Ma azt hiszem, a megfelelő kifejezési forma egyfajta spirituális megközelítés. Nekem, aki nem kaptam vallásos neveltetést, az Isten segítségében való bízás pedig csak tanulás kérdése, kissé nehézkes ez a nyelvezet. A szimbolikus megfogalmazás segít egy lépéssel távolodni az eseményektől, segíti a megértést, és valamikor talán a megnyugvást is elhozza.

A gonosz vándorol, amikor kitör egy háború: angyalok és démonok harcává válik. Persze mindkét oldal számára máshol vannak az angyalok. Szükségünk van a túlvilági misztifikálásra, hiszen a legtöbb embernek, aki katonává válik, óriási teher azt a sok kegyetlen gyilkosságot végrehajtani, amit rajtuk uralkodóik rájuk kényszerítenek. Így könnyebb a pszichének túlélnie. Pedig fontos szem előtt tartani — még egy szerető Isten jelenléte mellett is —, hogy mi, emberek gyilkoljuk egymást; nincsenek angyalok és démonok.

Kezdhetném a második világháborúval: innen datálható Izrael állam megfogantatása, amely 1948. május 14-én jött létre. Ezt az országot az erőszak szülte, de nem feltétlenül Németország kezdte az erőszak láncolatát. Antiszemitizmus jelen volt a Brit Birodalomtól (például az Aliens Act, 1905 — bár nem nevezi meg kifejezetten a zsidó bevándorlást, mégis őket célozta) kezdve az Orosz Birodalmon át (Kijevi pogrom 1881–82, kisinyovi/Kishinev-i pogrom 1903 stb.). Európában az összetartó zsidó közösségeket gyakran furcsa csoportokként tekintették, sokszor misztikus történetekkel megfűszerezve, ami növelte a félelmet és a távolságtartást. Ha ez gazdasági vagy társadalmi problémákkal társult, a puskaporos hordó bármikor felrobbanhatott — és kézenfekvő volt az elszigetelt, állam nélküli csoporton levezetni a feszültséget. Ezt a receptet a második világháborúba belépő Németország felhasználta: az első világháború és a nagy gazdasági világválság feszültségeinek feloldására riasztóan hatékony adminisztrációval, szervezéssel és technikai megoldásokkal reagáltak — amit nevezhetünk a gonosz egyik diadalának.

De, mint írtam, a gonosz nem nyugszik egy helyben. A gonosz átköltözik a másik oldalra. A szenvedés és a fájdalom remek tápláléka a sértettségnek; a félelem szüli azt a feljogosítottság-érzést, amely miatt könnyen el lehet veszíteni a mércét: hol érdemes megállni, hol van az a bizonyos határ, amelyet nem érdemes átlépni, mert a szenvedés visszatér, és a béke, a nyugalom reménytelenné válik. Száz győztes csata után is van-e remény valódi békére? Cél-e egyáltalán?

Izrael léte magával vonja a folyamatos háborút, azt az öldöklést, amely újabb erőszakot szül. Az erőszak a gonosz egyik formája; Dante nem hiába tette a képmutatást és az árulást még lejjebb a pokolban. Ezek a gonosz igazi, kifinomult eszközei: hogy álcázni tudja magát, akár áldozatnak tűnve. Izrael most is szórja a gyűlölet magvait a saját népe és a palesztin nép között. Most, hogy nyíltan bombázhat — vagy más módon büntetlenül léphet fel —, elfoglalhatja és kínozhatja a gázaiakat; ezzel a legagresszívebb és legerőszakosabb államok sorába léphet. A ma felnövő generáció e szerint fogja megítélni, mert bár a holokauszt árnyalhatja ezt a megítélést, az idő végül homályba fedi az árnyalatokat.

Izrael technikai fölénye az USA-val együtt óriási. AI segítségével valószínűleg olyan katonai taktikák birtokába juthat, hogy katonai győzelmei kétségtelenek lesznek; ezeket tehetetlenül el kell viselnie sok államnak. De mit hoz a jövő — azt senki sem tudhatja. Ezt az erőszakos, elnyomó jövőt pedig most teremtjük meg, és benne ők is élnek. Állandó harcban nem könnyű élni; békét pusztítással nem lehet elérni sem saját, sem más népek számára. A holokauszt traumáját nekik is fel kell dolgozni, de jó lenne, ha a düh fázisán a nép is túl tudna jutni. Sikerül-e nekik háborúval békét teremteni? Mi történik, ha ezt most az AI oldja meg helyettük? Jön-e akkor az örök háborúk kora, amilyet Orwell (vagy más jósok) megjósoltak?