Egy nemzet legendái kicsit olyanok, mint az eposzai vagy a mondái. A középkor egyik „hősei“ a szentek voltak, akiknek a legendái az eposzi hősök történeteihez hasonlítanak. Szent István szigorú intézkedései nem egy szent ember jellemére vallanak, de a lojalitása nyugati egyházhoz, valamint a nyugati keresztény hit megszilárdítása a kárpát medencében őt is a szentek közé emelte.

Bár megítélése a mai napig megosztja a magyarokat, joggal, hiszen talán ő az első uralkodó, akivel a magyarság európai hovatartozásának dilemmája felszínre került, ezt a harcot rajta keresztül ismerhettük meg. Tulajdonképen a mai napig bennünk él ez a dilemma, hasonló módon most is megosztja a társadalmat, legtöbb magyar lelkét nem hagyja nyugodni, még mindig ott a kétely, vajon mi lett volna, ha Koppány pártja nyer.

Hiába győzte le István Koppány seregeit, Koppányt támogató tábor ezzel nyilván nem semmisült meg. Ha ezt a harcot úgy tekintjük, mint a Német-Római pártiak (nyugati katolikusok), vagy Bizánci (keleti katolikusok) közti viszályt, akkor ez végigkövette a történelmünket. Gondoljunk csak az ország három felé szakadására, ott igazából az ország kétfelé szakadt: török, ill. Habsburg pártiakra. Ezzel analóg viták végigkísérték a történelmünket. Innen nézve talán jobb lett volna ha a török pártiak erősebbek, mert az Oszmán elnyomást hamarabb lerázhattuk volna és nem erőltették volna annyira ránk a saját kultúrájukat, mint ahogy a német kultúrát a Habsburgok.

István elsődleges érdeme, hogy sikerült az akkor még sokszínű magyar törzseket egyesítenie a Kárpát-medencében. Lehet, hogy ez Koppánynak is sikerült volna, ezt nem tudhatjuk, akkor valószínűleg egy keleti keresztény állam jött volna létre, de ez csak találgatás. Lényeg, hogy István a nyugati katolikus vonalat választotta (pontosabban Géza, vagy ki tudja melyik fejedelemmel indult el ez a folyamat), de ez nem a Német-Római Birodalomba való betagolódást jelentette, hanem egy önálló, egységes állam lett. Ezért fontos róla megemlékezni, mert akkor rakta le annak az erős államnak az alapjait, ami annak ellenére is még létezik, még ha csonkán is, ami egy gyengébb nemzetet már lesöpört volna a térképről.

Például sikerült megtartani nyelvünket, annak ellenére, hogy nem kevés törekvés volt ennek eltörlésére. Ahhoz, hogy egyáltalán ezek a romok létezzenek, előtte egy erős, egységes államnak kellett itt lennie. Lehet, hogy nagyobb, mint amit ma feltételezünk. Mert ha a történelemkönyvek tanításából indulnánk ki, akkor már a tatárjáráskor el kellett volna tűnnie ennek a népnek (vagy előbb). Ezért nem tudok nekik hinni, egy sokkal nagyobb országnak kellett lennie Magyarországnak, hogy túlélje a tatárjárást, törököket, a 150 évig tartó háborút a török, a német és a magyar – magyar elleni háborúkat. Ezek után a Habsburg-német csapatok elfoglalják az egész országot és folytatták azt a pusztítást, amit a török abbahagyott. Ennek ellenére fennmaradt a magyar nyelv, pedig sok német és más nemzetiség települt az országba és a megmaradt főurak sem támogatták a magyar nyelv ápolását a nyelvújításig. Az, hogy fennmaradt a kultúránk és a nyelvünk szerintem nem csoda és nem véletlen, ez azért lehet, mert volt miből fogyni.

De a hosszú kitartó rombolásnak meglett a hatása: tulajdonképen a nemzet létezése határán táncol. Ma már az dilemma, ami Szent István idejében az országot megosztotta teljesen más. Ma az az érzésem, hogy a németek imádata és a délibábos álmok osztják meg a lakosságot. Az egyik a megélhetési realitások, a másik meg a vágy a nemzet régi nagyságára. A régi nagyságot már sohasem érhetjük el, de ha valakinek jelent valamit a saját nemzete, akkor szeret elmélázni a régi történeteken, akkor is, ha nem feltétlenül István vonalával ért egyet, szükségünk van a legendákra, mert ezek az emlékezések tesznek minket egy nemzetté.

Reklámok