Paks Vobiscum? Reakció John Lukács gondolataira.

Paks II körül kirobbant (főleg politikai) vitának ezer árnyalata van: környezetvédelmi, energiapolitikai, gazdasági és politikai abban az értelemben, hogy melyik hatalom felé kötelezzük el magunkat. John Lukács írása olvasása után egem ez utóbbi kezdett igazán érdekelni. A többi kérdés vagy lerágott csont (például atomerőmű szükségességéről írtam itt és itt is), vagy egyszerűen információ hiányában nem tudunk értelmes véleményt alkotni.

Viszont azt mindenki el tudja dönteni, hogy melyik politikai kultúra az ami számára szimpatikus. Tekintsünk el attól az abszurd helyzettől, hogy pont a volt MSZNP utódpártjai hazaárulózzák a jobboldali kormányt a Moszkva felé nyitás miatt. Mindenki személyiségéből fakadóan más-más rendszerrel szimpatizál, valaki az egyén és az egyéni döntéseket szeretné tiszteletben tartani, valaki a tekintélyt becsüli. FIDESZ kezdetben liberális párt volt, majd szép lassan átalakult egy konzervatív, tekintélyelvű párttá, amivel a potenciális szavazói szerintem egyet is értenek. Pont ezt a szervezettséget és határozott fellépést várják el tőlük a választóik is. Ha megnézzük ehhez a stílushoz inkább a moszkvai politika passzol, mint a decentralizált brüsszeli, de tartsuk szem előtt: itthon ezt a választók akarták. (A liberálisból konzervatívvá válásról meg Sir Winston Churchill szavai jutnak eszembe: Ha egy ember 30 éves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött nem konzervatív, akkor nincs esze.)

Ez alapján szerintem világos, hogy nekünk magyaroknak soha nem volt egyértelmű, hogy kelet, vagy nyugat felé orientálódjunk. Történelmi tény, hogy koronát a római pápától kaptuk, de ne felejtsük el a több száz évvel ezután felbukkanó pogánylázadásokat, hogy Szent István megkoronázása után is megmaradt Erdély és a keleti országrész keleti katolikus egyházhoz csatlakozott. Innen egyértelmű, hogy Magyarország ebből a szempontból nem volt egységes.

Következő fontos állomás az ország három részre szakadását megelőző időszak. Szapolyai által képviselt vonal (, ami a köznemesség álláspontja volt) egyértelműen a török birodalom felé húzott, a mellett az ország tovább szakadt Jagelló ill. Habsburg párti részre. Eredmény 150 év Török és 300 év Habsburg uralom lett, a függetlenségünk elvesztése. Mégis melyik vonallal jártunk volna jól? A Szapolyai-féle nemzeti királlyal? Ha a legutóbbi sikeres királyunkra gondolunk, talán ez lett volna a helyes út, még a török befolyás ellenére is, hiszen Mátyás uralkodása alatt virágzott utoljára Magyarország, az után soha nem sikerült nemzeti királynak a trónra ülnie.

Ellenben láthatjuk Szerbia példáján milyen kulturális és gazdasági különbségek alakultak ki a Habsburg uralom alatti Vajdasági és a török uralom alatti részen. A legjobb az lett volna ha minél nagyobb terület maradt volna a lehető legnagyobb önállósággal magyar uralom alatt, Erdély sorsán láthatjuk: ez lehetett volna számunkra a legjobb kompromisszum.

Itt szeretnék utalni Móricz Zsigmond Erdély című regényére, itt az író egyértelműen állást foglal Erdély mellett és a Habsburg uralom ellen, és ezzel a véleményével nincsen egyedül. El kell fogadnunk, az itt élő, egy nyelvet beszélő, de sokféle gyökerű ember különbözően gondolkodik erről, még Szent Istvánról is. Ha Paks II beruházásra gondolok, kicsit félek a rizikó miatt, hogy az oroszok kemény játékosok. De más részről végre történik valami. Végre beindul egy olyan beruházás, ami termel valamit, ami hozzájárul az ország működőképességéhez. Nekem az az az érzésem, hogy az EU-tól sokkal kevesebbet kapunk, de kisebb rizikóval. Nekem a következő is gyanús: a kiszivárgott amerikai jelentések alapján már hosszú ideje mindkét nagypárt az orosz beruházást látta reálisnak. Ez itt szerintem a legfontosabb dolog, más nem is csinálná meg, nem csak atomerőművet, hanem semmilyen más erőművet sem.

Szabályok és Emberek

Mióta túlléptünk az ősközösségi társadalmon, valamilyen formában a modern kor embere megpróbálja megfelelő keretek közé terelni az együttélés szabályait. Eleinte nyilván ez egy szóbeli megállapodáson alapult, majd később megjelentek az írásos törvények, ítéletek amik kezdetben isten törvényei voltak a nép szemében, amit az uralkodó közvetített hozzájuk (lásd Hammurapi törvényoszlopa, amit ie. II. évezredben készítettek).

A kezdeti egyszerű törvények egyre komplexebbek lettek, de ettől még régen sem volt egyszerűbb a társadalom szabályai, csak nem írtak le mindent. Nem írott szabályoknak a megszegése szintén súlyos következményekkel járt, hiszen a végrehajtó hatalom is a saját erkölcsi normái alapján döntött. Ma ezzel szemben főként az írott törvénynek és szabályoknak van súlya, a bírónak ezek alapján kellene objektíven döntenie, ill. a rendőröknek eljárnia. Látszólag az a jobb, ha kizárjuk a szubjektív véleményt és csak az írásban rögzített szabályok ill. törvények szerint járunk el, amihez mindenki tartja is magát.

A dolog ennél árnyaltabb. Nézzünk egy súlyos esetet, például az emberölést. Régen hallottam egy rádióműsort egy ügyésznővel a gyilkosságokról, és állítása szerint az esetek többségében a tettesek bár megbánták a tettüket, de úgy érezték olyan szituációban voltak, hogy nem tehettek mást. Például az egyik a lakótársának a zsarolásának és terrorjának volt kitéve, teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került és egyszerűen nem maradt más eszköze (legalábbis ő így érezte). Ő úgy gondolja, ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülne, megint megtenné. Gyilkosok nagy része nem pszichopata bűnöző, az adott kilátástalan helyzetüket nem tudják máshogy megoldani, ebben az esetben egy szubjektív vélemény alapján is döntő bíró könnyen megenyhülhetne. Emlékszünk Móricz Zsigmond Barbárok című novellájára? Itt el lehet olvasni, a végén tanulságos, hogy a gyilkos juhász beismeri a tettét csak 25 botütést kap. Elgondolkodtató ez az ítélet egy számításból elkövetett emberölésért.

De mi a helyzet azokkal a szabályokkal, amik csak a mindennapi apró-cseprő életünket korlátozza? Ha egy súlyos törvényszegés esetén is elgondolkozhatunk rugalmasságon, akkor a szabályok esetében miért nem tesszük meg ugyan ezt? Egyáltalán mi egy szabály súlya egy törvényhez képest? Hogy viszonyul egymáshoz a lopás-emberölés és mondjuk a tíz utáni hangoskodás? Aki kikapcsolódni akar az lazítana a szabályon, aki pihenni az pedig szigorítani, ez egy elég nyilvánvaló érdekellentét. Mikor lesz az életünk túlszabályozva? Ha épen minket zavar egy szabály léte, mennyire objektív ez? Ha egy két éves gyerek hangos akkor a szomszéd jogosan hívja-e ki a rendőrséget miután szólt, hogy ez őt zavarja? Ha kutyát nem lehet sporttelepre bevinni, de ezt mégis megtesszük egy lepukkant erdő melletti falusi focipályán, ugyan olyan súlyú-e, mert a szabály erre is vonatkozik mintha egy első osztályú csapat focipályáján tettem volna? Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz válaszolni, erre 100 ember 50 különböző választ adna, habitusától függően.

Mégis az e jó nekünk, ha egy törvény alkotó többség (vagy kisebbség!!!) pontosan lerakja a szabályait, ami innentől kezdve mindenire érvényes, arra is, aki ezt máshogy gondolja. A szabály egyeseknek védelem, másoknak korlát, a kérdés csak az, megéri-e korlátokat állítani egy túlzott védelemért? Kell e rögtön egy általános érvényű szabályt alkotni, ha egy felelőtlen ember hibázott, azaz egyedi esetekre általános szabályokat hoznak. Mi lenne a logikus szabályozás? Vegyük a kutyatartást például: ha megtiltjuk a kutyák szabadon sétáltatását (póráz nélküli sétára gondolok), vagy csak azt a felelőtlen gazdát kellene szigorúan megbüntetni, aki bajt is okozott figyelmetlenségével? A helyes egyensúly talán az lenne, ha az esetleges kár bekövetkezésének valószínűségét is figyelembe vennénk, vagy a mások nyugalmának biztosítása hány ember életét keseríti meg.

Soha nem voltam annak a híve, hogy rendőrért kiáltsunk minden apró-cseprő esetben, de kezdem azt érezni mégis ez lenne a helyes út. Talán mert ezzel elkerülhető lenne az önbíráskodás, az olyan esetek, mikor már nem csak szóban akarja egy önérzetes állampolgár megregulázni a szabályszegőt, hanem ez tettlegességgé fajul. Másrészt ha először átgondoljuk, hogy hívnánk-e rendőrt, és leteszünk róla, akkor talán az egész konfliktus nem is fontos.

Ezzel elértünk a leglényegesebb pontra: önmagában egy szabály léte és egy szabályszegés észlelése feljogosít-e egy átlagpolgárt arra, hogy intézkedjen, vagy bármilyen formában kioktassa a szabályszegőt? Szerintem ezt biztos nem teheti meg, egy szabály betartása nem véletlenül valamilyen hivatalos szerv kezében van (rendőr, közterület-felügyelő, stb…), mert a tapasztalatukkal és a rájuk ruházott jogkörnél fogva nekik érdemes ilyen ügyekben eljárniuk, mert ellenkező esetben csak felesleges vita keletkezik, ami mást nem eredményez, csak minimum egy rossz napja lesz minkét félnek, ez pedig kinek kell? Egy szabály léte nem szentírás, ettől való eltérést pedig csak az a megfelelő jogokkal felruházott bírálhatja el, ezt érdemes lenne szem előtt tartania mindenkinek.

Személyes véleményem erről a következő: nincs szükség általános tiltó szabályokra, hanem egy konkrét vétséget kellene büntetni, ugyanis a túlzott szabályozás esetleg másokat korlátozhat. Ha pedig egy jelentéktelen szabálytalanságot látunk, gondoljunk arra, hogy megéri-e konfrontálódni, olyan vehemenciával, mintha emberölést értünk volna tetten? Tegyük fel a kérdést, hogy ehhez kell e rendőr? Ha nem, akkor önjelölt rendőrre sem lesz szükség, higgyük el mi mezei állampolgárok sem vagyunk jobbak. Magyarországon szinte mindenre vagy egy tiltó szabály, és minden ilyen szabálynak megvannak a rigolyásai, akiknek ez a vesszőparipája, de azzal nem törődik, hogy közben másik tízet meg ő szeg meg.