kulturális és gazdasági különbségek alakultak ki a Habsburg uralom alatti Vajdasági és a török uralom alatti részen. A legjobb az lett volna ha minél nagyobb terület maradt volna a lehető legnagyobb önállósággal magyar uralom alatt, Erdély sorsán láthatjuk: ez lehetett volna számunkra a legjobb kompromisszum.

Itt szeretnék utalni Móricz Zsigmond Erdély című regényére, itt az író egyértelműen állást foglal Erdély mellett és a Habsburg uralom ellen, és ezzel a véleményével nincsen egyedül. El kell fogadnunk, az itt élő, egy nyelvet beszélő, de sokféle gyökerű ember különbözően gondolkodik erről, még Szent Istvánról is. Ha Paks II beruházásra gondolok, kicsit félek a rizikó miatt, hogy az oroszok kemény játékosok. De más részről végre történik valami. Végre beindul egy olyan beruházás, ami termel valamit, ami hozzájárul az ország működőképességéhez. Nekem az az az érzésem, hogy az EU-tól sokkal kevesebbet kapunk, de kisebb rizikóval. Nekem a következő is gyanús: a kiszivárgott amerikai jelentések alapján már hosszú ideje mindkét nagypárt az orosz beruházást látta reálisnak. Ez itt szerintem a legfontosabb dolog, más nem is csinálná meg, nem csak atomerőművet, hanem semmilyen más erőművet sem.

Mit akarsz Ukrajna?

Ukrajna egy klasszikus történelmi fordulóponthoz érkezett. Lehet majd a távoli jövőben elemezni, mi lett volna, ha másik utat választják, vagy ha ez meg az sikerült volna. Mint amikor Magyarország mikor a Habsburg és az Oszmán birodalom közé ékelődve két tűz közé került. Ukrajna esetében talán most csak egy tűzről van szó, ez pedig Oroszország, EU nem kényszeríti őket egyenlőre semmire.

De mégis mit szeretne Ukrajna, azaz az ukrán nép? Ehhez kicsit nézzünk utána, hogy tulajdonképen ki is az az ukrán nép. 1991 előtt nem létezett független Ukrajna, volt Krími Kánság része, 16. században Lengyelországhoz tartozott, 1648-as Hmelnickij vezette kozákfelkelés után egyre inkább Oroszország felé orientálódott, végül 1759-ben Habsburg és Orosz fennhatóság alá került, lényegében Oroszország, majd Szovjetunió része maradt 1991-ig. Mi a következménye annak, ha egy ország sokáig nem tud független maradni? Például Magyarország esetében is ez azt jelentette, hogy eltűnt az a vezető réteg, aki egységesen össze tudta volna fogni az adott területen élő népeket, szervezés ás az államügyek irányítása átkerül mások kezébe, így ennek nem lesz sem kultúrája, sem megfelelő tapasztalat. Továbbá nagyhatalmaknál megfigyelhető nemzetállam kialakulása is elmarad, e helyett megjelenik az elnyomó hatalom nemzetiségei is a területen, ami önállóság elnyerése után nyilvánvaló feszültségforrás lesz.

Például vegyük az ukrán nyelvet. Lehet, hogy sokaknak újat mondok, de az orosz nem érti meg az ukránt, de az ukrán megérti a lengyelt. Tehát az ukrán nyelv inkább a lengyelhez áll közelebb, mint az oroszhoz. Ukrajnát jelenleg olyan személy vezeti, aki alig tud ukránul. A keleti oroszok lakta részből származik és egyszerűen nem tanult meg rendesen ukránul, hibásak az ukrán mondatai. Egy ilyen vezetővel hogyan tudna Ukrajna ukrán része azonosulni? Mégis hogy fogadják az orosz közeledést? Ellenszenv az oroszokkal szembe így érthető. Csakhogy Ukrajnának van egy oroszok által lakott része is, akik inkább Oroszország felé orientálódnának, ők most nem tünetnek a kijevi utcákon, így hogy lehet úgy döntést hozni, ha az csak az ország egyik felének lesz jó?

Kérdés számomra csak az, hogy Ukrajna valójában tényleg EU-ba szeretne belépni, vagy csak Oroszországtól menekül. Mert szerintem a második igaz. Nagy reményeket fűznek az EU-hoz, de tudják-e valójában, mit is adhat az EU? Erről egy ukrán kollégámat kérdeztem meg és egy kicsit meglepődtem a válaszán, de nagyon tanulságos: szerinte ha belépnek az EU-ba, akkor talán végre normális fizetést kapnának az orvosok, és megszűnne a korrupció a kórházakban és nem kellene magánklinikára menni, ha az ember normális ellátást szeretne. Szerinte végre lenne normális útfejlesztés, nem pedig az mint most, hogy csak a pénz ellopása megy útépítés címen. Szerinte talán lenne normális minőségellenörzés az ukrán gyárakban. Ismerősek ezek a problémák? Nálunk ezekből hány oldódott meg miután beléptünk az EU-ba? EU nem ad csak úgy pénzt fizetésemelésre. Mikor elmondtam az én tapasztalataimat Magyarországgal kapcsolatban nagyon pesszimistának tűnhettem. Nem is igazán értett engem, mert ő csak azt látta, hogy mikor átutazik Magyarországon vannak jó autópályák, a vasút is jobb állapotban van. Hiába mondtam, neki, hogy csak azon a szakaszon, ha egy kevésbé frekventált részen utazott volna semmi különbséget nem látott volna Ukrajnához képest.

De ezen utólag nem csodálkozok, végül is én sem tudtam, hogy mi az az EU. Talán még most sem. Számomra azt jelenti, hogy bárhol dolgozhatok az EU-n belül és bárhova el is költözhetek. Egy termelőnek, gyártónak azt is jelentheti, hogy szabadon kereskedhet. De nem segélyforrás. Bár van támogatási rendszere, de az nem biztosíték a lopás ellen és nem fogja az adott nemzet kultúráját semmilyen értelemben megváltoztatni.

Nekünk nincs választásunk, nagyon rosszul járnánk, ha kiszorulnánk ebből a kereskedelmi szövetségből, de Ukrajnának van választása. Oroszország nem követelne meg olyan politikai kultúrát, mint az EU, ez talán könnyebbség lenne nekik és élvezhetnék az olcsó orosz erőforrások előnyeit. Ezzel szemben nem tudni mit kaphatnának az európai szövetségtől, azon kívül, hogy ukrán orvosok is kivándorolnak Németországba, de az egyértelmű, hogy mi kell az EU-nak: az ukrán nyersanyagok. Német iparnak biztos jól jönne, ha olcsón hozzájutnának, talán cserébe megéri kifizetniük azt a 20 milliárd eurót, csak valahogy itt le kell nyomni az itteni választópolgárok torkán.

Ukrajnának választania kell nyugat és kelet között, egy nagyon bonyolult helyzetben, amit szerintem kevés tüntető lát át. Talán EU-val járnának jobban, talán Oroszországgal, ezt majd az idő eldönti.

A Tükör – Kepes András egyik műsorának felidézése

Fel szeretném eleveníteni Kepes András Apropó című műsorának egyik adását, ahol megszólal például Elliot Aronson, vagy Philip Zimbardo, akik kutatásukkal sokban hozzájárultak az emberi viselkedés megismeréshez, olyan kísérleteken keresztül, amiket ma már nem is engedélyeznének. Ilyen a hírhedt iskolakísérlet, ahol a a tanárnő egyik reggel közli a tanulókkal, hogy most olvasta egy könyvben a szőkék felsőbbrendűségéről, és ezért megkérné a barna hajúakat, hogy egy jól látható szalaggal jelöljék meg magukat. Majd megfordította a szituációt, szólt, hogy tévedett és mégis a barnák a felsőbbrendűek. Gondolhatjuk, ekkor jött a barna hajúak bosszúja, pedig az egész kísérlet csak egy napig tartott! Vagy egy másik példa a stanfordi börtönkísérlet, erről sokan hallottak, de érdemes a videón is megnézni, mert a professzorok kommentára azért sokat hozzátesz.

Ezek a kísérletek rámutatnak arra, hogy mi emberek bizonyos körülmények között meg is öljük a másikat, ehhez az kell, hogy a felelősség ne e mi vállunkat nyomja. Tipikus ilyen eset, a parancs követése. Állítólag több SS tiszt is erre hivatkozott a II. világháború után. Jó tisztában lenni azzal kik is vagyunk valójában, ezek a kutatók erre világítanak rá, talán kicsit visszarántanak minket a földre …

A civilizációnk túlértékelése

Ember mióta történelme folyamán próbál kiemelkedni az állatvilágból, azóta nem csak a körülötte történő dolgokat próbálta megmagyarázni, hanem azt eredetét és a saját viselkedését is. Sokan ma is megkérdőjelezik a darwini evolúciót, sőt az ember állatoktól való eredetét. Általában az európai kultúra, ezen belül a kereszténység is kiemeli az embert az állatvilágból, sőt a fölé is helyezi. Nem ismerem eléggé az ázsiai, vagy az ősi amerikai kultúrát, de talán többnyire annak ellenére megtalálható más vallásokban az ember kitüntetett szerepe a világban, hogy a mi keresztény felfogásunkkal ellentétben az embert inkább a természet részének tekintik, mint uralkodójának. Szóval így vagy úgy, de minden kultúra kitüntetett szerepet tulajdonít az emberiségnek.

A keresztény kultúránkat mindig egy kis csodálattal, tisztelettel vizsgáltam, talán az első könyv, ami eszembe jut az a Quo Vadis. Ursus és a bika küzdelme lehet a jelképes régi Róma és a kereszténység összecsapása. Néró uralkodás egyik legjobban kiválasztott korszak, ha a kereszténység küzdelmét akarjuk szemléltetni. Egy csodálatos romantikus regény, ami teljesen magával ragadja az olvasót , átérezzük, hogy a római társadalom válságára egyik válasz a keresztény hit, és azok az erkölcsi tanok, amik a szegények mellé álltak. Ezzel a regénnyel szembe állíthatjuk Faludy György Karoton című művét. Ez a történet már a Diocletianus utáni tetrarchia idején játszódik. Alexandria ekkor Maximus Daia uralkodása alatt állt, és Daia nem kímélte a keresztényeket, de ekkor már mind a szenátusban, mind a társadalomban olyan számban voltak jelen, hogy nem lehetett őket többé sem elnyomni, sem megkerülni. Ekkorra az üldöztetések ellenére világossá vált, hogy a keresztények kezében már hatalom is összpontosul és már nem is a római hatalom volt fő ellenség, hanem egyik felekezetnek a másik katolikus felekezet. A számos szekta harcolt a hívekért nem mellőzve azokat az ármánykodást amit a nagy politikára jellemző. Faludy már árnyalja a katolikusokról alkotott képet, és egy kicsit rávilágít arra is, hogy a régi római kultúrának is voltak értékei, lehetett azt is szeretni a katolikus pökhendiséggel szemben.

De mit is adott a katolicizmus a római kultúrával szemben? Szerintem elsősorban dogmákat. Míg a római kultúra a görög filozófiára, gondolkodásra épült, a társadalmi rendszert gondolkodva vizsgálva fektetett le olyan jogi alapokat, amiket ma is használunk, addig a katolikus hit és az abból kinőtt törvények alapjai a hit volt. Kijelentett dolgokat, amikhez mindenkinek tartania kell magát, ellenkező esetben keményen megtorolták, mert Isten ítéletében mégsem bíztak…

Miért akar az ember elnyomni és uralkodni minden békeközpontú filozófia ellenére? Budha, Jézus is a békét kereste, de ennek ellenére a követői századok múlva mégis az ő nevükben akarnak gyilkolni. Erre a válasz valószínűleg az, hogy mert uralkodni és ölni akarunk. Ha az embert az állatvilágba helyezzük, akkor ezek a kérdések rögtön világossá válnak. Ha valamit nem ismerünk, akkor attól félünk és agresszióhoz vezet. Tudatos lényeknek gondoljuk magunkat, de egy gondolat forrását nem ismerhetjük, lehet, hogy nagyon komplex módon ki tudjuk magunkat fejezni, de a mozgatórugó ugyan az az ösztön, ami egy kutyában is megvan élelem (pénz) szerzés és a szaporodás ösztöne (szerelem). Ezekhez pedig elengedhetetlen a hatalom, amiért folyamatosan harcolni kell, persze a legeredményesebb szervezetten (háború), mert többen esetleg eredményesebbek vagyunk és ha ezen egyvalaki nyer akkor is csurran cseppen valami a többieknek is.

Moby Dick életem egy maghatározó olvasmánya volt. Ezt a könyvet rengetegféleképpen lehet értelmezni, ez túllépné ezen post kereteit, de jól ábrázolja, hogyan sorakozik fel számos nép fia egy őrült mögé, aki megmutatta nekik az ellenséget, akit meg kell ölni, még a saját életük árán is. Ez sokkal jellemzőbb ránk, mint a kereszténység által sugallt magasztos kép.

Ha valóban a megbocsájtás és a béke lenne az elsődleges szempont, ami a cselekedetünket vezérli, akkor nem találkoznánk a mindennapokban azzal a harccal, ami két domináns kutya találkozására hasonlít. Ügye nem kell senkinek a közlekedési konfliktusokat bemutatnom. Talán szinte mindenki tapasztalt agresszív magatartást, netán-tán maga az olvasó leckéztetett már meg valakit, aki szerinte szabálytalan volt. Azt hinnénk, hogy ilyenkor valakinek valamire fel szeretnénk hívni a figyelmét, vagy hogy igazunk van valamiben, de igazából csak ölni akarunk a saját vélt jogunk alapján. Most felhorkan a kedves olvasó, hogy dehogyis. Pedig agy alsó ősi rétegeiből, a hormonok és az idegrendszerek játéka következtében előtör egy ősi ösztön, ahogy a kutyáknál, vagy a vitatkozó majmoknál, egyszerűen oda akar csapni, akár végzetesen is. Az, hogy valamiben igaza van, csak ürügy.

Most jönnének az érvek, hogy a felhőkarcolók, a piramisok, a költészet … Ezek mind csak apró építőelemekből, évszázados tapasztalatok felhalmozása után rutinszerű folyamatok. Például egy építőmérnök nem tekinti csodának a felhőkarcolót. Egy ókori egyiptomi építész sem hiszem, hogy mást látna a falhőkarcolóban, mint sok verejtékes munkát. A költő sem tekinti csodának a művét, csupán egy munka végeredményének, amiben lehet, hogy maradt pár hiba is. A viselkedésünk nem támasztja alá azt, hogy az állatoktól nagyon különböznénk. Anyagi javakat olyan kapzsin akarjuk megszerezni, mint egy csimpánz a bedobott banánt az állatkerti ketrecben. Még harminc évre előre sem tudjuk felmérni a tetteink következményeit, nemhogy az ennél hosszabb távon okozott károkkal számoljunk. Bambán beülünk kocsinkba, este bekapcsoljuk a tévét és megnyugszunk, hogy az egészhez semmi közünk, ami 100 év múlva történik. Ha valamire lehetőségem van akkor azt használom. Pedig az aki lehetőséget ad rá és eladja (mondjuk a kőolajat), őt sem érdekli. Mert ugyan abból az anyagból van. Túl fejlett majmok vagyunk, akik bár sejtik mit tesznek a környezetükkel, de ahhoz ostobák vagyunk, hogy változtassunk, mert nagy pökhendiségünkben a civilizáltságunkat messze túlértékeltük.

Magyarok tragédiája: a foci

Szalai Ádám interjúja nagy hatással volt rám. Hosszú ideje az első focista nyilatkozat, ahol az intelligencia jeleit véltem felfedezni. Bár a jelen lévő újságírók nem értették meg azt, amit mondani akart, csak a magukét fújták, de remélem ez őt nagyon nem keserítette el, ezt a helyzetet is meg kell tanulnia kezelni. Magam részéről: én értettem mit akart mondani, nem érzem magam átverve, mert én nem vagyok focikedvelő, de a sportot általában szeretem. Nem is gondolom, hogy sok újdonságot mondott volna csak kimondta azt ami az orrunk előtt zajlott és nem akartuk észrevenni, de aki nem elfogult annak ez már 10-20 éve nyilvánvaló volt: a magyar válogatott gyenge keretből áll (itt tessék az átlagra és ne egyénekre gondolni), elvárásaink valóban irreálisak voltak (szerintem azok is lesznek).

De ez a nyilatkozat felvet egy kérdést: miért csak egy focista meri ezt kimondani? Az MLSZ miért nem néz szembe a tényekkel? Talán mert nem érdekük a jobb eredmény? Szerintem tisztában vannak a képességeik hiányával, de ami még ennél is rosszabb, tisztában vannak azzal is, hogy nem tudnak tovább fejlődni. Továbbá, ha beismernék a hibáikat, akkor beismernék azt a tényt is, hogy az a rengeteg pénz, amit az államtól, szponzoroktól kaptak kidobott pénz volt. Így nehéz lehet nekik más sportág képviselőinek a szemébe nézni.

Ezen a ponton eljutottunk oda, miért is született meg ez a poszt. Mint említettem nem vagyok focirajongó, de a válogatott meccseit követtem. Jómagam küzdősportot művelek, általában az egyéni sportokat jobban kedvelem, de focizni is bármikor beállok, mert szeretek mozogni. De ami tegnap történt az Szalai Ádám interjújánál is jobban elgondolkodtatott: egy gyerekkel beszélgettem edzésen, aki tavaly részt vett pár versenyen, el is ért eredményeket, de idei évtől egyszer csak nincs kedve indulni. Nem egy félős gyerek, így megpróbáltam kifaggatni miért is nem indul versenyen. Nem volt könnyű információhoz jutni, mert eleinte nem akart megnyílni, meg az is lehet, hogy egyszerre több oka van és ő maga is nehezen érti meg. Tegnap viszont a következőt mondta: „Miért utazzak 300 kilométert és áldozzam fel az egész szombatomat, ha még el is érek valamilyen eredményt az iskolában meg sem említik. Csak az számít, amit a foci és a kosárcsapat csinál.”

Erre nem tudtam jól felelni, csak makogtam. Nem lett volna értelme filozofálnom azon, hogy ezt magadnak csinálod, meg a siker az akkor is siker, ha az iskolában nem ismerik el. Nem lett volna értelme, mert egy gyereknek nagyon fontos az elismerés főleg az iskolában, hiszen ebben a korban az a család után a legfontosabb közössége. Megértettem a problémáját, de erre nincs megoldás, még csak vigasztalni sem tudtam. Megemlítettem az edzőnek, meg sem lepődött. Elmondta, hogy tavaly a fia 2. lett a országos diákolimpián, ahol nem a klubok, hanem az iskolák képviselik magukat, de az iskolában meg sem említették, semmilyen dicséretet nem kapott.

Okait több dologra is vissza lehet vezetni. Csak egy szelete ennek, hogy a Kedves Vezetőnk szereti a focit, itt az is szerepet játszhat, hogy a hírekben is elsősorban a foci szerepel, természetesen, mivel az érdekli az emberek többségét, de ennek megvan az a mellékhatása is, hogy aki nem foglalkozik a sporttal, annak az lesz a benyomása, hogy más sport nem is fontos. Így fog végül pedagógiai szintre emelkedni, hogy a focin kívül léteznek a labdasportok, a többi meg nem is fontos. De milyen érzés egy 10-12 éves gyereknek az elismerés elmaradása? Mégis milyen pedagógia ez? Amikor ez az edző saját költségén utaztatja a gyerekeket 100-200 km távolságra, e mellett egy fillér fizetést sem kap ki tudja milyen rég óta, hogy esik neki az, hogy mások csillagászati összegért cserébe 20 évre előre elássák az adott sportágat (focit) jó mélyre.

Magyarország balszerencséje, hogy sok sportágban jó, sőt, olyanokban jeles, amire keveset költ. Ha nem lennénk semmiben sem kiemelkedőek, akkor könnyebb lenne lenyomni az ország torkán, hogy a focira kell költeni, de valójában ezt semmi sem támasztja alá. Egy olyan sportág ahol rendszeresen vannak olimpiai eredmények, ott van oktatási tradíció is, ott tanul egy gyerek, nem csak fizikailag, de mentálisan is fejlődni fog. Ha elmegy egy országos versenyre más klubok szintén erős versenyzőivel mérheti össze tudását, így a nemzetközi porondra is esélyesen érkezhet. Ellentétben a focival, ahol alulképzettek játszanak egymással, és mire felnőnek nem értik miért rosszabbak, mint külföldi sporttársai. Szerintem a foci az ország tragédiája, és a legrosszabb, hogy a beleölt pénz nem vezette sehova, viszont tönkreteszi a többi sportokat, amiben jók voltunk.

Szabályok és Emberek

Mióta túlléptünk az ősközösségi társadalmon, valamilyen formában a modern kor embere megpróbálja megfelelő keretek közé terelni az együttélés szabályait. Eleinte nyilván ez egy szóbeli megállapodáson alapult, majd később megjelentek az írásos törvények, ítéletek amik kezdetben isten törvényei voltak a nép szemében, amit az uralkodó közvetített hozzájuk (lásd Hammurapi törvényoszlopa, amit ie. II. évezredben készítettek).

A kezdeti egyszerű törvények egyre komplexebbek lettek, de ettől még régen sem volt egyszerűbb a társadalom szabályai, csak nem írtak le mindent. Nem írott szabályoknak a megszegése szintén súlyos következményekkel járt, hiszen a végrehajtó hatalom is a saját erkölcsi normái alapján döntött. Ma ezzel szemben főként az írott törvénynek és szabályoknak van súlya, a bírónak ezek alapján kellene objektíven döntenie, ill. a rendőröknek eljárnia. Látszólag az a jobb, ha kizárjuk a szubjektív véleményt és csak az írásban rögzített szabályok ill. törvények szerint járunk el, amihez mindenki tartja is magát.

A dolog ennél árnyaltabb. Nézzünk egy súlyos esetet, például az emberölést. Régen hallottam egy rádióműsort egy ügyésznővel a gyilkosságokról, és állítása szerint az esetek többségében a tettesek bár megbánták a tettüket, de úgy érezték olyan szituációban voltak, hogy nem tehettek mást. Például az egyik a lakótársának a zsarolásának és terrorjának volt kitéve, teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került és egyszerűen nem maradt más eszköze (legalábbis ő így érezte). Ő úgy gondolja, ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülne, megint megtenné. Gyilkosok nagy része nem pszichopata bűnöző, az adott kilátástalan helyzetüket nem tudják máshogy megoldani, ebben az esetben egy szubjektív vélemény alapján is döntő bíró könnyen megenyhülhetne. Emlékszünk Móricz Zsigmond Barbárok című novellájára? Itt el lehet olvasni, a végén tanulságos, hogy a gyilkos juhász beismeri a tettét csak 25 botütést kap. Elgondolkodtató ez az ítélet egy számításból elkövetett emberölésért.

De mi a helyzet azokkal a szabályokkal, amik csak a mindennapi apró-cseprő életünket korlátozza? Ha egy súlyos törvényszegés esetén is elgondolkozhatunk rugalmasságon, akkor a szabályok esetében miért nem tesszük meg ugyan ezt? Egyáltalán mi egy szabály súlya egy törvényhez képest? Hogy viszonyul egymáshoz a lopás-emberölés és mondjuk a tíz utáni hangoskodás? Aki kikapcsolódni akar az lazítana a szabályon, aki pihenni az pedig szigorítani, ez egy elég nyilvánvaló érdekellentét. Mikor lesz az életünk túlszabályozva? Ha épen minket zavar egy szabály léte, mennyire objektív ez? Ha egy két éves gyerek hangos akkor a szomszéd jogosan hívja-e ki a rendőrséget miután szólt, hogy ez őt zavarja? Ha kutyát nem lehet sporttelepre bevinni, de ezt mégis megtesszük egy lepukkant erdő melletti falusi focipályán, ugyan olyan súlyú-e, mert a szabály erre is vonatkozik mintha egy első osztályú csapat focipályáján tettem volna? Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz válaszolni, erre 100 ember 50 különböző választ adna, habitusától függően.

Mégis az e jó nekünk, ha egy törvény alkotó többség (vagy kisebbség!!!) pontosan lerakja a szabályait, ami innentől kezdve mindenire érvényes, arra is, aki ezt máshogy gondolja. A szabály egyeseknek védelem, másoknak korlát, a kérdés csak az, megéri-e korlátokat állítani egy túlzott védelemért? Kell e rögtön egy általános érvényű szabályt alkotni, ha egy felelőtlen ember hibázott, azaz egyedi esetekre általános szabályokat hoznak. Mi lenne a logikus szabályozás? Vegyük a kutyatartást például: ha megtiltjuk a kutyák szabadon sétáltatását (póráz nélküli sétára gondolok), vagy csak azt a felelőtlen gazdát kellene szigorúan megbüntetni, aki bajt is okozott figyelmetlenségével? A helyes egyensúly talán az lenne, ha az esetleges kár bekövetkezésének valószínűségét is figyelembe vennénk, vagy a mások nyugalmának biztosítása hány ember életét keseríti meg.

Soha nem voltam annak a híve, hogy rendőrért kiáltsunk minden apró-cseprő esetben, de kezdem azt érezni mégis ez lenne a helyes út. Talán mert ezzel elkerülhető lenne az önbíráskodás, az olyan esetek, mikor már nem csak szóban akarja egy önérzetes állampolgár megregulázni a szabályszegőt, hanem ez tettlegességgé fajul. Másrészt ha először átgondoljuk, hogy hívnánk-e rendőrt, és leteszünk róla, akkor talán az egész konfliktus nem is fontos.

Ezzel elértünk a leglényegesebb pontra: önmagában egy szabály léte és egy szabályszegés észlelése feljogosít-e egy átlagpolgárt arra, hogy intézkedjen, vagy bármilyen formában kioktassa a szabályszegőt? Szerintem ezt biztos nem teheti meg, egy szabály betartása nem véletlenül valamilyen hivatalos szerv kezében van (rendőr, közterület-felügyelő, stb…), mert a tapasztalatukkal és a rájuk ruházott jogkörnél fogva nekik érdemes ilyen ügyekben eljárniuk, mert ellenkező esetben csak felesleges vita keletkezik, ami mást nem eredményez, csak minimum egy rossz napja lesz minkét félnek, ez pedig kinek kell? Egy szabály léte nem szentírás, ettől való eltérést pedig csak az a megfelelő jogokkal felruházott bírálhatja el, ezt érdemes lenne szem előtt tartania mindenkinek.

Személyes véleményem erről a következő: nincs szükség általános tiltó szabályokra, hanem egy konkrét vétséget kellene büntetni, ugyanis a túlzott szabályozás esetleg másokat korlátozhat. Ha pedig egy jelentéktelen szabálytalanságot látunk, gondoljunk arra, hogy megéri-e konfrontálódni, olyan vehemenciával, mintha emberölést értünk volna tetten? Tegyük fel a kérdést, hogy ehhez kell e rendőr? Ha nem, akkor önjelölt rendőrre sem lesz szükség, higgyük el mi mezei állampolgárok sem vagyunk jobbak. Magyarországon szinte mindenre vagy egy tiltó szabály, és minden ilyen szabálynak megvannak a rigolyásai, akiknek ez a vesszőparipája, de azzal nem törődik, hogy közben másik tízet meg ő szeg meg.

Mindenkinek csak egy szerelme lehet

Ha most már nem is érzünk hasonlót, talán ha olyan régen is lehetett, hogy nem is emlékszünk rá tisztán, de emlékeink közt ott sejlik egy érzés, mikor csak egy dolog jár a fejünkben, nem tudunk és nem is akarunk tőle szabadulni, mikor mindent, de tényleg mindent megteszünk azért, hogy vele legyünk. Vannak olyanok is, akik most is táplálnak ilyen érzelmeket, de a környezetük ezt a kapcsolatot elítéli. Szörnyű lehet nekik, hogy úgy kell együtt lenni a kedvesükkel, közben szégyellni kell magukat. Pedig többen vannak ebben a helyzetben Magyarországon, mint a kedves olvasó gondolná, sőt, orvosok segítenek őket elszakítani a kedvesüktől.

Apósom szerelme például az alkohol. Mivel az ő esetében is egy tiltott szerelemről van szó, így nem sokat beszél róla, nem is tudjuk mikortól datálható, de nagyon régre nyúlik vissza és a mai napig tart. Mivel azt a szerelmet a család nem nézi jó szemmel, csak annyit tehet, hogy megpróbál a lehető legkevesebbet a kedvesével tölteni, de szakítani sohasem fog. De ebben nem is hazudik nekünk, nem is akarja elhagyni. Persze vannak nagyon ritka pillanatok, mikor épen a kedvese szorító ölelése közben felhív minket és megpróbál segítséget kérni, mert el akarja hagyni (nyilván kicsit kényelmetlen neki is ilyenkor a társasága). De csak másnapig kell várni és rohan vissza hozzá.

De miért beszélhetünk szerelemről? Nem lehet, hogy egyszerűen ugyan arról a gyengéd érzelemről van szó, amit normális esetben a párunk iránt kellene táplálnunk? Nagyon hasonló dologról van szó. Egy olyan érzelemről van szó amit szervezetünk mindenképp ki akar alakítani, amit ha nem sikerül egy élő hús-vér társsal, akkor megteszi azzal, amivel tudja.

Apósom próbálta elhagyni a kedvesét. Mikor rájött, hogy a házassága végérvényesen tönkrement (persze sohasem látta be, hogy a harmadik fél miatt), megpróbált egy másik párt találni magának. Persze egyfelől a szerelmétől akart szabadulni, de alábecsülte a szerelem hatalmát, bizony a párválasztásban is nagyon befolyásolta. Végül az új társa olyan valaki lett, aki elfogadja a harmadik felet a kapcsolatukban, pedig eleinte próbálták kizárni, de csak-csak visszajáró vendég maradt, ráadásul egyre gyakoribb.

Esendő az ember, ha nem találja meg az emberi szerelmet/szeretetet, amire vágyik, akkor egy sokkal veszélyesebbet fog választani, aminek az öleléséből már soha életében nem szabadulhat. Ez akkor egy olyan kapcsolat lesz, ami érzelmileg, vagy szellemileg felőröl, a családtól elszakít. Minél hosszabban tart, a kapcsolat annál megszokottabb lesz, a válás annál fájdalmasabb. Hogy ezt mi választjuk, vagy a génjeinkben van, nem tudhatjuk, de ezer út vezet oda.

Szerencsés az, akinek a szerelme olyan valaki, aki vár rá, lehet vele beszélni, lehet küzdeni a kapcsolatért. Ha ez az ital, vagy szer, vagy egy tárgy, vagy egy szoftver, akkor csak ellene küzdhetünk, érte nem. Persze valójában minden tettével érte küzd, amíg ezt fel nem ismeri és el nem jut a tényleges szakításig: azaz meg sem kísérli a találkozást vele, soha a közelébe sem megy.

Nők helye az irodalomban (Megkésett nőnap)

Havas-JuditMikor gyerekkorunkban olvastuk ez első regényeinket, az izgalmas történetre koncentrálva, természetesen a szereplők mélyebb elemzése nélkül tesszük, ezt az unalmas irodalom órákra hagytuk. Egy könyv kapcsán mégis hasomlót tettem, igaz már gyerek sem voltam, de annyira különbözött valamiben az addigi olvasmányaimtól, hogy nem hagyott nyugodni. Ez pedig Szabó Magda „Az ajtó” című regénye volt. Nem csupán maga a történet izgalmas, hanem az a kérdés is, hogyan formált meg egy XX. századi írónő egy erős női jellemet, azaz milyen egy női példakép.

Ha visszaemlékezünk a gyerekkori hőseinkre, ezek általában nem voltak bonyolult jellemek: segítenek ott, ahol kell, erősek, valamint nem hiányozhat mellőlük a szép párjuk, akinek legtöbbször kiegészítő szerep jut, tulajdonképen a főhősünk egyfajta díszítése. Régebben túlnyomórészt férfiak alkották az irodalomi trendeket, a női szereplők a regényekben ugyan úgy mellékszereplők voltak, mint az irodalmi élet alakításában.

De hogy jönnek ide a romantika hősei, Szabó Magdához és Emerenchez? Talán ő olyan írónő volt, aki nem a közönségnek írt, hanem azt, amit a saját művészete diktált. Így mi férfiak is betekintést nyerhetünk egy nő fejébe, hogy milyen is egy női hős egy nő számára.

Ez a nő (Emerenc) erős, de nem testileg, mint egy lovag, bölcs is, de nem közismert a bölcsessége, mint egy tudósnak. Emerenc erőssége abban a magabiztosságban rejlik, hogy mindig pontosan tudja a különbséget jó és rossz között, még olyan kényes esetben is, mint a halál. A berögzült rekciókhoz képest habozás nélkül segített a halálba vágyó barátnőjének az öngyilkosságban, mert ügye, hogy tarthatnánk vissza olyat, aki el akar menni? Emerenc úgymond női tulajdonsága a szeretet. Nem megmagyarázott okból valamiért az írónőt lányaként szerette. Ez a gyengéd anyai érzelem az ami a tökéletes hősi nővé teszi.

Férfi agyunk soha sem tudna ilyen alakot megalkotni. Alapvetően hiányzik belőle egy olyan jellemvonás, amit mi férfiak nem tudnánk kihagyni: ez pedig a hatalom, uralkodás, vagy azzal szembeni függetlenség. Egy magányos lovag is elkötelezett bizonyos eszmék iránt, és rendelkezik azzal a képességgel, hogy bárkit legyőzhet. Emerenc nem akar legyőzni senkit. Meg sem fordul a fejében.

Nem tudom, hogy Emerenc létezett-e, de Szabó Magda álltal megformált szereplő biztos, hogy egy kicsit az írónőre hasonlít. Nekem egy olyan okos ember benyomását kelti, aki a társadalom felé a megfelelési vágyat is le tudta vetkőzni, máskülönben „Az ajtó” meg sem születhetett volna. A női-férfi egyenjogúság sok lehetőséget tárt a nők elé, de sok terhet is.

Ha egy nő jó képességekkel rendelkezik, akkor a munkája során nem csak a feladatait kell jól megoldania, hanem az elvárásoknak is meg kell felelnie: amit a környezete támaszt, és annak, amit szerinte a környezete támaszt elé. Gyakran ez azt eredményezi, hogy a vélt külső elvárások elnyomják az igazi belülről jövő vágyakat és elképzeléseket. Gyakran okoz zavart helyzetet, sok nő ezt úgy oldja meg, hogy egyszerűen férfiként próbál viselkedni, vagy határozott fellépéssel leplezi bizonytalanságát. Pedig erre semmi szükség.

Korunk már kitermelte azokat a nőket, akik okosságukat a nélkül tudták kamatoztatni, hogy valamilyen belső megfelelési kényszerrel kellene küzdeniük, dolgoztam is ilyen nővel, de szerintem Szabó Magda is ilyen lehetett.