Mikor a pusztítás korát éljük, nehéz a reményt felélesztenünk. Remény abban, hogy a ránk váró kihívásokat összefogással, szolidaritással és megértéssel kezeljük. Vajon a klímaváltozás, a sértődött gazdasági, politikai elit, a félelem gerjeszti ezt a sok indulatot? Ezt már kár is kibogozni. Elhangzott Trump háborús beszéde, élezik a fegyvereket.
Pusztítás a szemünk előtt zajlik. A mi kis országunk is lassan kiszárad. A helyzet nem reménytelen, de tennünk kellene a jövőnk érdekében, csakhogy a félelem lebénít minket. Olyan távoli gondokkal foglalkozunk, mint az ukrán háború, ami közelinek tűnik, hatással is van ránk, de teljesen tehetetlenek vagyunk. Az élelmiszertermesztésért viszont tennünk kellene.
Pár hete vettem egy harcsát egy közeli halgazdaságból. Környékbeli szupermarketekbe is szállítanak, a halfilék szépek és frissek. Ám a mostani nyár végén az élő hal beteg volt: a bőrén elbarnult nyálka, alatta a bőr szürke, elhalt, és valahol a hús is kilátszott. Kevés lehetett a víz, ami elfertőződött, kevés a növény, a kukorica satnya. A csökkenő élelmiszer növekvő árakat okoz, ami több feszültséghez vezet. Gyerekkoromban még élelmiszer-túltermelésről hallottam, mint európai problémáról, azért kaptak a gazdák támogatást, ha kevesebbet termeltek.
Milyen háborút akarnak az amerikaiak megnyerni? Lehet-e golyóval növényeket termeszteni, állatokat tenyészteni? Miért nem ásnak mélyre, és keresik meg a valódi problémát? Azt nem lehet GDP-vel mérni.