Nehéz írni egy olyan íróról, aki jól ismert azok körében, akik szeretik a szépirodalmat, de azok szemében teljesen érdektelen, akik az olvasást unalmasnak találják. Mégis akkor miért írnék Lev Tolsztojról? Egyrészt személyes okból, másrészt figyelembe véve írói tehetségét, nincs olyan sok szó, amit ne érdemelne meg. Sajátos a viszonyom Tolsztojjal, mivel a Háború és Békét tizennégy évesen olvastam el, ami meglehetősen korainak mondható. Megszenvedtem az elolvasásával, de meghatározó élmény is volt egyben. Kétség kívül, ha ma olvasnám, biztos jobban érteném, teljesen más gondolatokat ébresztene bennem, így viszont megmaradt az emlékeim közt, nem úgy mint sok jelentéktelenebb regény, ami elsüllyedt az emlékeim mocsarában.

Csak az mesélhet aki maga is megjárta a poklot

Tolsztoj (1828 – 1910) Jaszna Poljanában született, régi arisztokrata családban, ahonnan szülei az író gyerekkorában Moszkvába költöztek, hogy ezzel is segítsék a fiúk tanulmányait. Apját korán elvesztette, árvaként nőtt fel. Részt vett az arisztokrata társasági életben, ami a művein is nyomot hagytak, hiszen a legismertebb regényei is ebben a körökben játszódtak. Jogi tanulmányit soha nem fejezte meg, bár többször nekirugaszkodott, de az érdeklődése mindig másfelé irányult. Próbálkozott a jaszna poljanai birtok megreformálásával, élt Péterváron, végül inkább belépett a hadseregbe. Itt többször került életveszélybe, részt vett a kaukázusi hegylakók elleni küzdelemben, ahol belekezdett az írásba is. Átélte Szevasztopol ostromát, majd a krími háború után leszerelt.
Nyugat-európai körútja után újból a jaszna poljanai birtokra tért vissza, ahol a figyelme a pedagógia felé fordult. Maga szervezte a jobbágyok gyerekeinek oktatását, többek közt történelmet is maga oktatta, érdekes módon, bár nem volt kötelező iskolába járni, mégis a gyerekeket úgy kellett onnan hazazavarni. Azt hiszem ma ez elképzelhetetlen lenne.
Élete színes volt, értékes tapasztalatot szerzett, mind az orosz társadalmi életben, mind a harctéren, mind külföldön: többek közt meghallgatta Londonban Charles Dickens előadását a nevelésről is. Ezek remekül megágyaztak olyan remekműveknek, mint a Háború és Béke, vagy az Anna Karenina.

A Háború és Béke

Azt hiszem a fent leírt életpálya nem elegendő egy ilyen remekmű megalkotásához. Ehhez a tehetség is elengedhetetlen, de mégis hány olyan tehetséges író van, aki nem fektet ekkora energiát ennyi cselekményszál megtervezésébe, történelmi háttér tanulmányozásába, a politikai viszonyok és a szerelmi szálak ábrázolásához. Milyen más, ha egy író csupán körülírja, hogy a lány szereti a fiút, milyen sokat álmodozik róla, mint egy olyan komplex valós helyzetet ábrázolni, mint például Marie karaktere, akinek azzal tudattal is meg kell küzdenie, hogy csúnya. Egyszer Nyikolaj azért nem vigasztalja szívesen feleségét, mert sírás közben sokkal szebb. Egy ilyen hatalmas regényfolyam esetében, ahol az orosz-francia háborúk eseményeit is pontosan szem előtt kellett tartani, hihetetlen aprólékosságra vall, hogy ilyen apró érzelmi rezdüléseket is ilyen részletesen ábrázol.
Mivel a könyv a Napóleon oroszországi hadjáratát dolgozza fel, azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik érdeklődnek a hadtörténet iránt, nagyon érdekesen írja le a harcra készülést, magát a taktikai megmozdulásokat is a csata folyamán azt fiúként igazi élmény volt olvasni. E mellett nem kevésbé érdekes háttérben a szereplők magánéletének alakulása, a szerelmi szálak bonyodalmai, például a házasságok milyen kompromisszummal köttettek meg. Külön érdekes a konzervatív Pierre jellemfejlődése: a csökönyös arisztokratából, hogyan válik a francia fogság alatt szabadkőműves. Ez egy fontos üzenete a regénynek: a napoleoni háborúkkal olyan eszmék es elterjedtek Európában, ami alapvetően változtatta meg az arisztokraták gondolkodását, ezen keresztül pedig a nemzet gondolkodását, az állam működését.
Ezt a regényt azért merném Tolkien Gyűrűk Ura regényéhez hasonlítani, mert ma talán azt elég sokan ismerik, hogy legyen értelme az összehasonlításnak. Mindkét esetben az író számos karaktert mozgat, de míg Tolkien az angol irodalom számára egy mitikus eposzt akart teremteni, ott inkább a skandináv népek eposzainak kutatása és átemelése az érték, de például Tolsztoj a csatajeleneteket is igen igényesen és aprólékosan írta le, és mivel Napóleon hadjáratáról van szó, mellébeszélésről szó sem lehetett. Azaz Tolstojnak a hadműveletekkel is tisztába kellett lennie, amiben a katonai múltja is segítségére lehetett. Ez rengetek előismeretet feltételez.
Ezzel a regénnyel kapcsolatban az az érzésem, hogy bármelyik pontját is emelném ki, nem csupán dicsérni tudnám, hanem bármely író fölé helyezni.

Tolsztoj helye ma

Mégis ma közel sem annyira ismert, mint azt az értékei szerint megérdemelné. Ma egy könyv akkor lehet sikeres, ha a belőle készült film is sikeres. Tolkien esetében ez várható volt, hiszen témája olyan mondavilágot dolgozott fel, ami már az angolszász világban jól ismert volt, valamint létezett a karaktereinek egy szubkultúrája. A CGI érdemeit sem lehet elhanyagolni. Viszont azok az apró zseniális részletek, amikre a Háború és Béke kapcsán utalni akartam egyszerűen megfilmesíthetetlenek. Ha ezek eltűnnek, kapunk egy szokásos háborús filmet szerelmi szálakkal, ezt meg már lelőtték az Elfújta a széllel, ráadásul az az USA-ban játszódik, ami marketing szempontból előnyösebb is.
Az orosz realizmus legnagyobb alakját nem elég csak említés szintjén ismerni. Ennek el kellene jutnia az olvasni szeretők nagy százalékához. Iskolákban nyilván nem lehet eljuttatni a gyerekekhez, ha a mai oktatási rendszerben elolvassák mondjuk az Ivan Iljics halálát, akkor azt biztos egyrészt unni fogják, továbbá elképzelhetetlen, hogy kilépve az iskolából ezt önként válasszák. Ha jól emlékszem én is ezt a könyvet egyszerűen a nagymamám könyvespolcáról emeltem le. Ma a családi könyvtár talán nem létező fogalom, és egy ilyen horderejű író nem is versenyezhet a XXI. századi marketinggépezettel, hiszen az írói tehetség nem fejlődött olyan gyorsan, mint az eladás művészete.