Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Kibe rúgjunk bele?

Vallás végigkíséri az emberiség történelmét, tükrözi az adott nép szokásait, életvitelét, társadalmi berendezkedését, valamint a gondolkodásmódját az őt körülvevő természetről. Sok országban az egyházi és a világi vezetés összefonódik, Európában a felvilágosodás után már egyre kisebb befolyása van az egyháznak az állami vezetőkre, míg ma a világi hatalom az egyházra inkább, mint eszközre tekint. Különböző kultúrák tiszteletben tartása nem csak fontos, hanem egyenesen kötelező, de ennek ellenére mégis elkövetik időről időre ugyanazokat a sértéseket évszázadok óta, mintha kötelező lenne. Mohamed kifigurázásának Európában komoly hagyománya van (ügye mindenki ismeri a gúnyos mondókát Mehmetről és a tehenekről), de nem vesszük észre, hogy mára már nem csak vallási különbségekről kell beszélnünk, hanem világnézeti különbségről is.

Mit jelentett kereszténynek lenni a középkorban és ma? Középkorban lényegében kötelező volt, aki nem hitt Istenben, annak is illet elmennie a templomba, nem mellékesen a társadalmi érintkezés miatt is. Akkor még mindent az egyház befolyásolt, a tudományt, az állami vezetést, mindent. De az idővel az ismereteink megdönthetetlen bizonyítékokat szolgáltatott több tény mellett, amit az egyház tagadott, így szép lassan csökkent az egyház súlya. Mára odáig jutottunk, hogy nem csak az egyház befolyása jelentéktelen, de a vallás sem játszik nagy szerepet az életünkben. Vallásosság és a technikai fejlettség fordított arányban áll egymással, például a fejlett Japán lakosainak nagy része egyáltalán nem vallásos a problémáik megoldását a tudománytól várják. Európában még változó arányban de körülbelül a lakosság fele hívő. Aki hívő is, nem feltétlenül jár templomba, Bibliát sem feltétlenül forgatja, szóval ha Jézust gúnyolnák ki nem biztos, hogy bárkit is felrobbantana.

Nekünk furcsa az ha valaki komolyan veszi hitét? Esetleg véresen komolyan? A fenti okok miatt bizony elég furcsa nekünk. Globalizált világunkban nehéz szem előtt tartani, hogy egy film nem biztos, hogy csak a célközönséghez ér el. Lehet, hogy a célközönség 0.001%-a nézné meg, de megsért 10 millió embert, akkor ki hibázott? Ha egy nép gazdaságilag gyengébb országban lakik, ahol eleve pattanásig feszült a helyzet, esetleg Amerikára nem mint pozitív példára gondolnak, ott könnyen elszabadulhat az indulat. Ha egy rendező híres akar lenni próbáljon meg másféle polgárpukkasztást, nem divatból belerúgni egy olyan vallásba – nemzetbe, akik eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, sok helyen polgárháború által sújtva. Kényelmes nyugat-európai vagy amerikai életünkből könnyen ironizálunk, fel sem mérve, kiket és mennyire sértünk meg.

Az európai kultúra és az arab világ közti ellentét hosszú időre nyúlik vissza, és bár jelenleg az az arab ország, amelyik alatt nincs olaj, nem áll gazdaságilag túl jól, de lenézni őket nagy hiba lenne. Az európai kultúra nem csak a görög és a római múltból táplálkozik, az araboktól is sokat tanultunk matematika és a kémia terén is. Általában a középkorban virágzott az arab tudományos élet. Furcsa mód pont a középkorban 1000 körül Magyarországon a muzulmánokat nagyobb tiszteletben tartották (ők voltak a böszörmények), akik nem csak a vallásukat gyakorolhatták, hanem kereskedhettek is. Mára ez a tisztelet eltűnt. Tudományos eredményeikről jótékonyan elfeledkeztünk, vallásukba bele lehet rúgni az olajukat meg kedvező áron ki lehet termelni, amiből egy szűk rétegük jól meggazdagodhat. Szerintem megtanulhatnánk újra tisztelni újra az arab kultúrát is, a tisztelet segít nyitott szemmel járni és tanulni valami újat.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Haldokló Föld

Minap olvastam a Magyarországot sújtó aszályról egy cikket, ami a végén megemlíti, hogy több kutató szerint a globális felmelegedés (vagy éghajlatváltozás, ahogy tetszik) miatt egyre gyakoribbak lesznek az ilyenhez hasonló szélsőséges időjárás. Ez alatt nem csak a gyakoribb aszályt kell érteni, hanem a csapadék egyenletlen eloszlását is: míg az ország egy kis részén özönvíz szerű esőzés van, addig a másik felét súlyos aszály sújtja.

Tanult emberek állítják, hogy az ember hatását az éghajlatra nem lehet félvállról venni, de szintén tanult emberek állítják, hogy 100 év hőmérséklet ingadozás pontos méréséhez 100 * 100 évre van szükség, hogy a szórás elfogadható mértékre csökkenjen. Gázok hatása a föld éghajlatára tisztán fizika, ahol egy elméletet csak úgy fogadhatunk el, ha azt mérésekkel kellően alátámasztottuk. Mégis, ebben az esetben összeszorul az ember gyomra, hiszen erre nincs lehetőségünk, és a fent említett hasonló hírek olvasásakor összeszorul a gyomrunk: mi van, ha ez az elmélet egy jóslathoz hasonlóan beigazolódik. Igen ebben az esetben a fizikai teóriák jóslathoz hasonlóak, mert a jövő mérési pontjai fogják igazolni az elméletet, tehát amikor a jósolt katasztrófa bekövetkezik.

Az ember szintén a természet része ugyan úgy, mint más élőlény, de a tudatos munkavégzése miatt a befolyása a környezetére sokkal jelentősebb, mint más élőlényeké, és ami nagyon fontos, időben sokkal gyorsabb is. Az élővilág összetétele, a fajok változatossága csak elég rövid időskálát nézve állandó. Ha megnézzük a földtörténeti korokat, bizony több nagyobb, globális méretű kihalás megtörtént már, ami teljesen átrajzolta a Föld élővilágát. Viszont volt egy kihalás, ahol az ember beavatkozás nagyon valószínű, ez pedig a pleisztocén megafaunájának kihalása.

Pleisztocén végére kihaltak olyan állatok, amik ma csak Afrikai szavannákon figyelhetünk meg. Képzeljük el, hogy előtte minden kontinensnek volt szafarija, oroszlánokkal, orrszarvúakkal, óriáslajhárokkal, és sok olyan állattal, amik ma már nem is léteznek. Talán kihalásukat a jégkorszak vége és az ezzel járó felmelegedés is okozhatta, de van pár tény, ami az ember közreműködésére utal. Ez pedig a következő: ez a kihalási hullám minden földrészen más-más időpontban következett be, mégpedig nem sokkal a homo sapiens megjelenése után. Az akkori ember már lándzsával, íjjal vadászott, valószínűleg elég hatékonyan ahhoz, hogy több állatot öljön meg, mint ahány születik. Erre számtalan példát látunk például a bölénycsordákat, amiket a bennszülött indiánok is szép számmal irtottak (nem akarom feleslegesen sorolni a kihalás szélére sodort állatfajokat). Azokon a földrészeken, ahol az ember megjelent és nem tudott az adott élővilág elég gyorsan változni, bizony kihalásra volt ítélve. Afrikában talán azért maradt fenn a mai napig a megafauna, mert itt az emberrel együtt fejlődve tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, míg a többi kontinensen nem.

Azóta a vadászati technikánk sokat fejlődött, aminek köszönhetően egyre több fajt veszélyeztetünk, olyanokat is, amik sokkal szaporábbak, mint a megafauna képviselői. De már nem csak a vadászattal csökkentjük a körülöttünk élő élőlények számát, egy mezőt átszelő autóút is jelentősen befolyásolja a környék táplálékláncát, nem beszélve az erdőirtásokról, vizszennyezésről, ami szintén élőlények tömeges pusztulását okozzák. Tudom nincs bizonyítva, hogy ez az ember számlára írható, lehet, hogy az éghajlat eleve így változna, lehet, hogy a két hatás kombinálódik, de a problémát nem akkor kell komolyan venni, amikor már a bizonyíték az orrunk előtt van.

Az ember hatása környezetére vitathatatlan, az, hogy milyen mértékben befolyásoljuk, csak rajtunk múlik. Sajnos ösztönösen csak az előttünk álló pár évre tudunk tervezni, egyszerűen nem tudunk minden nap belegondolni abba, hogy amit teszünk annak 30 év múlva lesz komoly következménye, vagy amikor autóba ülünk, akkor az unokánk jövőjét égetjük el. Az is lehet, hogy ez a természet rendje, hogy egy bolygón kialakul egy hihetetlen összetett és technikai fejlettségű társadalom, ami már nem tudja felmérni környezetbefolyásoló hatását, és pont az összetettség miatt azt szabályozni sem, és szép lassan feléli a bolygóját. Egy törvény van azt hiszem, amivel senki nem vitatkozik: egyszer mindennek vége lesz, a földi élet is ilyen.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Legendáink, akikre emlékezhetünk

Egy nemzet legendái kicsit olyanok, mint az eposzai vagy a mondái. A középkor egyik „hősei“ a szentek voltak, akiknek a legendái az eposzi hősök történeteihez hasonlítanak. Szent István szigorú intézkedései nem egy szent ember jellemére vallanak, de a lojalitása nyugati egyházhoz, valamint a nyugati keresztény hit megszilárdítása a kárpát medencében őt is a szentek közé emelte.

Bár megítélése a mai napig megosztja a magyarokat, joggal, hiszen talán ő az első uralkodó, akivel a magyarság európai hovatartozásának dilemmája felszínre került, ezt a harcot rajta keresztül ismerhettük meg. Tulajdonképen a mai napig bennünk él ez a dilemma, hasonló módon most is megosztja a társadalmat, legtöbb magyar lelkét nem hagyja nyugodni, még mindig ott a kétely, vajon mi lett volna, ha Koppány pártja nyer.

Hiába győzte le István Koppány seregeit, Koppányt támogató tábor ezzel nyilván nem semmisült meg. Ha ezt a harcot úgy tekintjük, mint a Német-Római pártiak (nyugati katolikusok), vagy Bizánci (keleti katolikusok) közti viszályt, akkor ez végigkövette a történelmünket. Gondoljunk csak az ország három felé szakadására, ott igazából az ország kétfelé szakadt: török, ill. Habsburg pártiakra. Ezzel analóg viták végigkísérték a történelmünket. Innen nézve talán jobb lett volna ha a török pártiak erősebbek, mert az Oszmán elnyomást hamarabb lerázhattuk volna és nem erőltették volna annyira ránk a saját kultúrájukat, mint ahogy a német kultúrát a Habsburgok.

István elsődleges érdeme, hogy sikerült az akkor még sokszínű magyar törzseket egyesítenie a Kárpát-medencében. Lehet, hogy ez Koppánynak is sikerült volna, ezt nem tudhatjuk, akkor valószínűleg egy keleti keresztény állam jött volna létre, de ez csak találgatás. Lényeg, hogy István a nyugati katolikus vonalat választotta (pontosabban Géza, vagy ki tudja melyik fejedelemmel indult el ez a folyamat), de ez nem a Német-Római Birodalomba való betagolódást jelentette, hanem egy önálló, egységes állam lett. Ezért fontos róla megemlékezni, mert akkor rakta le annak az erős államnak az alapjait, ami annak ellenére is még létezik, még ha csonkán is, ami egy gyengébb nemzetet már lesöpört volna a térképről.

Például sikerült megtartani nyelvünket, annak ellenére, hogy nem kevés törekvés volt ennek eltörlésére. Ahhoz, hogy egyáltalán ezek a romok létezzenek, előtte egy erős, egységes államnak kellett itt lennie. Lehet, hogy nagyobb, mint amit ma feltételezünk. Mert ha a történelemkönyvek tanításából indulnánk ki, akkor már a tatárjáráskor el kellett volna tűnnie ennek a népnek (vagy előbb). Ezért nem tudok nekik hinni, egy sokkal nagyobb országnak kellett lennie Magyarországnak, hogy túlélje a tatárjárást, törököket, a 150 évig tartó háborút a török, a német és a magyar – magyar elleni háborúkat. Ezek után a Habsburg-német csapatok elfoglalják az egész országot és folytatták azt a pusztítást, amit a török abbahagyott. Ennek ellenére fennmaradt a magyar nyelv, pedig sok német és más nemzetiség települt az országba és a megmaradt főurak sem támogatták a magyar nyelv ápolását a nyelvújításig. Az, hogy fennmaradt a kultúránk és a nyelvünk szerintem nem csoda és nem véletlen, ez azért lehet, mert volt miből fogyni.

De a hosszú kitartó rombolásnak meglett a hatása: tulajdonképen a nemzet létezése határán táncol. Ma már az dilemma, ami Szent István idejében az országot megosztotta teljesen más. Ma az az érzésem, hogy a németek imádata és a délibábos álmok osztják meg a lakosságot. Az egyik a megélhetési realitások, a másik meg a vágy a nemzet régi nagyságára. A régi nagyságot már sohasem érhetjük el, de ha valakinek jelent valamit a saját nemzete, akkor szeret elmélázni a régi történeteken, akkor is, ha nem feltétlenül István vonalával ért egyet, szükségünk van a legendákra, mert ezek az emlékezések tesznek minket egy nemzetté.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Szélsőjobbos képzavar

Pár dolog mindig érthetetlen volt számomra, egyes szélsőjobbosok is ide tartoznak. Tudom, sok helyen bele lehet kötni a szélsőjobb híveibe (például arról is el lehet indítani egy filozófiai vitát, hogy szélsőségesen szeretni valamit helyes-e), de ezt az írást most csak a németekhez fűződő viszonyukra hegyezném ki.

Mikor Csatáry Lászlóról szóló híreket olvastam és láttam, hogy szimpátiatüntetést rendeznek mellette, elgondolkoztam, hogy tulajdonképen ki vagy mi mellett is tüntetnek ők. Az a helyzet, hogy nem ismerem Csatáry László múltját, nem is arról akarok írni, hanem sokkal jobban érdekel e tüntetők motivációja. Rendben, hinni abban, hogy kiállnak egy magyar ember mellett, az derék dolog, ha ez valóban így van, és nem burkoltan egy teljesen más okuk van rá. Ezt egy kicsit beárnyalja a szélsőjobbos nagyképűsége. Szinte a könyökömön jön ki az érvelésük, a jól összerakott ideológiájuk arról, hogy egy bizonyos népcsoport elnyom minket, meg mindent ural. Persze valójában magát állítja mindenki fölé, hiszen ő az az okos ember aki mindenkinél jobban átlátja a gazdasági-politikai összefonódásokat, de azt is tudja, hogy mi kis buták ezt nem tudjuk, ezért kell leereszkedő stílusban, árnyaltan fogalmazni, az „igazságot” ki nem mondva.

Irigylem őket, hogy ők ilyen tisztán látnak. Én csak azt tudom, hogy minél bonyolultabb egy rendszer, annál kevésbé átlátható, és azt is tudom, hogy minél régebben történt valami, annál inkább elfedi a múlt homálya és mindenki a maga nézőpontja szerint torzíthatja azt. Kérdés számomra csak az, hogy a tüntetők szerint Csatáry tényleg ártatlan volt, vagy hallgatólagosan egyetértenek a zsidók kiirtásával és Csatárynak ebben betöltött szerepével. Szerintem igazából annyit kell ebben hazudniuk, mikor nyilatkoznak, hogy már lassan magukat is összezavarják.

Hazát szeretni nagyon fontos. E mellett a lojalitás is elengedhetetlen, mert egy nemzet lojalitás nélkül nem fejlődhet. De mikor náci eszmékkel szimpatizálunk, fura módon inkább valami német-imádat is mag szokott jelenni, ami innentől teljes ellentmondás. Ez a képzavar pedig nem csak a szélsőjobbosokra jellemző. Senki nem teszi fel magának a kérdést, hogy az az eszme ami mellett kiáll, az nem a magyarokért volt? Nem vagyok történész, de ha jól tudom az osztrák bajszos bácsi minket sem tartott árja fajnak, így még ha meg is nyerte volna a háborút (amit szerencsére elveszített), azt hiszem nem kaptunk volna főszerepet a birodalmában. Horthy visszaszerezte Erdélyt? Szerintem a németek megpróbáltak úgy sakkozni a területekkel, hogy lekenyerezze a csatlósait, és végül az egész a németek élettere legyen.

Valamint ha jól emlékszem történelem tanulmányaimból mintha a németek a honfoglalás óta az ellenségeink lettek volna, tudtommal nem kevés magyar vér folyt azért, hogy ne a Német-Római Birodalom része legyünk. Lassan az ország nyugati fele persze kezdett a Habsburgokhoz húzni, aminek a vége, mint tudjuk kb. 300 év Habsburg elnyomás lett. Igen, elnyomás, ez a legjobb szó ide, mert minden engedmény csak azért volt, mert a Német-Római Birodalmon belül meggyengült pozíciójuk miatt nem volt más választásuk. Mária Terézia is azért szerette annyira a magyarokat, mert ő volt az első Habsburg uralkodó hosszú idő óta, aki nem kapta meg a német császári koronát. Ez a németekhez kapcsolódó képzavarunk a szélsőjobb nézeteiben csúcsosodik ki legjobban.

Persze már mindjárt világosabb a kép, ha azt vizsgáljuk meg, hogy mi fogja őket össze, az pedig a gyűlölet. Valójában nem a haza szeretetéről van itt szó, hanem bizonyos népcsoportok, politikai irányzatok gyűlöletéről, ez a nézet pedig átívelhet határokon, nemzeteken, ez az igazi, de igen szomorú összetartó erejük, és ezzel meg is magyaráztuk a fenti képzavart.

Nekem nem kell az a hazaszeretetnek nevezett valami, ami a gyűlöleten alapul. Jobban szeretem azokat az eszméket, amik az adott ország legendáin, pozitív eszméin, meséin, művészetén keresztül szeret egy nemzetet. Többet érünk azzal, ha például minél több jó magyar írótól olvasunk, mintha belebonyolódunk zavaros politikai eszmékbe.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Mi leszel, ha nagy leszel?

 A ponthatárok kihirdetése előtt kicsit nosztalgikus érzés töltött el, milyen is volt amikor vártam az eredményt, vajon felvesznek-e. Könnyű helyzetem volt, mert a pontrendszer évek óta változatlan volt, az állami finanszírozás megszüntetése sem volt épen akkor napirenden, szóval nagy változások híján tudtam, hogy mire számíthatok. A rá következő években már nem volt ilyen könnyű a helyzet, mert vagy a költségtérítés került napirendre, amit a nép végül leszavazott, máskor a pontszámítási szisztéma lett más, így az összehasonlítási alap lett oda, most pedig az államilag finanszírozott férőhelyek számát csökkentették le, elég drasztikusan. Ez a változás sokak személyes érdekeit sértette, mind a tanulókét, mind az oktatókét.

FIDESZ megint a saját politikájának esett áldozatul. Mivel az az ominózus népszavazás-kezdeményezés az ő ötletük volt, mikor is a költségtérítéses rendszert le lett szavazva, nem is nyúlhattak máshoz, mint az államilag finanszírozott férőhelyekhez. Erre egyszerű okból volt szükség: kevés a pénz (erre is). Itt nem a FIDESZ politikáját kívánom kritizálni (mivel szerintem nincs lényegi különbség a megoldások között, csak máshogy nevezik), sőt általában nem a felsőoktatás rendbetételéről szeretnék írni, hanem mi, az átlag szavazók hozzáállásáról a felsőoktatáshoz.

Ezt a kérdést is érdemes a rendszerváltásig visszavezetni. Rengeteg munkahely szűnt meg, sok olyan, amihez elég volt valamilyen szakképesítés, de sok üzemmérnöki állás is megszűnt, a bányászatról nem is beszélve. Egyszerűen akkor magától értetődőnek tűnt, hogy másfajta munkaerőre van szükség. Gond csak ott volt, hogy nem tudták, hogy mire. Nyugati filmekből láttuk, hogy például a jogászok igen jól élnek. Ezért akinek nem volt jobb ötlete elment jogásznak. A másik jolly joker a közgazdász képzés lett (elnézést a kiragadott példáért, írhattam volna ide sok mást is). Az aki teljesen kiábrándult a gyerekkori vágyaiból, de a szülői nyomásnak meg kellett felelnie, akkor ha jobb volt matekból, biztos a közgazdasági egyetemet választotta, a nélkül, hogy tudta volna egyáltalán, mire is jelentkezik. Igazából sem a tanárok, sem a szülők nem tudták, mit is takar az adott képzés, milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak. A nagyobb baj, hogy az egyetemi oktató sem igen tudta. De nem is volt dolga, hogy a munkaerőpiacot felmérje. Azt meg előre nem lehet látni, hogy mennyi idő alatt telítődik egy szakma. Nem is hiszem, hogy egy egyetemi dolgozó felelőssége lenne figyelmeztetni egy diákot, hogy ez a szakma bizony nem igényel ilyen mértékű utánpótlást már tíz éve.

Miért fogjuk be a szemünket és értékeljük túl a diplomák szerepét? Miért hisszük azt, hogy ha szerzünk egy papírt, amire rá van írva egy szakma (azaz dehogy szakma csak egy elvégzett szak neve), akkor az garancia is a jobb életre? Ha valaki tehetséges valamiben, és érdekli is az adott terület, akkor nagyon szerencsés, valószínűleg sikeres is lesz benne. Ha nem, akkor meg kell találni azt az irányt, amiben a legsikeresebb lehet, legyen az zene, asztalos, orvos, betegápoló, kőműves, bármi. Pályát nem pletykák alapján szabad választani. Bizony középiskolásként is át lehet futni az álláshirdetéseket. Valószínűleg négy év alatt keveset fog változni az állások összetétele, innen láthatjuk, hogy mire számíthatunk a diploma megszerzése után. Más kérdés, ha a családban valamelyik szülő is az adott szakmát viszi és ez a gyereket is érdekli. Nem ördögtől való, ha egy bíró apának a gyereke is bíró lesz, mert szerintem a következő generáció valamilyen úton-módon tovább viszi az elődök tapasztalatát, egy szülő nagyon értékes tudást adhat az egyetemi tanulmányok mellé. Ha valaki egy telített szakmát azért választ, mert tehetséges benne, akkor sem szabad eltántorítani, mert a tehetsége és szorgalma révén abból meg fog tudni élni.

A probléma abból adódik, ha valaki pletykák, téves hírek, vagy egy téves szülői nyomásra választ egy egyetemet. Ez a diplomaszerzés után egy igen nagy frusztrációt fog eredményezni. Ha nem kiemelkedő a saját területén, akkor egy kilátástalan harcot fog vívni nem csak a munkáért, hanem a munkahelyen bent maradásért is. Ebből lesz, hogy az illető nem ért mi baj körülötte, miért nem sikerül neki állást szerezni, pedig három diplomája van. Sajnos azért nem, mert tévedésben élt. Becsapták. Nem az állam, mert onnan senki nem állította, hogy el lehet helyezkedni biztosan egy adott képesítéssel. Talán magát csapta be, vagy a szülők, vagy a környezete, akik téves következtetéseket vontak le, talán a tévéből jövő információból.

Szerintem át kellene gondolni a pályaválasztási módszereinket. Érdemes lenne több információt gyűjteni már középiskolában, interneten sok álláskereső portál van, azokat lehet böngészni. El kell felejteni, hogy a diploma bármire is garancia. Egy diploma értéke ugyan úgy inflálódhat, mint bármilyen értéktárgyé, ha abból sok kerül a piacra és a kereslet pedig csökken, egyre kevesebbet fog érni. Garancia az álláskereső képessége és tudása. Ezt kell mindenek előtt fejleszteni. Nem lehet csak a szerencsében bízni, a megszerzett tudás az egyetlen garancia a megélhetésre. Ha ez a tudás hiányszakmához kapcsolódik, akkor pedig kimondottan szerencse, mert sokat fog keresni. Sajnos sok felsőoktatási szakra nincs szükség. Sajnálom az ott dolgozókat, mert ez nem az ő hibájuk, egyszerűen megváltoztak a körülmények. Ezeket szerintem még akkor sem lenne szabad finanszírozni ilyen mértékben, ha lenne rá pénz, mert egyszerűen pazarlás.

A diplomaszerzés is egy befektetés, ha jól csináljuk nyerünk a plusz három-öt (vagy több :)) év tanulással, de igazából veszthetünk is vele. Nem kis döntés, jól át kell gondolni, aki pedig bekerült oda kell tennie magát.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Ember vagy vérszomjas állat

Ha egy szörnyű gyilkosságról olvasunk, mindig az okokat próbáljuk keresni. Az valahogy megnyugtatna minket, ha találnánk egy ésszerű okot. De miért jobb nekünk, ha tudjuk az okot? Talán mert akkor azt hisszük, hogy megértettük a szituációt és mi el tudnánk kerülni egy ilyen támadást. Ráadásul feledteti velünk azt a tényt, hogy mindannyian valamilyen részben állatok vagyunk és néha nem tudatosan, hanem egy ősi ösztön szerint cselekszünk.

Bándy Kata halálesete semmiben nem különleges, leszámítva a nagy nyilvánosságot, amit a Facebook generált az eltűnése és a holttest megtalálása között. Az hogy esete ennyire központi téma lett, igazából ugyan azt a félelmünket hozta felszínre, ami mindig ekkor elő szokott kerülni: az a társadalom, közösség, ahol élek meg tud-e engem védeni? Ez az alapvető elvárásunk a közösségünkkel szemben, ezért is élnek csordákban az állatok, mert a tömeg megvéd, jobbak a túlélési esélyek. Az emberi közösség életébe pedig egy ilyen gyilkosság egyszerűen nem fér bele. De akkor miért fordul elő mégis időről időre újból?

Elcsépelt közhely az a tény, hogy bizonyos részben állatok vagyunk. Ezt nem rossz értelemben írom, hanem, mint egyszerű természeti tényt. Ezt a tudományos tény Darwin óta elfogadott, talán ez az egyetlen olyan régi elveket felforgató elmélet, amit relatíve gyorsan elfogadott a tudományos élet. Aki manapság a Darwin evolúciós elméletét vitatja, azt nem vehetjük komolyan. Az, hogy eddig az ember magát kiemelte az állatvilágból azon a jogos elven alapult, hogy nekünk van a legfejlettebb tudatunk az összes élőlény közül a Földön. Ember gondolkodása, szervezőkészsége a legkomplexebb. Problémamegoldó képessége sokoldalú és tudatos, nem ösztön vezérli, a legtöbb esetben. Mégis érdemes ezt a tudatosságot a darwini elvek ismeretében a helyén kezelni. Arról van szó, hogy a szürke állományunk ráépült az agyunk ősibb rétegeire, ami normális esetben elsődlegesen dönt. Ezt a viselkedést tekintjük normálisnak, erre próbáljuk sajnos mindig a nem normálisat is ráhúzni.

Vannak esetek, amikor a legfelső tudatos réteg egyszerűen leáll és átadja a vezérlést az alsó, ösztönök utasításkészletéből dolgozó résznek. Már nem úgy fog viselkedni, mint egy tudatos ember, hanem, mint egy falkából kicsapott farkas, vagy egy éhes oroszlán, mint egy vérszomjas ragadozó. Egy falkából kicsapott farkas is megpróbál szaporodni, védi magát, ha szorult helyzetben van akár ölni is képes, tetteit nyilván nem tudja úgy mérlegelni, ahogy mi tennénk.

Az ösztönös viselkedés többféleképpen is felszínre törhet, pár példa: a tudatos kontroll sérülésével, gyengülésével, de lehet egy közösségen keresztül is. Ha egy közösséget magával ragad egy erőszakos ideológia, akkor a legbékésebb emberből is vadállatot faraghat. Márai élete vége felé foglalkoztatja ez a téma, valamint A Szívszerelem című krimije is érint hasonlót, az ember alapvető erőszakos jellemét tárja fel előttünk. Egy gyilkosságot és egy ősi indián szertartást állít párhuzamba, a gyilkolási vágynak különböző megtestesülését. Ember esetében a tudat felülírja az ösztöneinket, de ha ez a kontroll megszűnik, és ezek az ösztönök vérszomjjal párosulnak, jobb ha nem keresünk mélyebb okokat.

Legjobb, ha elfogadjuk, néha előfordul, hogy a velünk szemben álló ember pontosan úgy viselkedik, mint egy farkas. Egy farkasnak is hiába érvelnék ész érvekkel, hogy mérlegelje tettét, mert különben lelövi a vadász. Az illető olyan tudatállapotban lehet, akit az ősi ösztönök vezérelnek, ha pedig ez agresszióval párosul, akkor csak a szerencsében bízhatunk. Az alkohol is segít abban, hogy a tudatosság vékony gátja megszűnjön és az ösztönök szabadon tomboljanak. Elég ehhez az is, ha más egyéb romboló szerekkel szép lassan elpusztítjuk a „tudatos réteget”, a lényeg: az emberi és állati viselkedés között valóban kisebb a határ, mint gondolnánk, de akármilyen közhelyes is, mégsem számolunk ezzel a veszéllyel a mindennapokban. Nem árt szem előtt tartani, hogy egy megvadult állattá vált férfi, mindig potenciális veszélyt jelenthet egy egyedül lévő nő számára. Ez nem a modern kor hozadéka, mindig is így volt, de mintha hajlamosak lennénk erről elfeledkezni.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

A társadalmunk alapegysége: az egyén

Ha valaki még nem hallotta ezt a meghatározást, akkor ne szégyenkezzen, mert ilyen tudtommal nincs. Ez a poszt egy szociológiai hangvételű szösszenet lesz, az egymáshoz és a társadalomhoz fűződő viszonyunkról, és ennek a fejlődéséről.

Az eredeti definíció szerint a társadalom alapvető egysége a család. A római jog szerint a család élén a családfő, egy férfi áll. Érdekes módon arról megoszlanak a vélemények, hogy a család alatt a rokoni kötelékeket, vagy egy adott számú rabszolga felett hatalmat gyakorló vezetőt kell e érteni. Persze, ha belegondolunk, akkor ez a kettő nem is áll távol egymástól, hiszen egy férfi, ha megházasodik, a gazdaság fenntartásához rabszolgákat tartott, akik száma a gazdaság méretével növekedett, ami ügye a családfő hatalmának az alapja is volt. Ez a család egyben a társadalom alapvető termelői egysége volt, amihez igazították a hatalmi jogokat is, azaz egy jól működő társadalomhoz jól szervezett családokra (gazdaságokra) volt szükség. Az ősi magyar kiscsaládok esetében a férfi és a nő között jobban megoszlott a hatalom, a ázsiai-türk-mongol családok mintájára, nem egy olyan széles gazdasági termelői egységet kell érteni alatta (6-8 fő), mint a rómaiaknál, mivel elődeink nem is folytattak olyan szervezett mezőgazdasági tevékenységet, mint a rómaiak. Őseink nagycsaládja talán hasonló szerkezetű, mint a római minta. Láthatjuk, hogy az ókorban társadalomnak egy erős igénye volt egy jól szervezett, erős gazdasági alapra. A római birodalom lassú hanyatlásával a család szerkezete is átalakult: a hódítások megszűnésével a rabszolgák utánpótlása megszűnt, a termelést pedig egy másik családszerkezet vette át.

Ezen folyamatok alatt az egy maihoz hasonló morális válság is lezajlott: a válások száma igen megemelkedett. Ennek helyébe lépett a középkori, keresztény erkölcsökre alapuló családmodell, valamint a vérségi alapú hűbérúri rendszer. Tulajdonképen a hűbérúr volt a nagycsaládfő, az apa pedig a kiscsalád vezetője, termelést pedig a kiscsaládi gazdaságok végezték. Innen pedig eljutunk lassan az ipari forradalomig, amikor a termelést átveszik a kiscsaládoktól a gépek, és ezzel alapvetően megváltoztatják a család szerepét a társadalomban, ami a mai állapotig elvezet. A gépek uralma a gazdasági termelésben szép fokozatosan ment végbe: először a kis családi céheket felváltották a manufaktúrák, ezeket a gyárak, majd jöttek a modern gyártósorok, ahol már többnyire amit lehet robotok végeznek el.

Ha most visszatérünk a fejtegetés elejére és végiggondoljuk a család szerepének és ezzel együtt a méretének alakulását, azt látjuk, hogy a gazdasági szerepe az ipari forradalom óta folyamatosan csökken, méretével együtt. Egy újkori család már nem 6-8 főből áll, anyagi helyzettől függően akár mai klasszikus apa, anya, gyerekek felállás is kialakulhatott. Mivel már nem a család az alapvető gazdasági egység, többé nincs régi jól szervezett munkaközösségre, ezzel párhuzamosan az érzelmek szerepe is egyre jobban előtérbe kerül. A család szerepe arra korlátozódott, hogy az apa dolgozott elsősorban, a nő pedig a háztartást vezette. (Angliában sok helyen nőket alkalmaztak mar az ipari forradalom elején.) De a második világháborúval, amikor a nők tömegesen vállaltak munkát ez a családom belüli munkamegosztás is megszűnt, gazdaságilag a férfi és nő ugyan olyanná vált

De a mai szerepe a családnak a társadalomban tulajdonképen mi? Gazdasági egység még igaz, bár nem úgy mint régen. Valóban munkába állunk, valamit csinálunk (hogy hasznos-e, abba ne menjünk bele), de ez teljesen független a családtól. Sőt! Manapság nagyon sok munkahelyen akadály a család, bizony a munka mellett a családra fordított idő a karrier rovására megy. Világos, hogy régen ez nem így volt, egy feudális rendszerben egy ember nem tudott érvényesülni, egyszerűen nem tudta egyedül elvégezni azokat a munkákat, de ez talán egy újkori manufaktúrára is igaz. Mára egyértelműen kijelenthetjük, hogy a társadalom gazdasági alapegysége az egyén lett.

De milyen hatással van ez az egyén és a társadalom kapcsolatára? Ha egy családon belül kell hatékonyan együttműködni, és ha a társadalom a családot tekinti, akkor a szabályrendszereit is úgy alakítja, amihez az egyén automatikusan azonosul (lásd: Émile Durkheim). Életünk során a saját és a társadalom elvárásainak próbálunk megfelelni, egyéntől függően, számára melyik a fontosabb. Mindkét szélsőség káros: az egyéni érdek túlzott előtérbe helyezése, de az egyén túlzott háttérbeszorítása is problémákhoz vezet (vagy onnan ered). Azok a folyamatok, amikről eddig írtam az egyéni érdekek fokozatos előtérbe kerülését eredményezi a társadalmival szemben.

Aki szociálisan érzékeny, joggal érzi, hogy ezzel tulajdonképen hátrányt szenved. Ha egy pillanatig hezitál a saját és a többség érdeke között, valószínűleg a bizonytalansága vesztett pozíciót eredményez. Lehet a múltból is kiragadott példákat találni, hogy egy önző ember milyen törtető pályát futott be, de azt elmondhatjuk, hogy manapság egy ilyen attitűddel nagy esélyünk van a sikerre. Tulajdonképen elmondhatjuk, hogy egy szociopata viselkedés ma előnyös. Azaz, ha figyelmen kívül tudjuk hagyni a környezetünk érzelmeit, akkor a saját érdekünket jobban érvényesítjük, ami a mai egyénekre alapuló társadalmunkban, a társadalmi kötelékek gyengülésével biztos, hogy kevésbé hátrányos, mint régen volt.

Ez nekem hátborzongatónak tűnik, de ha megpróbálom felülről nézni, akkor itt egyértelműen egy folyamatról van szó. Mégsem egy olyan fejlődést látok, ami örömmel, vagy csodálattal töltene el. Inkább az a kérdés vetődik fel, hogy hova vezet ez? Ha jön egy nagyobb gazdasági visszaesés, akkor a nehezebb körülmények miatt talán 100 év múlva visszatérünk egy régebbi típusú társadalomhoz, de az addig tart, míg egy újabb növekedéshez nem érünk és visszajutunk oda, ahonnan jöttünk, vagy azt túl is haladjuk. Ha tovább növekedik globálisan a gazdaságunk és ezzel a jólétünk, akkor talán fokozódik az egyén szerepe a közösséggel szemben. Lehet, hogy 100 év múlva a család fogalma (újból) teljesen átalakul és már nem is két ember házasságát értjük alatta, hanem csak egy ódivatú szó lesz, amiket a regényekből ismerünk (ha olvasunk majd ilyeneket). Család helyett kizárólag laza haveri társaságok lesznek, akiktől nem függünk, ha valamit elintézni kell, kizárólag szakemberrel, egy vállalattal csináltatjuk. Abba bele sem merek gondolni, hogy a fajfenetartást hogyan oldják meg, de biztos találnak megoldást. (Aki akar kommentben ötletelhet.) Amennyire jelenleg a természetet ismerjük, minden folyamatnak van eleje és vége. A társadalmunk is ilyen. Lehet, hogy rengeteg formája lesz, de az is lehet, hogy egy folyamat végéhez közeledünk, mert az egyént már nem oszthatjuk tovább.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Gyerekvállalás és a Sötétség

A gyerekszületés az egyik legnagyobb mérföldkő az ember életében. Egy másik állapot, amit nem láthatunk az előzőből, csak átlépünk a gyerek születésének pillanatában. Az sem teljesen világos, hogy jutunk el idáig, talán akárhogy is tervezzük, mégis olyan, mint amikor egy szikla peremén állunk és a tengerbe készülünk ugrani. Még akkor is, ha kilenc hónapig várunk rá. Utólag nehéz visszaidézni az előző állapotot, azt is homály fedi, hogy hogyan értünk el idáig. Valahol volt egy párválasztás, ami mindig egy jó story :). Itt egy picit álljunk is meg. Ha magam sem tudom eldönteni, végül is milyen indíttatásból vállaltam gyereket, akkor hogy lehet olyan állami szabályzást kitalálni, ami serkentené a gyereknevelést?

Ha megpróbálok visszaemlékezni, akkor az anyagi biztonság fontos szempont volt. Bár a magyar átlaghoz viszonyítva anyagilag jól álltunk, mégis sokan velünk azonos helyzetűek nem vállalnának gyereket. Fontos volt természetesen a stabil párkapcsolat, valamint az is, hogy a párom akarja a gyereket. Ha az egyik félnek kell erőltetni az régen rossz. Azon nem gondolkoztam, hogy milyenek az ország kilátásai. Azt általában mindig kritikusan ítéljük meg, akkor is, ha véletlenül épen jó. Ez egy olyan paraméter, amit sohasem ismerhetünk, egyszerűen azért, mert a jövőt nem lehet megjósolni. Igen az is lehet, hogy ennél még sokkal rosszabb lesz, de minden bajból valahogy ki lehet mászni, szerintem ezen felesleges rágódni. Mi úgy ítéltük meg, megvannak a megfelelő alap, belevághatunk. Mégis sokan elrettennek a gyerekvállalástól, vagy csak halogatják, de ennek mik lehetnek az okai?

Egész Európa öregszik, a termékenységi ráta mindenhol 2 alatt van, Németországban 1,4, Kelet-Közép Európában 1,4-1,3. Ez a népességfogyást eddig semmilyen gyerekvállalást támogató rendszerrel nem sikerült sehol sem megfordítani. Sokan mondhatják, hogy ilyen gazdasági helyzet mellett nem érdemes családot alapítani, pedig nagyon sokan sokkal rosszabb körülmények között megteszik. Nagyon sokan nálunk jobb körülmények között élve sem vállalnak gyereket. Valahogy a tények azt mutatják, hogy mégsem az anyagi helyzettől függ, mert a szegényebb régiókban általában nő a népességszám.

Pedig ennek az oka egyrészt pont az anyagi helyzet. Mégpedig szerintem arról lehet szó, hogy féltjük a megszerzett társadalmi és anyagi pozíciónkat, amibe egy gyerek nem fér bele. Már csak a belefektetendő idő miatt is a karrierünk szenvedhet hátrányt. Ilyen gondjai egy afrikai szegény családnak nincs, azaz nincs vesztenivalója. Ezt a problémát más szempontból világítja meg Kodolányi Sötétség című novellája, ami 1922-ben jelent meg a Nyugat hasábjain, mint az alcíme is mutatja egy Dél-baranyai tanulmány. Egy családról szól, ahol az anya a második gyerekkel terhes. Mivel még akkoriban nem volt lehetőség a családok teljes szétköltözésére, az anyós is velük lakott, de nem csak megtűrt rokon volt, hanem az akkori szokásoknak megfelelően a családi hierarchiában a feleség felett állt. A felállás a következő: az anya megtartaná a gyereket, de a család többi tagja lebeszélné (élen az anyóssal). Győzködik az asszonyt, hogy a többi nő is átesett hasonló dolgon, csak szólni kell a vajákos asszonynak és ő elintézni. Az asszon persze fél, hogy belehalhat a magzattal együtt. Végén a konfliktus elfajul, az asszon belehal az abortuszba, amiben a férj rúgása is nagy szerepet játszott. A konfliktust leszámítva ez a családi felépítés tipikus volt még az elkövetkező húsz évben is. Minden család csak egy gyereket vállalt, hogy a földet ne kelljen kettéosztani. Szóval a kevés gyereket pont anyagi szempontból vállalnak, kevesebb anyagi áldozattal jár és a már megszerzett vagyont sem kell tovább osztani.

Ha pedig a mai jó európai szociális rendszert nézzük, akkor anyagilag abszolút nem éri meg gyereket vállalni. Eddig nyugodtan számíthattunk az öregségi nyugdíjra, amivel változatlan életszínvonalon élhettünk életünk végéig. Ellenben régen csak a gyerekekre támaszkodhattak az öregek, már ezért is gyereket kellett vállalniuk. A modern fogamzásgátlók elterjedésével a szaporodási ösztön és a gyerekvállalás biztonságosan szétválasztható. Mivel csak a szexet kívánjuk ösztönösen a végeredményét pedig nem, így kézenfekvő is a magyarázat, hogy minél nagyobb kényelemben élünk, egy gyerek okozta kényelmetlenség nem fér bele a modern életünkbe.

Ebből a bizonyos másik állapotból nézve lehetetlen elmagyarázni egy gyermektelennek. Általában figyelni is kell rá, hogy a sok gyerekes történettel ne untassuk őket. Egy gyerek nevelés ellen könnyű érveket hozni. Ha egy gyermektelen pár látja a hisztiző, síró gyereket, hogy mennyire nincs a szülőnek semmi szabadideje, joggal gondolhatja, hogy ez nem a legjobb buli. Szerintem Európa népességfogyása csak egy módon fog megfordulni: ha valamilyen okból minket körülvevő szociális háló megszűnik és újra a csak a gyerekeinkre támaszkodhatunk.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Munkanélküliség és munkaerőhiány

Érdekes ellentmondás, hogy lehet egyszerre munkanélküliség és szakemberhiány Magyarországon. De nem csak nálunk jelentkezik ez a probléma, egész EU-ra jellemző: Angliában, Németországban bevándorlók végzik el azt a munkát, amit a helyi lakosok nem hajlandóak, de Lengyelországban is lazítani akarnak a bevándorlási szabályokon, hogy a hiányszakmákat feltöltsék. Míg Nyugat-Európában a jó szociális juttatások miatt nem hajlandóak elvállalni bizonyos munkákat, addig nálunk ennél sokkal bonyolultabb a kép.

Orbán Viktorral egyet tudok abban érteni, hogy a munkaerőhiányt elsősorban a saját piacról kellene pótolni, hiszen nálunk és Európában is van felszámolandó munkanélküliség, plusz nálunk ez kombinálódik egy vészesen elszegényedő munkanélküli réteggel. Mégis miért nem megoldható ez a feladat? Európa szinten már írtam erről, most koncentráljunk a hazai körülményekre.

A szakemberhiány

Mint Magyarországon sok mindent, ezt is a rendszerváltásnál érdemes kezdeni. Mikor ’89, ’90 körül elindultak a változások, mindenki valamilyen jobblétre számított: szabadabb véleménynyilvánításra, bárki vállalkozhat (bár erre már előbb lehetőség nyílt), magasabb életszínvonalra. Szóval az elvárások adottak voltak, a megvalósítással mint tudjuk akadtak gondok. Nem csak politikai szinten, talán kicsit a lakosság fejében is egy kis zavar támadt, sokan a jobb életkörülmény alatt a kevesebb, vagy könnyebb munkát értették. Állam adta rokkant nyugdíj lehetőségét tömegesen használták ki, aki pedig vállalkozásba kezdett nem számított arra, hogy egy vállalkozás sem magától termeli a pénzt. Ez kombinálódik nem túl kényelmes adórendszerrel, ami mellett egy induló vállalkozás nehezen tud törvényesen működni. Ezek együttesen alakították ki azt, hogy a szakmunkát reménytelennek érezzük, szinte nincs szülő aki ezt perspektívaként állítaná gyereke elé, pedig sok szegény családban az lenne.

Míg az általános vélemény szerint nem érdemes szakmunkát tanulni, mert azzal nem lehet elhelyezkedni, furcsa módon, mikor valami miatt szakemberre lenne szükségünk, nagyon nehezen találunk, ha pedig sikerült, akkor az horribilis áron dolgozik. Ezt azért teheti meg, mert HIÁNY van belőlük. Az is igaz, hogy a szükséglet eloszlása nem egyenletes az egész országban, de ha az ország fele szívesen vállalna külföldön munkát, akkor másik fele lehet annyira mobilis, hogy maximum 500 km-el távolabbi városba költözik. Talán fel kellene éleszteni a szakmunkás képzést a tetszhalott állapotából, mert valóban sok gyár bezárt, csökkent a kereslet, de nem nullára és nem olyan kis mértékben, ahogy azt sokan elképzelik.

Leépíteni a szakmunkásképzést nagy hiba volt. Nem is értem miért nem fordítottak erre a területre több figyelmet, mert nyugaton is egy fontos képzési forma. Rendben, hogy kohómérnökre nincs szükség, de informatikai, adminisztratív, vagy akár kőműves területeken lenne igény középfokú végzettségű emberekre, akkor talán nem közgazdász képzettséggel kellene lényegében titkárnői állást elvállalni. Középfokú végzettség nem szégyen, pedig Magyarországon úgy tekintenek rá, hanem egy választható életpálya, amire szükség van, és hazánkban sokan szívesen is tanulnának ilyen iskolákban (igen, akármilyen hihetetlen cigányok is), de egyszerűen nincs rá lehetőség. Sok falu annyira el van zárva a külvilágtól, hogy a gyerekek nem tudnak középiskolába járni, mert nincs megoldva a közlekedés. Talán a futballstadionok helyett erre kellene először áldozni.

Mérnök kell, közgazdász nem

Diplomások területén is nagyok az aránytalanságok. Míg mérnökökből hiány van, közgazdászokból és jogászokból nagyon nagy a túltermelés. Itthon érthetetlen okokból az utóbbi két szak nagyon népszerű volt, de nem értem miért. Például egy közgazdász diplomával Budapesten kívül szinte lehetetlen volt elhelyezkedni (azt hiszem jogival is), ha pedig igen, nem is kecsegtetett nagy kereseti lehetőséggel. Akármilyen hihetetlen annyit havonta akár burkolással is meg lehetett keresni. Jogi pályáról nem is beszélve, akinek nincs ismeretsége, vagy inkább rokona aki egyengeti a pályáját egyetem után minimum öt évig, az szintén egy irodában köt ki nem túl magas fizetéssel. Bölcsész diplomákról meg kár beszélni, ha a kereseteket nézzük akkor a burkolás szintén versenyképes a tudományos pályával.

Sajnos ez a szomorú helyzet, természetesen vannak kivételek akik a fent említett diplomákkal jól keresnek, de azok a kis kivételek, akik valóban arra a pályára valók. Akik pedig „csak úgy” választották ezeket a karokat, valószínűleg nehéz munkakezdés elé néznek.

A mérnöki pálya jó perspektívákat kínál: viszonylag könnyű kezdeti elhelyezkedést, emelkedő fizetést, és mivel külföldön is keresett szakma egész Európában lehet gondolkodni. De miért nem megy akkor mindenki mérnöknek? Mert a mérnöki pálya nehéz. Olyan tantárgyakat kell, vagy kellene tanulni, amik nehezen elsajátítható, több munkát kellene beléjük fektetni. Mivel a tanári pálya anyagilag vállalhatatlan (lehet, hogy nem csak anyagilag), a minőségi romlás már általános iskolától tapasztalható, arról nem is beszélve, hogy természettudományos órák számát 1998 óta csökkentik. Történelmet tudni is szép, de mint fentebb leírtam, a természettudomány versenyképesebb tudás. Mivel nehezebb tárgyakról van szó, nehezebb jól oktatni is, ráadásul már lehetetlen leadni azt a minimum anyagot, ami egyetemen előfeltétel. Az egyetemi anyagot pedig nem, vagy alig-alig illesztik hozzá a csökkenő középiskolai tudáshoz. Ennek egyenes következménye, hogy a tanulóknak egyre szenvedősebb elsajátítani ezeket a tárgyakat, így érthető is miért nem mennek mérnök szakokra. A minőségi javulást általános iskolában kellene kezdeni, első lépés lehetne az, hogy megemelik (vagy visszaemelik) a természettudományos órák számát és ez még pénzbe sem kerülne.

Összegezve: a kilencvenes évektől napjainkig, mintha semmi valós visszajelzés nem lenne a munkaerőpiactól a szülők felé. Olyan pályákat választottak a fiatalok, amik vagy versenyképtelen, vagy telített azon a területen a munkaerőpiac. Akik pedig akár szakmunkásnak is szívesen tanulnának, azok esélyük sincs eljutni az adott iskoláig. Elterjedt az a mondás, hogy „csak valamilyen diplomás legyen”. Csakhogy az a valamilyen diploma keresetet nézve annyit sem ér, mint egy burkolói, villanyszerelő pedig messze megelőzi. El lehetne gondolkodni, hogy kinek a hibája volt az a félretájékoztatás. Szerintem az iskoláknak kellett volna megkapnia ezeket az információkat, a felvételi tájékoztatóban is jó helye lenne, nem csak nyers adatként, hanem konkrét szándékokként, hogy mire, milyen diplomásra, szakemberre lenne szükség a munkaerőpiacon. Akkor talán nem így ilyen durva létszámcsökkentéssel kellett volna a lakosságot a valósággal szembesíteni. A szakmunkásképzés még egy nagy kérdőjel.

Bejegyzés dátuma: vajdatamas által

Trianon, neked mit jelnt?

Trianon talán a magyarok számára legismertebb francia szó, szinte teljesen összeforrt a nemzeti gyásszal, fájdalommal. Ezzel a gyásszal növünk fel, tanítják a szüleink, tanítják az iskolában, évben többször szembesülünk vele TV-műsorok kapcsán is, évforduló kapcsán meg pláne a sajtó is tele van ezzel.

Trianon mégis mindenkiben másképp él, mindenki kicsit a maga formájára alakítja. Van aki teljesen azonosul vele, személyes ügyének tekinti. Utánaolvas, tájékozódik, hisz a magyarok régi dicső történelmében. Véleményem szerint sokszor bele is savanyodnak. Mások csak néha elmerengenek a nagy Magyarország térkép felett, milyen szép is volt, megmarad ez az egész egy delíriumnak, egy szép mesének a valóságtól teljesen elszakadva. Megint mások beleuntak ebbe az egészbe, vagy családi okokból soha nem is foglalkoztak vele, e helyett inkább egy magyarnál jobban definiált nemzethez sorolja magát, annak ellenére, hogy a nyelvét már nem is beszéli és a kultúrájáról sem sok fogalma van. Ennek ellenére biztonságosabbnak érzi, mintsem egy ilyen közép-Európában nyelvileg elszigetelt, nem túl szerencsés múltú nemzethez sorolná magát. Végül vannak olyanok, akik akarnak valamit tenni ezért a nemzetért, már csak azért is mert úgy érzik, nincs sok választásuk, ide tartoznak, ezért akarnak dolgozni.

Aki ebbe a csoportba tartozik nagyon elszigetelve érezheti magát, mert nincs az a fórum, ami ilyen embereket gyűjteni szélsőséges nézetek nélkül. Szerintem mindenki érti mire gondolok, mikor arról beszélek amikor kinéznek a társaságból, ha pozitívan próbálsz a nemzetedről beszélni. Rögtön megbélyegeznek, hogy biztos „szélső jobbos” vagy, pedig nem. Csak jobb lenne, ha valahogy pozitívabb lenne a hangulat, ha nem az örökös megszorítások, de rossz a helyzet, meg mennyire rosszul jártunk a történelemben is özönlene ránk minden helyzetben. Problémák mindenhol vannak, tragikus sorsú nemzetekre is van példa a történelemben, amiknek a sorsa lehet, hogy tényleg tragédiával végződött és végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében.

A baj mértékétől függetlenül kellő erőfeszítéssel és összefogással szinte mindig ki lehet találni valamilyen megoldást. Szerintem egy nemzet akkor tűnik el abban a bizonyos süllyesztőben, ha már hiányzik az alapvető kompromisszumkészség, az áldozatkészség egy közös ügy iránt, legyen az akár a fennmaradás. Ha az örök reménytelenségben és a rosszban élünk, akkor a sorsunkat be fogjuk teljesíteni, valóban egyek leszünk az eltűnt nemzetek sorában. Vannak példák nálunk rosszabb helyzetben lévő országokra, ahol mégis megmaradt egyfajta kohézió, és ha úgy alakul együtt mozdulnak a közös ügyért.

Trianont nem szabad elfelejtenünk, meg kell tartani az emlékét, de nem csak a gyászra kell emlékeznünk, hanem a hibákra is, amiket a politikusaink elkövettek jóval a trianoni béke előtt. Ide kell érteni a reformok, nemzetiségi ügyek elodázását, a túl maradi gondolkodást. Az iskolákban is fel kellene hívni a gyerekek figyelmét ezekre a hibákra, ebből tanuljanak, ne pedig a felesleges bánatot és haragot neveljük beléjük.

Választhatjuk az örök gyászt is, ami egy bénító nemzeti depresszióhoz vezet, de szembe is nézhetnénk a hibáinkkal, amikből tanulhatnánk, jobbá tehetnénk saját és talán a határon túli magyarok sorsát is. Nekem ezt jelenti Trianon.