Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Világpolgárok és emigránsok

Nem csak a szorult anyagi helyzetűek választják a külföldi munkavégzést, hanem a középiskolások körében is egyre népszerűbb a külföldi továbbtanulás lehetősége, több esetben hosszabb távra terveznek. Persze ezt az országra nem túl hízelgő: „minél előbb el kell húzni” kijelentés kíséretében teszik. A külföldön tanulás egy jó lehetőség arra, hogy nyelvet tanuljunk és olyan technikákkal, módszerekkel ismerkedhetünk meg, amik előrébb tartanak, mint nálunk. Gondolok itt olyan tárgyakra, amiket emelt szinten érdemes külföldön tanulni, ilyenek különböző kutatási területek, ahol sokkal fejlettebb eszközök állnak a hallgató rendelkezésére, vagy ide lehetne sorolni a menedzsmentet, ami tőlünk nyugatabbra minden ágát magasabb szinten művelik, mint itthon. Ezzel a pár sorral le is zárnám a külföldön tanulás, dolgozás hasznáról szóló témát, a továbbiakban a világpolgár és az emigráns szemlélet közti különbségről szeretnék írni Márai Sándor példáján keresztül.

Márai Sándor elég felkapott író lett az elmúlt tíz évben (előtte pedig méltatlanul el volt hanyagolva), így többen jól ismerik a munkásságát. De előre le szeretném szögezni, próbáljunk meg attól elvonatkoztatni, hogy egy politikai kör megpróbálta munkásságát kisajátítani. Semmi közük sincs ahhoz a réteghez, amiről Márai ír, ugyanis az a réteg megszűnt létezni. Nem csak itthon, hanem egész Európában. Személyes véleményem szerint meg Márai nem szimpatizálna ezzel a politikai vonallal, de ez csak tipp.

De térjünk a tárgyra! Márai életét e téma szerint is két részre oszthatjuk: egy világpolgári korszakra és egy emigráns korszakra, amikor el kellett hagynia az országot a politikai változások miatt. A poszt szempontjából az első rész az érdekesebb, azaz mi is világpolgár és az emigráns közti különbség? Egy világpolgár nem csak az anyaországához, hanem egy bizonyos társadalmi réteghez is tartozik, amiben az országhatárokat átlépve vándorol, megtartva ezt az identitást. 1919-1928 között megjárta többek közt Németországot, Franciaországot, ahol tanulmányai mellett végig nyitott szemmel járt, látta a hasonlóságokat és különbségeket a hazai és az ottani viszonyok közt, elmerült az adott ország spleenjében, végül ezeket a tapasztalatokat irodalmi művekbe foglalta össze (Egy polgár vallomásai, Napló, Idegen Emberek stb…).

Márai korai műveiben nem találjuk a kesergés nyomát, a külföldi tartózkodás nem a menekülésről szólt, hanem egy ismerkedésről, tapasztalatszerzésről. Márai esetében nem csak nemzeti identitásról volt szó, hanem erős kötődése volt egy olyan társadalmi réteghez, ami egész Európában megtalálható volt, ami kisebb különbségektől eltekintve egységes képet alkotott. Márai naplójában meg is említi, hogy Németországban nem is érezte magát idegennek, otthonosan mozgott az ottani környezetben, ellentétben Franciaországgal (lásd: Idegen emberek c. írása). Talán a szülővárosának elvesztése is hozzájárult ehhez a világpolgári szemlélet kialakulásához. Mindenesetre a műveiből megismerhetjük az ő polgári rétegét, érződik az ehhez fűződő szoros viszonya és az olyan erős kötődése, ami miatt ebben kényelmesen érzi magát bárhol is legyen Európában.

Ezzel szemben manapság a diplomások és a középiskolások elsősorban menekülnek. Nincs szó egyfajta identitásról egy Európán átívelő társadalmi réteghez való tartozáshoz. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a második világháború után a társadalmi rétegek összemosódtak. Tulajdonképen egy gazdag vezető réteg alatt kialakult egy óriási massza, aki az előállított termékeket fogyasztja és dolgozik, különböző bérért. Nem található az a réteg ahol a családban összegyűlt egy „könyvtár”. Egy családi műveltség, tradíció, ami generációkat meghatározna. Mindenki mintha ugyan abból a sablonból vágtak volna ki, ha megszerzi valaki a megfelelő tudást (ami nem műveltség), akkor Európában bárhol beállhat egy hasonló tömegbe magasabb fizetésért dolgozni, mint otthon. Márai Sándor céltalannak tűnő bolyongása mégis ezen, a polgári réteghez kötődő pályán mozgott. Identitás és a műveltség szorosan összefügg. Identitás valahova tartozást jelent, ez pedig csak közös történetek, mégpedig olyanok, amik csak adott szűk körnek (családnak) a története, közös kulturális élet, ahol az értékrendek is találkoznak. Ezek mind összekuszálódtak a második világháború viharában. Egyszer majd talán kialakul valami más helyette, de világosan látszik még sokan csak keresik a helyüket.

Márai Sándor emigráns korszakában született írásaiban megjelent egyfajta keserűség, amit a hontalanság okoz. Egészen más szabadon vándorolni, mint tudni, hogy a szülőhazába nem térhetünk vissza. Neki a politikai rendszer elől kellett menekülnie, mert nem érezte magát biztonságban. Manapság ilyenről nem beszélhetünk, csupán arról, hogy valaki nem elégedett a jólétével. Sokan a rossz pénzügyi helyzet miatt keresnek jobb anyagi lehetőségeket, de többen a nagyobb luxus miatt vállalnak külföldön munkát. Ez teljesen más motiváció, ami szintén egyfajta helykeresés a társadalomban. Úgy érzem sokan egyszerűen elégedetlenek az adott társadalmi helyzetükkel (legyen az bármilyen jó), innen feljebb akarnak kerülni, mert nincs az adott rétegen belül semmi kohézió, csak az örök mozgás. Egy ilyen masszában nem könnyű magunknak olyan célokat találni, amitől valóban boldogok lehetünk. Ezért is menekülünk sokan az ésszerűtlen fogyasztásba, anyagi javak hajszolásába, hogy ezt a hiányunkat pótoljuk. Hiteleket nehéz visszafizetni, de mi volt az a cél amiért felvettük?  

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Oligarchák márpedig vannak

Oligarchák már pedig vannak, attól függően, hogyan definiáljuk őket. Ha a következő definíciót vesszük: “egy nagyobb országrészen önhatalmúlag uralkodó főnemes, hatalmaskodó főúr, kiskirály” (forrás: wiki), akkor ebből kiindulva elég nagy vitára nyílik lehetőségünk, ugyanis manapság nehéz eldönteni, hogy ki is az ún. “kiskirály” a földbirtokosok körében. Elég jó, már-már cinikus érvelés az, hogy senki nem látott még oligarchát. Hát pont ezzel van a gond. Kisbirtokosok is tudják, egy lemondott miniszter is tudja, de tulajdonképen csak egy kisebb nyomozással deríthetjük csak ki, hogy tulajdonképen kikről is beszélünk személy szerint. Ettől kelt ez az ügy indulatokat és sérti sokak igazságérzetét: miért kell fantomok ellen harcolnunk? Így lesz ez a gazdasági verseny tisztességtelen.

Orbán Viktor érvelése helytálló, miszerint nincsenek oligarchák, ha a fenti definíciót úgy értjük, hogy ezeknek a gazdasági szereplőknek nincsen politikai befolyása. LMP érvelése is helytálló, mivel szerintük ezek a nagybirtokosok a FIDESZ érdekcsoportjából kerülnek ki, párthoz való kötődésük elég nyilvánvaló. Ha a parlamenti összefoglalót jól értettem, akkor a vita a körül van, hogy ezek a földbirtokosok mennyire befolyásolják a jog és hatalomgyakorlást. Orbán Viktor világosan kifejtette, szerinte szükség van azokra a nagybirtokosokra (tőkésekre), akik munkahelyet teremtenek és hatékonyan tudnak egy gazdaságot működtetni. Kérdés csak az, hogy kik legyenek ezek a tőkések.

TSZ vezetőkből oligarchák

Mikor 1990 után a TSZ-ek kezdtek kft.-é átalakulni, természetes, hogy az ott dolgozó, az ágazatban járatos vezetők kerültek jó pozícióba. Nem azért mert „szemét komcsik”, hanem mert tényleg volt rálátásuk, mivel ott dolgoztak, és sokaknak közülük jó elképzeléseik és céljaik is voltak a saját kft.-jükkel kapcsolatban. Valamint ezek az újdonsült vállalkozók kárpótlási jegyekből is bevásároltak, amikkel igen kedvező áron jutottak földekhez és ezek a földek ma már értéküket megtöbbszörözték. Könnyű ezért is őket hibáztatni, de ez nagy hiba, mivel a kárpótlási jegyekhez senki nem ragaszkodott. Legtöbben, akik ezeket megkapták egyáltalán nem láttak perspektívát a földművelésben, főleg a telek méretéből adódóan, ezért is minél előbb pénzzé akarták váltani. Így elmondhatjuk, hogy a kereslet és kínálati oldal akkor igenis találkozott egymással, az pedig, hogy utólag kiderült, ők csináltak jó üzletet, azért nem ők a felelősek. Mégis mit kellett volna csinálni? Kényszerből kapát adni mindenki kezébe? Akkor azt hiszem tényleg nem is lett volna rendszerváltás … Azok akik végül megtartották kicsiny földjüket és bérbe adják mai napig ezeknek a vállalkozóknak, tisztességes bérleti díjat kapnak érte, mondanom sem kell a kárpótlási jegyért kapott pénz többszöröse visszajött már.

Ezek a volt TSZ vezetők bizonyára nem FIDESZ közeli emberek voltak (bár lehetett köztük olyan is, ezt nem tudhatjuk), de a politikai súlyuk nem mondható nagynak, így bármilyen gazdagok is nem beszélhetünk oligarcháról mégsem. Úgy tűnik 1990 után kezdett kialakulni egy birtokosi rendszer, amit tovább kellett volna finomítani, úgy, hogy az elmaradott térségek és a kisbirtokos gazdák is több támogatáshoz juthassanak, főleg EU-s forrásokból.

A FIDESZ-es oligarcha jobb

Már az első Fidesz ciklus vége fele érződött Orbán Viktor azon szándéka, miszerint az ő bizalmasait szeretné a mezőgazdasági szférában helyzetbe hozni. Valamiért ez fontossá vált, de a miértre mai napig nem jöttem rá. Akkor ebből nem volt ekkora médiaügy, már csak azért is, mert közelegtek a választások, ahol más fontosabb témák merültek fel, másrészt az MSZP nem foglakozott ezzel annyit mint most az LMP. Mégis úgy érzem, igazából azok a folyamatok folytatódnak, amik 2000-ben elkezdődtek, de a szükségességét most sem értem.

Miért kell egyáltalán helyzetbe hozni a más vállalkozókat? Miért jobb, ha egy bizalmas ember kezében összpontosul az ország mezőgazdasági termelése? Talán nem bíznak a helyi gazdákban, a hatékonysággal van a gond? Ezek mind olyan kérdések, amiket csak Orbán Viktor válaszolhatna meg, ha akarna. Talán egyre adott választ: a hatékonyságra. Sejthetően a párton belül dilemma volt, hogy a nagy, vagy a kis gazdaságokat támogassák. A miniszterelnök válaszából a parlamentben kiderült, ő a nagybirtokosok mellett teszi le a voksát. Az is lehet, csak az ő saját szemléletéből adódik, hogy erre a pozícióra csak bizalmasokat tud elképzelni. Azt hiszem sokan ezt nem szeretik benne.

Mire lenne szükség?

Teljesen természetes lenne, hogy egy szabad piaci versenyben kialakulnak nagy és kisbirtokok. Viszont ha európai szokásokat követnénk, akkor kicsit tanulhattunk volna Ausztria példájából. Ott nagyon komolyan veszik az ún. „esélykiegyenlítést”. Az EU-s támogatásokat több szempont szerint osztják szét: birtok, tevékenység, valamint termőterület elhelyezkedése szerint (pl. hegyvidéki, vagy síkvidéki gazdálkodás). Céljuk a családi gazdaságok támogatása és fenntartása, valamint környezetvédelmi szempontok betartása. (Részletesebben itt lehet erről olvasni.)

A mai hazai folyamatok ezt a szemléletet nem tükrözik. Ha egy vállalkozó kezében összpontosul a mezőgazdasági termelés, annak nagyon negatív hatása lenne a foglakoztatásra, biztos, hogy nagyon költséghatékonyan termelnének, de ezzel szemben milyen költségeket róna az államra az ezzel járó munkanélküliség minden gondja? A társadalmi és elvándorlási problémákról nem is beszélve.

A családi gazdaságok támogatása kiemelten fontos lenne, mivel segíteni kell őket a vállalkozók melletti versenyben. Azért írtam melletti versenyt, mert egymás mellett kellene működniük, minél kevesebb érdekütközéssel. Az EU-s támogatások felhasználásakor ezeket a szempontokat kellene figyelembe venni.

Ángyán József lemondása, Orbán Viktor magyarázkodása arra enged következtetni, nem ebbe az irányba haladunk, ami egy újabb sajnálatos pont, ami a kormányunk munkája ellen szól. Ebben a rossz gazdasági helyzetben sokkal fontosabb lenne a fejlesztési, mint a politikai célok megvalósítása.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Munkaerő áramlás, mert szükség van ránk

Külföldön dolgozás az EU-s csatlakozásunk óta nem nagy kuriózum, ha valaki megcéloz egy hiányszakmát könnyedén kap állást külföldön. Egy EU-n belüli munkavállalás procedúrája alig bonyolultabb, mint egy itthoni, talán nincs is különbség. Ha valakinek sikerül külföldön elhelyezkednie, akkor az biztosan előnyös a munkaadónak és a munkavállalónak, hiszen ezért kötnek szerződést, ez a része világos, ezért is van egyáltalán munkaerő áramlás. De mi a helyzet a munkaerőt adó és a felvevő országokkal? A munkaerőt adó ország problémáiról már született itt egy cikk, most ezt kiegészíteném és a befogadó ország szemszögét is szeretném kifejteni.

A befogadó oldal

Egy olyan országból, ahonnan főleg kiáramlás van nehéz látni a célország fenntartásait a más országbeli munkavállalókkal szemben. Pedig a konfliktus kézenfekvő: a munkanélküliség mindenhol van, még egy fejlettebb országban is. Angliában például ez olyannyira gond, hogy 2007-ben Gordon Brown a “brit munkásokat a brit munkahelyekre” szlogennel kampányolt. Próbálták is szigorítani a bevándorlási törvényeken, de ezek a szabályok természetesen csak az EU-n kívüli országokra lehetnek érvényesek, de a bevándorlók jelentős része Lengyelországból, Litvániából és Magyarországról érkezik.

Angliában működő cégek szívesen alkalmaznak nem angol munkaerőt, mert ők jobban dolgoznak. Egy angol nem viseli el a nehezebb munkát, inkább a segélyből él valahogy. BBC egy műsorban megkérdezett egy vállalkozót, hogy miért foglalkoztat csak litvánokat. A válasz az volt, hogy britek el sem vállalnák ezt a bizonyos munkát. A műsor kedvéért lehetőséget adtak három munkanélküli angol fiatalnak, akik közül az egyik első nap csak egy SMS-t küldött, hogy nem megy dolgozni, egy másik meg első alkalommal elkésett. Ezzel szemben mondjuk egy litván tisztességgel elvégzi a rá bízott munkát. (Erről bővebben az mr1 honlapján lehet olvasni, valamint az erről készült műsor is meghallgatható.)

Persze ezek a kérdések nem csak Angliában merülnek fel, hanem más fejlettebb EU-s országokban is. A probléma hasonló: az adott ország fiataljai nem hajlandóak bizonyos számikra rangon aluli, vagy kényelmetlen munkákat elvégezni, inkább a segélyt választják, ezeket az állásokat meg betöltik más országokból érkezők. Bizonyos rétegek elkényelmesedésével sok munkalehetőség nyílik meg mások előtt, de ugyanez konfliktusokhoz is vezet. Ugyanezek a munkanélküliek, akik rangon alulinak tartja azt a munkát, amit betölthetne, a bevándorlót hibáztatja a munkanélküliségéért. Pedig ha ugyan azért a pénzért ő is olyan tisztességesen elvégezné az adott munkát, valószínűleg semmi esélye sem lenne egy külföldinek arra a pozícióra.

Egy vállalkozásnak mindenképpen előnyös, ha nagyobb munkaerőpiacról válogathat, egy európai multinacionális vállalat versenyképessége is javulhat a világon ezzel. Ezzel nem nehéz belátni, hogy valóban nyer ezzel összességében egy nagy cég, de az adott befogadó ország összes lakosa jobban jár azzal, ha egy nemzeti vállalatuk erősebb és több a bevétele. Magyarán a működéséből járó adóbevételekből bőven jut munkanélküli segélyekre, ami a fenti példából kiindulva nem is olyan rossz alternatíva nekik a munkához képest. Ergo elmondhatjuk, még szükségük is van a bevándorló munkaerőre.

Persze ez a szimbiózis addig működik, amíg valamilyen gazdasági vihar fel nem borítja ezt a kényes egyensúlyt, és felszínre kerülnek a kulturális különbségek miatti feszültségek. Erről már hallottunk Franciaországból, Németországból, legutóbb pedig Angliából is. A befogadó ország szempontjából jobb, ha türelmes az új lakókkal szemben, mert egész egyszerűen függ a munkájuktól.

A munkaerőt adó oldal

A munkaerőt adó oldal helyzete más, kicsit kényesebb téma, érdemes finoman fogalmazni, mert könnyen félreérthető. Leszögezném, az EU tagság előny. Ehhez kétség nem fér, elég csak arra gondolnunk milyen pánik volt mikor meglebegtették a kohéziós alap befagyasztását. Szóval bármilyen hátrányt is szenvedünk a munkaerő elvándorlása miatt, ezt kompenzálják támogatás formájában, amit ha okosan használnánk fel előnnyé is kovácsolhatnánk.

A munkaerő elvándorlása kézzelfogható probléma, ezt jól látjuk a rezidensek példáján. Mi kiképezzük őket közpénzen, majd innen továbbállva egy másik országban helyezkedik el. Ezt joggal érezzük méltánytalannak, de ha beléptünk egy közösségbe, akkor annak a játékszabályait is be kell tartanunk. Ebbe az is beletartozik, hogy az állami pénzzel úgy gazdálkodunk, hogy ez a feszültség ne alakuljon ki. Ehhez előrelátóbb politikára lett volna szükség, és áldozatkészebb társadalomra. Azaz le kellett volna nyelni, hogy jobb egészségügyi ellátáshoz többet is kell fizetnünk valamilyen formában (adó, vizitdíj, magánbiztosítós rendszer, mindegy hogyan nevezzük).

A kialakult helyzetért nem az EU-t kell okolnunk, hanem saját magunkat. Magunkat, hogy eltűrtük és hagytuk, hogy idáig jussunk, nekünk sem volt semmilyen igényünk egy bár fájdalmas, de hatékony megoldásra. Bizony a gazdasági válság megtanított minket arra, hogy milyen ára van az ilyen fafejűségnek: szép lassan az EU-n belüli pozíciónk egyre rosszabb lett. Mivel évek óta nem változnak a bérek, várható volt, hogy az infláció hatására a külföldi munka egyre vonzóbb lesz, ami tovább rontja az itthoni helyzetet.

Ha nem akarunk odáig süllyedni, hogy az EU-s tagságunk tényleg csak hátrány legyen, sürgősen versenyképessé kellene tenni az itthoni munkahelyeket a külföldiekkel szemben. Ehhez biztosan nincs szükség nyugati bérekre, elég lenne, ha az életkörülmények javulnának és a bérek bizonyos szakmákban legalább egy elfogadható szintet elérnének. Szeretném azt hinni, hogy nem késő, hogy nem egy olyan lejtőn vagyunk, ahol már hiába húzzuk a féket.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Bentlakásos iskolák szükségessége romáknak és nem romáknak

A bentlakásos iskolákat regényekből is jól ismerhetjük, mást ne említsünk, mint Nyilas Misi történetét, céljuk egyértelműen a hatékonyabb nevelés volt. Egy ilyen iskolába vagy csak a jobb tanulók kerülhettek, vagy például egy olyan speciális „szakma” alkalmazta ezt a nevelési módszert, mint a katonaság. Mindegy honnan vesszük a példát, jól látszik, ha speciális odafigyelésre, nevelésre van szükség, azt előszeretettel végezték bentlakásos intézményekben. Meg kell említeni a javító, nevelő célját is: ha egy gyerek rossz társaságba keveredett, vagy valamilyen oknál fogva a családi környezet nem volt megfelelő számára, akkor is ideális megoldást jelentett egy bentlakásos iskola, ahol a szigorúbb környezetben talán jobbra fordul a gyermek sorsa.

Hangsúlyozom, hogy TALÁN, mert egy ilyen bentlakásos intézménynek is megvannak a hátrányai, nem csak egy Almodóvar filmre gondolok, meg a valóságban megtörtént szörnyűségekre. Tökéletes nevelés nincs, de a lényeg nem a kiragadott negatív példák, mert azt találhatunk a hagyományos iskolák esetében is bőven, hanem ezzel a módszerrel el tudunk e érni egy jobb átlagot bizonyos gyerekek körében. Módszer nem általános, de ahol hatásos, igenis alkalmazni kellene.

Szegregáció, vagy segítség a Romák esetében? – A környezeti hatás kiküszöbölése

Ez a kérdés rengetegszer felmerül, amikor a roma integráció ez az eszköze szóba kerül. Tapasztalat pedig van: a pécsi Gandhi Gimnázium évek óta alkalmazzák a bentlakásos módszert is. Legfontosabb, hogy ne kényszerből, hanem a szülőkkel együttműködve, a gyerek javát szolgálva működtessük. A példa a szemünk előtt van, csak össze kellene gyűjteni a tapasztalatokat és alkalmazni őket. Ezzel el is értünk az egyik lényeghez: miért szükséges a bentlakásos iskola a romák esetében.

A fogyatékosokkal foglalkozó speciális iskolákban sajnos magas a roma gyerekek aránya. Az enyhe fogyatékos gyerekek esetében nem kerülhetjük ki a rossz családi körülmények káros hatását, azaz nem vele született rendellenesség miatt lett enyhén fogyatékos, hanem magyarra lefordítva nem foglalkoztak vele eleget. Értem úgy, hogy nem beszéltek hozzá, nem kapta meg otthon azokat a fejlesztő játékokat, amik egy magyar családban magától értetődően megvannak, valamint óvodába sem járnak, ahol ezt pótolhatnák. A rossz családi körülmények bizony erős kihatással vannak a szellemi fejlődésre, amik iskolakezdésre behozhatatlan hátrány lesz és nem fogják rendes iskolába engedni a gyereket. Ezt szinte nem is lehet máshogy korrigálni, mint időben, a családi környezetből kiemelve.

Ha a gyerekvállalás és segélyezési (anyagi) problémákat félretesszük, akkor a gyerekek érdekében minél előbb el kell kezdeni a gyerek felzárkóztatását, és igen, még iskola előtt. Ezt először a szülőkkel kellene megértetni, hogy ez kizárólag a gyerekük érdekében szükséges és velük együttműködve szeretnénk ezeket a bentlakásos intézményeket bevezetni. Természetesen mivel azt sem várhatjuk el, hogy a költségeket a szülők állják az állami szerepvállalás kikerülhetetlen. Én személy szerint nem sajnálnám erre az adóforintjaimat. A megfelelő iskoláztatás az egyetlen út a roma integráció felé és ha ezért nem hozzuk meg az anyagi áldozatot később fogjuk a kárát látni, mert bizony egy felnőtt iskolázatlan embert „nehéz továbbképezni”.

A magyar gyerekeknek sem ártana

Mielőtt nagyon elmélyülnénk a roma gyerekek problémáikkal, ne feledkezzünk meg az oktatás általános nehézségeiről. A tanároknak soha sem volt könnyű dolguk a kamaszodó gyerekekkel, de manapság a szülő kooperációja nélkül ez a nevelési feladat különösen nehéz. Nekem az a meglátásom, hogy a tanárok többsége komoly és igen sok munkát fektet a jó órák tartására. A probléma a követelmények teljes behajthatatlansága és a gyerekek érdektelensége. Olyan sok, érdekesebb információ éri el őket, hogy ezekhez képest a tanóra sokkal unalmasabb.

Egy szülőtől hallottam a legjobb önkritikát: „Olyan későn érek haza, hogy fogalmam sincs, hogy mit csinál és mennyit tanul a gyerekem.” Hát igen, azt hiszem ebben a mondatban összefoglaltuk az igazságot. Egy gyerekét egyedül nevelő, éjjel-nappal dolgozó szülő (vagy akár pár) ügye nem olyan ritka. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor nem nehéz belátni, gyereknevelésre bizony semmiképen nem marad egy ilyen szülőnek, vagy akár szülőknek ideje. A fent említett szülő még szerencsés, hogy belátta a saját hibáját és nem hárít a tanárra.

Ez a rész akár egy külön poszt is lehetne, de mégis ide kell vennem a következő kapcsolódási pont miatt, ez pedig a nevelés hiánya. Mindegy az, hogy ez a rossz anyagi helyzet miatt megromlott családi körülmények, vagy az agyonhajszolt családot elhanyagoló XXI. századi életmódunk miatt, de a lényeg, hogy sok család bizony nem fordít elég időt a saját gyerekének a nevelésére, oktatására. Elszörnyülködünk azon, hogy a cigány gyerekek hogyan viselkednek az iskolában, pedig nem csak velük van a gond. A magyar gyerekek ugyan úgy kezelhetetlenek, csak arról nem beszélünk olyan sokat. Akármilyen bizarrul hangzik, ezt a nevelést pótolhatják a bentlakásos iskolák. Egy erős intézmény nyújtotta többlettudás kincs egy olyan ember esetében, akik tényleg a tudásukból, diplomájukból tudnak csak megélni. Egy jó oktatással a gyerekünk jövőjét alapozzuk meg, a nevelés elhanyagolásával pedig nagy felelőtlenséget követünk el.

Nem szabad a bentlakásos iskolákra úgy tekinteni mint egy börtönre. Akik nekem például a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumról meséltek, általában jó tapasztalatokat és jó közösségről hallottam, nem utolsósorban az oktatás színvonala sem volt rossz. Ez csak egy példa, de érdemes fontolóra venni az ilyen intézmények szerepét, mert a mai életmódunk mellett igazából rájuk vagyunk utalva, romáknak pedig égető szükségük lenne rájuk.

 

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

A füstadó

Talán emlékszünk a történelemórákról arra a népi legendára, hogy miért is vezette be Mátyás király az ún. füstadót (füstpénzt, vagy a királyi kincstár adóját más néven). Ha nem, leírom emlékeztetőül: az 1336-ban egy inflációs adónemet felváltó adót vezettek be, a kapuadót. Ezt minden olyan portának be kellett fizetnie, aminek a kapuján befért egy megrakott szekér és meg is tudott fordulni. Mint mindenkor akkor is megpróbálták az adókat kijátszani, ebben az esetben több portához tartozott egy kapu, így akár öten fizettek meg egy kapuadót. Ennek Mátyás király reformjai vetettek véget, a kapuadót felváltotta a füstadó, azaz kémények után kellett fizetni. Ezzel feltételezte, hogy kémény mindenhol van, valamint többekre kiterjesztette az adófizetést.

Kérem senki ne értse félre ezt a párhuzamot. Közel sem arról van szó, hogy kormányunk olyan bölcs lenne, mint Mátyás király (legalábbis Mátyásról szóló legendák szerint). A leglényegesebb különbség a felhasználás céljában van: míg Mátyás egy ütőképes zsoldoshadsereget állított fel belőle, amivel bevette Bécset, máig csodálható épületeket építettet, addig a mai kormányunk egy szép adag adósságot igyekszik valahogy visszafizetni, tehát az adónkból nem sok fejlesztést fogunk látni, ezt bizony már előre feléltük.

De miért is hoztam fel ezt a példát? Mátyás királynak is egy olyan adórendszert kellett megreformálnia, amit már túl sokan kerültek meg. Egy elég frappáns megoldást talált a füstadóval a bevételei növelésére. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is olyan felháborító a füstadó és a tranzakciós adó, és arra jutottam azért, mert ez is pont ilyen frappáns megoldás: nehezen megkerülhető olyan adóteher, ami sok embert érint. Idehaza régi probléma az adók behajthatatlansága. A vállalkozásokat nullára könyvelik, akit csak lehet nem jelentenek be vagy csak minimálbérre, az állami alkalmazottak esetében pedig nem beszélhetünk adóról, csak kevesebb kiadásról. Ezekkel az adókkal mindenki be fog fizetni a kasszába, mert telefont mindenki használ és legyen manapság valaki bármekkora készpénz-fanatikus, néha muszáj banki átutalással intézni a pénzügyeit. Egy adót sohasem fogunk méltányosnak tartani, de az elmúlt két év talán megtanított nekünk pár játékszabályt, hogy mennyire gázolhatunk bele a nagy piaci szereplők érdekeibe, és azt hogy nincs ingyen semmi, munka nélkül meg főleg nem érhetünk el semmi javulást.

A másik lényeges különbség, hogy Mátyás a kapuadó helyett hozta a füstadót és nem a mellett. Ez szerintem az amin érdemes lenne változtatni: egy igazi adóreform az lenne, ha a régi nem bevált adókat leváltanák. Teljes mértékben támogatom a hatékony, megkerülhetetlen adót, amit mindenkinek meg kell fizetni, de nem tetszik az adórendszer bonyolítása., például az adó adóztatása, valamint azok az adók, amiket mondjuk a vállalkozók többsége már rutinból kikerül. A bonyolult adórendszer egyben a gazdaság gátja is, mert csak azokat engedi érvényesülni akik a kijátszásában jók, nem pedig az adott szolgáltatás nyújtásában. Ha statisztikát lehetne készíteni, jó lenne látni mennyien rettennek vissza a bonyolult bürokrácia és adórendszer miatt az ötleteik megvalósításától.

Ha ilyen intézkedésekkel kezdte volna a tevékenységét a kormány, talán még erre pozitívan emlékezne az utókor. Kár, hogy az előzmények tükrében ez csak egy katasztrófa elhárítása. Kár, hogy már az ellenzéki politizálásukkal kényszerpályára helyezték magukat, amihez ragaszkodva olyan intézkedéseket hoztak, amik nyilvánvaló bukás, csak képtelenek beismerni. Remélem ez az első lépés az észhez térés útján, legyen bármi is a kommunikációja a kormány részéről felénk. Következő jó lépés az lehetne például, ha az egykulcsos adójukat is elfelejtenék, és az e miatt kialakult adójóváírási bürokrácia is megszűnne. A remény hal meg utoljára.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Ne szólj szám …

Néha előfordul mindenkivel, hogy olyan mondat szalad ki a száján, amit talán jobb lett volna, ha nem mond ki. Ezt az érzést szerintem mindenki ismeri. Valamint ezt a szituációt mindenki máshogy reagálja le: valaki beismeri a hibát, valaki nem és valaki sumákol, mintha meg sem történt volna. Viszont bizonyos pozíciókban, ahol az ilyen kijelentéseknek sokkal nagyobb súlya van, sokszor egy bocsánat nem is elég.

Semjén Zsolt kijelentése teljesen beleillik a hazai retorikába. Ha nem Robert Fico lenne hatalmon Szlovákiában, ha nem lenne eleve negatív a megítélésünk, akkor el is siklanánk e hír mellett. De most nem tehetjük meg, mert különleges diplomáciai helyzetben vagyunk a felvállalt konfliktusok miatt. Jelen helyzetben hiába fordulnánk valamilyen európai bírósághoz, vagy európai szervezethez, mert bizony a körülöttünk kialakult botrányok befolyásolni fogják a döntéshozókat. Nekem az lenne a valószínűbb, hogy meg sem hallgatják a panaszunkat. Másik probléma, hogy ez már lefutott ügy, ugyanis ezeket a köröket az előző kormány lefutotta. Lehet, hogy az EU egyes döntéshozói sem nézik jó szemmel az ilyen diszkriminatív törvényeket, de nem tehetnek semmit, mert a nemzetiségi kérdés túl kényes Európának, ezt egyik nagyhatalom sem akarja feszegetni.

Jobb lenne egy pillanatra a trianoni sérelmeket és a szokásos ebből eredő retorikát elfelejteni. Ha ez meg van és sikerül üres lappal indulni, vegyük sorra a kezdeti feltételeket:

  • Adott a magyar kisebbség Szlovákiában, akiknek szeretnénk ha az ottani helyzete jobb lenne.

  • Adott még a helyzetünk az európai hierarchián belül, amit mindenki tud, hogy nincs nagy súlyunk.

  • Végül ide kell venni az elmúlt egy év eseményeit is, hiszen a nagyhatalmak hozzánk való viszonya nagyban befolyásolja azt, hogy mennyire segítőkészek velünk szemben.

A legutóbbi pontot ki is fejtettem, nincs sok értelme ugrálnunk, nem valószínű, hogy érdemben segítenének. Akinek ez nem elég, gondoljon a bősi vízlépcsős esetre: tulajdonképen a döntésükkel mindkét ország problémájától elhatárolódtak, azaz nevezhetjük kettős kiütésnek is. Gondoljunk arra, ha két szomszéd összevesz, és bíróságra viszik az ügyeiket, akkor azzal ritkán oldódik meg gyorsan és fájdalommentesen a gondjuk. Legjobb mindig ha a két fél le tud ülni egymással és megbeszélik mi fáj nekik, utána ha lehet megkeresik a kompromisszumos megoldást.

Az első és második pontról: mivel a befolyásunk nem túl nagy az EU-n belül, nem hiszem, hogy Szlovákiára érdemi nyomást tudnánk gyakorolni. Ennek a nyomásnak a fontosságát is kétségbe vonom, ugyanis valóban olyan fontos nekünk ez a kettős állampolgárság. Kétség kívül szép gesztus a határon túliak felé, de az EU-n belül akadály nélkül vállalhatnak munkát a szlovákiai magyarok, tudtommal az egyetemi oktatás támogatása is megoldható lenne e nélkül. Mi pontosan az az előny ami miatt érdemes a kettős állampolgárság mellett kardoskodni?

Ennek a hátterét mi nem láthatjuk, de remélem nem pusztán ideológia van mögötte. Legfontosabb pedig az első ponthoz kapcsolódik: azt kell szem előtt tartani, hogy mi a szlovákiai magyarok érdeke, mi lenne nekik a jobb. Erről az ő véleményüket kell meghallgatni, és sohasem veszíthetjük szem elől, hogy az ő országuk vezetője Robert Fico, akivel, ha konfrontálódunk, annak az ott élő magyarok isszák meg a levét.

Legfontosabb ebben az ügyben a kompromisszum. Csak párbeszéddel lehet megoldást találni, és hiszem, hogy a szlovákiai magyarok helyzete csak úgy lehet egyre jobb, ahogy a két ország viszonya javul. Innen a számítógép elöl úgy tűnik Orbán Viktor szándékai is hasonlóak, Semjén Zsolt kijelentésére meg remélem hamar fátylat borítanak és nem mennek bele sehova sem vezető szópárbajokba.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

EU: hátrányok és előnyök

A gazdasági válság közepette gyakrabban hallani EU ellenes véleményeket, a JOBBIK-al az élen. Könnyű ezt dogmaszerűen elfogadni, hogy hülyeség az ilyen beszéd, de a helyzet ennél bonyolultabb. Főleg azért, mert lehet, hogy bizonyos kérdésekben tényleg rossz nekünk az EU tagság, de ez nem jelenti azt, hogy összességében rossz lenne. A lemaradásunk a többi tagországhoz képest visszafordítható egy jobb kormányzással, a kilépéssel viszont elszigetelnénk magunkat egy olyan közösségtől, akikhez gazdaságilag ezer szállal kötődünk. E miatt világos, hogy miért nem léphetünk ki.

Mégis miben érezzük a hátrányt? Az is világos, ha például az orvosok minél nagyobb számban hagyják el az országot a jobb fizetés reményében, akkor azt két okból látjuk kárát: lényegében kidobott pénz volt az orvosok képzése, másrészt Magyarország nem is olyan vonzó, hogy hozzánk más országból jöjjön helyette más. Magyarul úgy tűnik jelen pillanatban nekünk nem olyan előnyös a szabad munkaerő-áramlás, mármint az ország és nem az az egyén szempontjából, aki kimegy.

Talán érdemes azt megvizsgálni, hogy miért is jött létre az EU. Az ideológiák mellett nyilván gazdasági érdek állhatott ez az egész mögött: olyan szabad tőke, áru és munkaerő áramlást szerettek volna, ami kölcsönösen a befektető és a befogadó országnak is hasznos. Például egy német cég is könnyebben terjeszkedik egy olyan környezetben, ahol a bérek széles skálán változnak, de mégis van egy egységes szabályzás és akadálymentes szállítás. Ez jó egy tőkeerős országnak, mert könnyebben terjeszkedhet, és jobb egy lemaradottnak is, mert oda könnyebben betelepülhet egy sok munkahelyet ígérő cég.

Persze ha jön mondjuk egy gazdasági válság, már másképp néz ki a helyzet. Ilyenkor nem számíthatunk befektetésre. Sőt, örülhetünk, ha nem zár be túl sok munkahely, ilyenkor felszínre kerülnek azok a problémák, amiket a rendszer magában hordoz a jó gazdasági környezet esetén, ez pedig az öregedő Európa. EU számos tagországában csökken a lakosság különböző mértékében. Itt jön a képbe Németország, hogy miért is ragaszkodik a szabad munkaerő-áramláshoz, ugyanis ennek ő az egyik legnagyobb nyertese. Míg a népességcsökkenést semmilyen anyagi juttatással nem tudták megakadályozni, addig a kiesett munkaerőt remekül tudja pótolni a kelet-európai országokból. Például az informatikai szektorba komoly munkaerő importra szorul nem csak európai régióból, hanem Indiából is. Ennek persze nem csak az öregedő társadalom az oka, hanem a német fiatalok érdeklődésének a hiánya a műszaki, természettudományos, orvosi területek iránt. E miatt könnyen elszipkázzák a friss diplomásainkat is, akik még elég jó képzésben vesznek részt itthon.

Mivel Németország gazdasági előnye jó időre biztosítva van, abban nem reménykedhetünk, hogy Magyarországon hasonló bérek lesznek. Mivel nincs erős hazai vállalataink, csak a tőkeimportban bízhatunk, aminek pont az alacsonyabb bér az alapja. Egy új vállalat felfuttatása sem megy pár éven belül, és az ország fellendülése sem fog pár éven belül bekövetkezni, ezt mindenki sejti mélyebb elemzés meg gazdasági modellezés nélkül is. Szóval nem látszik semmilyen gyors válasz a gazdasági válságra, nem tudjuk lényegesen megemelni az orvosok fizetését, amivel legalább enyhíthetnénk az elvándorlást. Így tehát ezek összessége remek táptalaja az EU ellenes retorikának.

Megoldás mégsem a kilépés, vagy a röghöz kötés. Nem szabad abban a hiú ábrándban ringatni magunkat, hogy EU-n kívül jobban érvényesítenénk az érdekeinket. Pont, hogy nehezebben, hiszen nem vehetünk részt egy olyan folyamatokban, döntésekben, amiknek részei vagyunk. Attól, hogy kilépnénk, még Európa szívében maradunk és a kereskedelmi kapcsolataink sem változnak. Talán a röghöz kötés tűnik kevésbé problematikusnak, ez a felfogás azért nem tetszik, mert tulajdonképen EU-s támogatások keretében megkapjuk mi a kivándorolt diplomások képzésére fordított összeget, csak azt nem oda könyveljük. Azok, akik most a hátrányokat látják csak, látni fogják, ha megvonják tőlünk az támogatásokat és az IMF sem ad hitelt, milyen is az EU nélkül élni. Ez az együttélés olyan, mint a házasság: benne csak a hátrányokat látjuk, de ha kilépünk belőle bőrünkön érezzük a hátrányát, és többé nem leszünk függetlenek, hanem csak elvált emberek.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Új roma-stratégiát a nemzetnek!

Nemrég  láttam az m1 videótárból a Pesti Fekte Doboz cigány együttélésről szóló műsorát. Ez a téma már sokaknak lerágott csontnak tünhet, megint másokból annyi indulatot vált ki, hogy első másodberctől nem lehet erről a témáról higadtan beszélni. Pedig pont helyzet komolysága miatt lenne szükség a higgadt beszédre, a szokásos indulatok nélkül. A majdnem egy órás videót nem szükséges végignézni, ez a poszt inkább vele gondolkodik, nem pedig kommentrálja azt.

Nem kérdés, kényes témát boncol a műsor, sokszor a megfogalmazás sem kíméletes. Nyersen kimondja a valóságot egy olyan témáról, ami sokszor tabu (főleg a politikában). Pedig pont ez a műsor világít rá, hogy erről már nem lehet suttogva beszélni és úgy tenni, mintha ez nem is itthon történne meg. Muszály erről beszélni mert ez a nemzet érdeke.

Forgács István írásán alapuló műsor nem a cigáynság ellen irányult (ahogy az írás sem), hanem pont, hogy értük. Olyan rétegről beszélünk, akikről csak a hírekben hallunk, akkor sem pozitív értelemben. Nem jut el hozzánk a problémáik, olyan mintha a szomszéd megye, vagy falu eseményi valahol a harmadik világban történne, pedig ez bizony itt van, ebben az országban, csak a tévéből tűnik ugyan olyan távolinak mind a kettő. Azok, akik a bőrükön tapasztalják az együttélés nehézségeit, nekik is egy távoli, idegen csoport, hiába laknak pár utcával odébb. Egy idegen csoport, akikkel nem akar  (számunkra érthető módon) közösködni, beszélni az ő problémáiról. Pedig tizenöt-húsz év múlva nem lesz választásunk, olyan nagy számban fogják magugat képviseltetni, hogy a problémák már megkerülhetetlenek lesznek.

A cigányság helyzete még mindíg megoldatlan, és a társadalmi konzultációt a következő adat sürgeti: az öt évnél fiatalabbak között a roma származású gyerekek aránya körülbelül 20%. Azok közül, akik komolyan itthon képzelik el a jövőjüket és fontos nekik az ország sorsa, bizony jobban teszik, ha politikától és kormánytól függetlenül komolyan elgondolkodik ezen a kérdésen, és egy olyan megoldáson amit akár a saját, vagy a családja szintján megvalósítható. Nem, nem arra gondolok, hogy adjunk koldusnak több pénzt. Ezen a téren Muhammad Yunus-al, a bangladesi Grameen Bank, a “szegények bankja” alapító-vezérigazgatójával értek egyet: az ingyen kapott pénz nem oldja meg a szegények problémáját. Inkábba következő kérdések merültek fel bennem, például a gyerekneveléssel kapcsolatban: vajon érdemes e a szokásos ellenszenvet, gyűlöletet belenevelnünk a fiainkba, hogy aztán majd az iskolapadban konfrontálódjon, a jó eséllyel jelen lévő cigány származású osztálytársával? Érdemes e a feszültséget gerjeszteni magunkban a félelmeink miatt? Érdemes viszont nagyokat nyelve túllépni az ösztönös reakcióinkon és viselkedésünkön, mert ha tovább ássuk az amúgy is nehezen áthidalható árkot köztünk, akkor ez a történelemből már jól ismert tragédiához vezethet. Ezt pedig úgy hívunk, Trianon.

A történelem tanulsága

Elsőre kicsit erősnek tűnhet a párhuzam már csak azért is, mert Trianon sokak fejében úgy él, mint a franciák egy önkényes találmánya. Azóta több történelmi műsor sokkal mélyebben boncolgatta ezt az esetet, de talán a történelemórákon még mindíg nem fektetnek elég nagy hangsúlyt arra, milyen régóta is görgette a magyar politika maga előtt azokat a problémákat, amik végül a Trianini döntést jól megalapozták. Már a ’48-as reformok idején is napirendre került a jobbágy és nemzetiségi kérdés. Nem hiszem, hogy ez a gond akkor pattant ki, valószínűleg már jóval előbb is létezett, csak a történelem lapjaira nem került fel. A magyar politika lépéseit ismerjük: sem a jobbágy, sem a nemzetiségi kérdésben nem tettek semmi érdemlegeset, ami szép lassan, évtizedek alatt a nyakukra nőt és én hiszem, ha nincs az első világháború, akkor sem kerülhettük volna el ezt a szakadást. Egyszerűen túl nagy volt már mind a társadalmi, mind a nemzetiségek közti feszültség, és ez a két probléma együtt lehetetlenné tette az egységes magyar  fellépést. A politika meg csak sodródott az árral, annyit tett csak amit minimálisan meg kellet tennie az aznapi túlélésért. Ismerős?

Tudom, hogy az olvasók között sokan ösztönösen egy erőszakos megoldásra gondolnak, sajnos ilyen az ember természete, de mint trianoni béke esetében, nem azon kell keseregni, hogy Károlyi Mihly niért szerelte le a hadsereget, mert  mint említettem ekkor már rég mindegy volt, hanem azokat a tanulságokat kell levonni, hogy hogyan is lehetett volna ezt elkerülni. A megoldás az lett volna ha megfelelő időben nyitunk a nemzetiségek problémái felé és nem a törékeny többségünk elnyomó erelyében bízunk. Most is erről van szó.

Magyar cigányság esetében égető probléma az iskolázatlanság. Ebből a szempontból mélyen egyetérterk Forgács Istvánnal. Sok település annyira elszigetelve él azoktól a városoktól, ahol középiskolai oktatást kaphatnának, hogy szinte lehetetlen bejárni. Sokan mág az általános iskolát sem végzik el. Szinte nem is maradt más esélyük, mint a gyerekvállalás, amibe belekényszerítik a szülők a gyerekeiket. Nálam és kollégámnál is dolgozott cigány származású mesterember, a munkája kifogástalan volt. Ez és más pozitív példák mutatják, ha ki tudnak törni, bizony a társadalmunk ugyan olyan dolgozó tagjaivá válnak, mint bármelyikünk, de ehhez nekünk is esélyt kell adni.

Ha a fent említett 20% nagy része szegéynségben nő fel, semmi esélyt nem látva a kitörésre, az mindenki számára lehetetlen életet fog eredményezni. Nem tudom, hogy a politikától mit várhatunk, de nem számíthatunk arra, hogy a kényelmes bársonyszékből felkapják a fejüket. Akkor már késő lesz. Erről már beszélni kell, minél szélesebb körben és sürgősen megoldásokat találni, minden segítséget igénybe véve, a civil szervezetektől alapítványokig. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy az oktatási, munkavállalási lehetőségaiket javítsuk, mert különben egy triani békéhez hasonló tragédiával szembesülünk.

Nincs fény az alagút végén

Ha a saját jövőnkkel szebe szeretnénk nézni, nem szabad a gyerekeinket a szokásos sztereotípiák alapján nevelni. Mi sem reagálhatunk mindíg ösztönösen, akármennyire a természetünk része. Sajnos azok, akik nap mint nap a bőrükön érzik a cigány együttélés problémáját, nem reménykedhetnek négy éven belüli megoldásra. Az a párt, amelyik azt állítja, hogy ezt hamar megoldja, arra a legenyhébb kifejezés az, hogy optimista. Ezt nem szabad elhinni, mert a társadalni folyamatok lassúak, ha javítunk az okatási lehetőségeken, annak is hosszú évek múlva van hatása. Mint minden nagy brobléma kitartással, kemény munkával oldható meg, csakis közös erővel. Hogy mi a dolga a cigányságnak, az e videóban elhangzott. Most az a kérdés, hogy mi a mi dolgunk.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

És mi lesz Schmidt Pál után?

Múl hét eseményei után felvetődik bennünk a kérdés: és ez után mi lesz? Valóban Schmitt Pál lemondásával le is zárulhat ez az ügy? Sajnos ez egy elég valószínű forgatókönyv, pedig a fejünkben kellene tartani azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket ez az ügy kiváltott, az elejétől fogva. Fejünkben kell tartani, hogy a megfelelő pillanatban emlékezzünk rájuk.

Felejtés a korunk egy jellemzője. Okait nem sikerült teljesen feltárni, de talán a rengeteg és sőrőn változó információ lehet az egyik. Ezt a tempót az agyunk már nem tudja egyszerűen követni. Ezt, véleményem szerint, könyörtelenül kihasználja a politika (az egész világon, nem csak itthon). Ha egy ügy pihen pár évet és elveszti aktualitását, még újra felhozni sem érdemes a témát, mert teljes érdektelenségbe fullad.

Mivel négy évente kell arról döntenünk, hogy ki vezesse ezt az országot, fontos, hogy MAGUNKBAN a megfelelő dontés meghozásához, eltároljuk ezeket az eseményeket. Nem csak a végeredmlnyt, egy kis benyomást, hanem az egész szituációt, a körülményeket.

Ebben az esetben nem szabad elfelejteni, hogy egyáltalán hogyan választották meg Schmitt Pált köztársasági elnökké. Pusztán ez a körülmény indikálta azt, hogy lesz egy olyan ellenlábasa, aki előhúz valamit a mútjából (pletykák szerint volt válogatási lehetőség a kényes ügyek között). A págium-ügy már csak egy következménye volt egy rossz döntésnek. Tippikus eset, amikor egy vezető a hatalmát félreértelmezi és azt hisz, egy nagy támogatás mindenre felruházza. Pedig nem. Minden hatalomnak megvannak a korlátai, amiket egy jó vezetőnek látnia kell, akkor is, ha egy despota, vagy egy demokratikus rendszerben megválasztott miniszterelnök, csak mások ezek a korlátok.

Orbán Viktor úgy látja, hogy Schmidt Pál támadása az ő személye ellen irányul? Szerintem jól látja: ez az ügy, az ő rossz döntése ellen irányult, hogy olyan elnököt nyomott le az ország torkán, akit még a saját pártján belül is elleneztek. Egy jó vezetőnek fel kell ismernie, hogy mikor kell egy kicsit visszavonulni. Visszavonulás nem a háború elvesztése, sőt, még nem is feltétlenül a csatáé. Egy fontos taktikai elem, amit a megfelelő helyen alkalmazni kell. Schmodt Pál ebben az esetben későn alkalmazta, hogy kinek a hibájából, ezt sohasem tudjuk meg. Lehet, ha csak rajta múlott volna szive szerint már előbb felállt volna.

Azért fontos, hogy az egész körülményre emlékezzünk, mert ez az egyetlen módja, hogy a hatalom visszajelzést kapjon, a választásokon keresztül. Ha mindig csak legyintünk, morgunk abból nem lesz előrelépés. Ne higyjük, hogy a paszzivitásunkkal nem vagyunk mi is hibásak. Ezt mondom magamnak is, mert ebbe a hibába én is beleestem. Továbbá ne higyjük, hogy ezek a visszajelzések hatására a változások azonnal bekövetkeznek. Minden folyamatnak van egy időskálája, ami a társadalmi-politikai folyamatokban (talána tömegek és a politika közti nagy távolság miatt is) években kell mérni. Időt kell adni annak, hogy egy politikai kultúra kialakuljon, egy megfelelően önnálló gondolkodás. Számomra világos, hogy húsz év nem volt elég. Egyszerően mindent a magunk bőrén kell tapasztalnunk, hogy minek mi a következménye. Annak, hogy túl sokat költünk, annak, ha olyan érdekcsoportokat sértünk, akik nálunk erősebbek, és a gazdasági erejüknél fogva a befolyásuk megkerülhetetlen.

Talán megtanuljuk, hogy ezeket a játékszabályokat be kell tartani a jövőnk érdekében. Talán megtanulunk az érdekeink mellett kiállni, de úgy, hogy bizonyos határokat nem lépümk át, amik már egyértelmű ghazdasági károkat okozhatnak. Nem szabad felejtenünk, el kell tárolnunk ezeket az információkat, megérlegelnünk és a megfelelő helyen ki kell nyílvánítani a véleményünket!

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Miért is kell innen elmenni?

Sok helyen lehet olvasi a kivándorolt honfitársaink véleményéről, sok személyes ismerősünk van, akivel szintén felmerül a szokásos téma: milyen is külföldön élni. Sok esetben a szokásos táma jön elő, hogy milyen rossz a mi helyzetünk és ezzel milyen ott bezzeg milyen jó. Ritkább esetben egy valóban érdekes beszámolót hallhatunk, olyat talán mint Bede Mártoné.

De vajon ezek a problémák olyan jelentősek, hogy emigrálni kell? A több kereset az ok? A rendezettebb élet? Ezek közül szinte mindegyik ok megtalálható a beszámolókban, természetesen mindenki azt emeli ki ami az ő egyéni prioritása. Ezeket emberileg mind meg lehet érteni, azt is, hogy valaki a tudásáért nagyobb anyagi megbecsülést vár, mint amit itthon kaphat. De mégis, sokakban ott az a rossz érzés, hogy de ez nem egyfajta kapzsiság? Cserébe nem hagyunk itthon valamit, nem adunk fel sok kapcsolatot a jobb anyagi létért. Persze új barátokat ott is lehet szerezni, de a családi kötelékek pótolhatatlanok. Az is felvetődik bennem, ha mindenki pusztán anyagi megfontolásból választana hazát, akkor ennek az országnak ki kellene ürülnie, hiszen tulajdonképen minden pályakezdő több pénzt kereshet valamelyik másik országban, mint itthon, és valószínűleg ez így is marad, hiszen nem lehet minden ország egy szinten. Ez is egyfajta verseny, ahol mi nagy hátrányt szedtünk össze, és egyre többen szálnak ki ebből a közös hajóból.

Valójában a kivándorlásnak Magyarországon történelmi hagyománya van. Már az első világháború előtt többen hagyták el az országot,, mint ’56 után. Az volt az emberek általános véleménye, hogy a kormány egyszerűen nem törődik velük, a problémáikkal. Pont, mint most. Körülbelül kétmillió állampolgár emigrált 1900-1956-ig.

Nyílván a nehéz körülmények, sokak szerint inkább igazságtalan rendszer mellett, a családok is erősen támogatják a kivándorlást. Szüleimtől is hallottam, hogy „ki kell menni”. Ez annak tudható be, hogy annyira kilátástalannak ítélik az itthoni helyzetet, hogy jobbnak tűnik, ha a gyermeke inkább egy teljesen idegen környezetben szerencsét próbál, mint az a segítség, amit ők nyújthatnának nekik itthon. Ez tulajdonképen indikálja az a gyökértelenséget, ami megkönnyíti a haza elhagyását és a beilleszkedést az új környezetbe. Ez már itthon egyfajta nevelés.

Sajnos nincs lehetőségem mély kutatást végezni abban, hogy fel lehet e mérni az úgymond „hazaszeretet” mértékét, vagy a hazához kötődést és ez milyen paraméterektől függ. Persze a szeretetet nem lehet mérni, de mégis, valahogy parametrizálni és számszerűsíteni szeretném különböző szempontok szerint, és összehasonlítanám több ország eredményét. Nos erre nincs lehetőségem, csak egy sejtésem van mint Fermatnak, azaz ahhoz képest hol helyezkedünk el a nemzetek gazdagsága rangsorán, nagyon elégedetlenek vagyunk a helyzetünkkel, és bizony a hazához való kötődésünk sem túl erős. Ez szerintem sokkal inkább az előbb említett „nevelés” az oka, mint a konkrét gazdasági helyzet, hiszen a sokféle panasz, a legkülönfélébb okok annyira megfoghatatlanok, hogy én csak az eleve nagyon gyenge, már-már nálunk tradicionális gyenge kötődéssel magyaráznám. A rossz hír, ha ez igaz, akkor ezen nem lehet segíteni. Ugyanis szeretetet nem lehet sem anyagi, sem egyéb gazdasági igazságtétellel „generálni”, már csak azért is, mert gazdasági, társadalmi igazság soha nem lehet. Ez sajnos a francia forradalom után már jól tudjuk: a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasból egy minimum sérül. Ez van, a világ nem tökéletes.

Az szintén egy érdekes pszichológiai vonás, hogyha valaki egy új, nehéz életszituációba kerül, akkor hajlamosabb jól teljesíteni, ami persze sikerélményt is okoz, ami miatt jobb a közérzet, szóval lejön a rózsaszín köd. Nekem a beszámolókból és a saját külföldi tapasztalatom alapján sokszor nem tűnik lényegesen jobbnak a beszámoló alapján a posztoló helyzete, mintha azt itthon öt év munkával hozta volna össze. Ugyanis itthon is van arra szép számmal példa, hogy nagyon kevés fizetésért elkezdett valaki dolgozni, és pár év múlva már több kereseti lehetősége is volt. Csak ehhez sok évet kellett kitartóan dolgozni. Mint külföldön. És egy kis albérletben lakik. Mint sokan külföldön. Arról nem is beszélve, hogyha esetleg egy adott család közös vállalkozásban dolgozna, ezt a szintet szintén elérhetné sok esetben, de ezt meghiúsítja az együttműködés hiánya, meg persze a kitartás hiány, amiről itthon is sokat beszélnek (nevezzük nevén a dolgot: lustaság, lásd: Pató Pál c. mű). Itt természetesen rengeteg példát fel lehetne hozni, hogy “de én nem tehettem mást”. Én ebben nem kételkedek, itt én csak elemzek, nem bíráskodok egyének felett.

Szóval hazához sok szálon lehet kötődni, lehet szeretni a zenéjét, gasztronómiáját, tájait, amik sajnos úgy tűnik nálunk mind semmit sem érnek nekünk. Pedig éghajlati és földrajzi szempontból nagyon jó helyen lakunk. Kevés környezeti katasztrófa fenyeget minket (földrengés, hurrikán), sok a jó minőségű termőterület és nem utolsósorban a vízkészlet is elegendő. Ezeket például semmire sem becsüljük, pedig ezeket minimum érdemes megőrizni az utódainknak. Szerintem elsősorban a szülőknek lenne érdemes végiggondolni, hogy milyen szempontból neveljük a gyerekünket. Azt szeretnénk, hogy a sok panaszaink miatt a gyerekünk is eleve utálja a saját hazáját, vagy esetleg úgy biztassuk a külföldi munkára, tanulásra, hogy öt-tíz év múlva itthon kamatoztassa a tudását és a más kultúrát a sajátjával összehasonlítva, onnan az előnyös módszereket hazahozza. Szerintem a második úttal mindenki sokkal többet nyerne.